Több ezren vágtak neki a Hanságnak úgy, hogy a pusztasomorjai templom tornyát látták utoljára hazájukból. Rájuk és az őket segítőkre emlékeztünk Jánossomorján és a határon, pénteken, a Segítő Kötelék rendezvénysorozat főrendezvényén, az ’56-os szabadságharc leverésének gyásznapján. Az egykori pajták, kis pusztasomorjai utcák sok menekült élménybeszámolóiban megjelennek. Ezekből idézett köszöntőjében Lőrincz György polgármester november negyedikén, a szabadságharc leverésének gyásznapján, a Menekülők Kopjafájánál tartott városi ünnepségen. A polgármester elmondta, sokak számára az utolsó kép hazájukból, az utolsó templom, az utolsó magyar kereszt a pusztasomorjai Szent István templom tetején álló volt. Vannak, akik nem is láthatták újra hazájukat, és vannak, akik most újra velünk lehetnek. Ezért a méltó emlékezés történelmi felelőssége Jánossomorjának. Tízezrek menekültek erre 1956 novemberétől, a forradalom leverésétől egészen tavaszig, mikor a hatalom végleg lezárta a határokat.
Jánossomorja a menekülőkre és azokra is emlékezett, akik akkor önzetlenül segítették őket a magyar és osztrák oldalon. Idén is velünk ünnepelt a bécsi ’56-os emigrációt összefogó Európa Klub, az ünnepi műsorban is részt véve. A helyi Mosonszél egyesület pedig ’56-ról szóló dalokkal, gondolatokkal készült. Az ünnepség szónoka, Perényi János, hazánk bécsi nagykövete is kiemelte a menekülők segítésének fontosságát a forradalom leverése után, és az osztrákok segítségét, bátor kiállását a forradalom mellett. Ezután helyiek és a vendégek, egykori ’56-osok, emlékező szervezetek koszorúkat helyeztek el a Menekülők Kopjafájánál.
Majd a megemlékezők Andau fel indultak. A korabeli Csepel teherautó platóján az egykori menekülőket idézték az Örökség Kulturális Egyesület tagjai, ahogy a határ felé zötykölődtek. A deszkákon akkori ruhákat viselő emlékezők és egykori menekülők, szabadságharcosok, szemtanúk foglaltak helyet. Egy utcai harcokat látott, rongyos és fakó, vérfoltos ötvenhatos zászló vezette a Jánossomorjától az andaui határig tartó menetet. Szimbolikus látványt nyújtott, ahogy a kocsin állóknak meg kellett tartani régi zászlót, hogy el ne törje a szél.
De a régi idők tanújaként hozta utasait az Ikarusz busz is. A határig tartó úton a Búzavirág daloskör olyan slágereket énekelt, amik 56-ban népszerűek voltak, sok, akadt olyan is, amit a forradalom után betiltottak. Most megtanították rá a fiatalokat is. Ilyen volt például az Ahogy lesz úgy lesz… A határon aztán megálltak a járművek, az egykori menekülők és az emlékezők közösen sétáltak át a valamikori határsávon, ott, ahol évtizedekig aknazár és szögesdrót állt. Most énekszó és a lobogó zászlók vezették a menetet. Az andaui oldalon a szomszédvár fúvószenekara és forró tea fogadta az érkezőket, baráti beszélgetések alakultak ki.
Az ’56-os Emlékbizottság által támogatott Segítő Kötelék programsorozat fő megemlékezése volt a november negyedikei ünnepség, ami ezek után Andauban folytatódott.
HT – JTV
2016.11.07.
