Még el sem készült, már megvan az új peron első áldozata: egy agg hölgy. A hír rövid.
A vasútvonal áramosítása miatt állítandó villanyvezeték védtávolságába eső hársfa lombkoronáját egyik oldalról levágták. Július 16-án, tegnap történt. A fa közel száz éves, helyi védettséget élvez. A munka meglepte az önkormányzatot és a helyi fák védelmét kidolgozó Balsay Sándort is. A nyugalmazott erdészetvezető, korábbi képviselő maga is megdöbbenve tapasztalta a csonkítást, értesítette a polgármester, aki szintén elhűlt a botoláson. De már akkor az önkormányzattal közösen sem tudtak semmit tenni, igaz, fellépésük talán megakadályozta a teljes kivágást… Felvették a kapcsolatot az illetékesekkel, akik sajnálják a történteket, ám elmondták, a kivitelező alvállalkozó cég dolgozói nem kaptak figyelmeztetést a fáról. Egyelőre nehéz megállapítani, kinek a figyelmét kerülte el a fa védettsége; ki, kik mulaszthattak. A GySEV illetékesei a JTV-nek hétfőn ígértek választ.
Annyi biztosnak tűnik, a tervezés során vagy nem merült fel a védett fa problémája, vagy a tervezés nem vett róla tudomást. Félő, hogy az önkormányzati rendelettel megóvott fák védettsége sem a tulajdoni lapokra nem került fel, sem a helyszínen nem jelölték meg őket, mondta el Balsay Sándor. Ám még ha ez így is van, legalábbis meglepő lenne, ha a munkákat megelőző helyszínbejárásoknál nem került volna elő a fa védelme.
Balsay Sándor elmondta, a hársfának kevés esélye van koronája valamilyen fokú regenerálására, valószínűbb, hogy ilyen csonka, félkopasz marad. Sőt, tartani kell attól is, hogy a villamosítási munkák árokásásával még tovább ronthatnak a helyzeten, átvághatják a gyökereket, ami a fa megdőléséhez is vezethet egy-egy nagyobb vihar esetén. Igaz, erre most figyelmeztették a kivitelezőket…
A fa közel évszázados lehet. Egy 1924-es képeslapon már látható, akkor már jó 25-30 évesen, mondta el Balsay Sándor. A helyi védettséget 2008-ban kapta az önkormányzattól.
A vasútállomáson álló évszázados hársfa végignézte Jánossomorja újkori történelmét. Még kicsike lombja alá leülhettek a hengermalom vagonrakodó munkásai. Aztán majdnem osztrák faóriás lett belőle: Az alatta futó sínpár vita tárgya volt a trianoni határszabdalásnál. Hallotta a határ felé menekülő német csapatok lánctalpait, és a közeledő szovjetekét is. Még búcsúzó ajándékként árnyékot hajtott a vagonok indulására váró helyi németajkúak feje fölé. Első vendégfogadóként alá pakolhatták le motyóikat a Felvidékről, Mátyusföldről, Csallóközből hozzánk telepített magyarok, vagy az ország más tájáról ide érkező telepesek. Az öreg hárs hallotta az otthont elhagyó kordék, szekerek fájó nyikorgását ’56-ban. Csókokat loptak alatta a közeli Egérlyuk Diszkó fiataljai. Kis híján megérte a vonatfüttyök, zakatolások elcsendesedését, amikor a vonal megszűnése remegett a levegőben. Aztán jött a megújhodás, a villamosítás. És jött a hálátlan vagy figyelmetlen utókor.
Beruházó, alvállalkozó, alvállalkozó alvállalkozója. A felelősség és az illetékesség pattog egyre lejjebb, mint egy flippergolyó, követhetetlenül. És a modern idők evangéliumának tabuszavai előtt borulunk térdre megint: Ésszerűség, üzleti racionalizmus, költséghatékonyság, költség, ár, pénz. Mérnöki szakkifejezések statáriális vérbírósága ítél: vonalak, kivitelezési tervek, megvalósíthatósági tanulmányok, illetékességek, hatáskörök.
Erős kifejezések.
Erősebbek azoknál, hogy árnyas lombok, hűs padok, keserű könnycseppek, elszoruló torkok, utolsó hazapillantás, az új otthon első illata, nagyszüleink öröksége. A pénz beszél, az erősebb kutya pedig… ugat. A munka zakatol, a határidő fenyeget, mint a felhúzva feszülő guillotine… a felelősség lepereg a kifogások esőkabátjáról.
A százéves hársfánk pedig csonka. Csonka, mint ez a kor, ahol értéknek vélt múlandóságok miatt elrohanunk az élet mellett. A hárs lassan nő, ritka az ekkora példány. A csonka fa most önmagában egy emlékmű lett. Emlékmű, ahol tudjuk végre gyászolni önmagunkat.
Mert kerítésekre aggatunk lakatokat a szerelem jelképeként. Most vegyen ki-ki egy-egy nemzeti színű szalagot, kösse át vele a fa törzsét, ágát, padjának támláját, tűzzön kis nemzetiszín zászlót az árnyékába… Mutassuk ki mi is a hűségünket sokat látott, hűséges hársfánk iránt, ha késve is…
A fa nyolc éve helyi védettségben pihen. A jövő évi ki- és betelepítési emlékhely kikerülhetetlen része lett volna… De azért sem! Hagyjuk a volnát! Az lesz. Higgyük, és ez a hit ne hagyja megbetegedni és elpusztulni azt a fát, ami szembekacagott a történelemmel, de csendben hagyta, hogy a mai ember saját maga döbbenjen rá, hogy mekkora semmirevaló.
Mert aki a fát nem becsüli, nem érdemes arra, hogy az időről gondolkodjék.
Hauptmann Tamás
