Október 23. kedden, március 15. szerdán volt. Petőfi Sándor a Pilvaxban elmondta Szabadnapig nem állok talpra című versét. Nagy Imre rádióbeszédében kijelentette, hogy csapataink szombattól harcban állnak, és ezt közölte a világ közvéleményével és a szovjet csapatok türelmével.
Október 22., este nyolc, Jánossomorja. Örülök, hogy színvonalas előadásról beszél a közönség a művelődési ház előterében. Hogy mindenki úgy veszi a kabátját, hogy belső zsebeibe mondanivalókat, kérdéseket gyömöszöl. Üzent valamit az ünnep, megérte tehát eljönni. Annak is, aki mélyen érti a történelmet, annak is, aki érzelmekért jött. Annak is, aki megélte a korszakot és annak is, aki csak elképzelte… Volt, aki Mosonmagyaróváron lelőtt barátját siratta a darab végén, volt, aki vívódott, hogy ő mit tett volna abban a korban… Megérte a gyerekeknek is, akik, ha nem is értettek mindent a történelemből, láthatták, mire képes a szerelem, és hogy mindent meg lehet nézni más szempontból…
Október 22., este nyolc, Jánossomorja. Szomorú, hogy nem a nemzeti ünnep napján jön össze a város emlékezni. Most ugyan nem volt szándékos az elhamarkodás. Az eredeti terv változott, változott a műsor is, ezért rögtönözni kellett a szervezőknek. Jöjjön akkor egy komoly előadás, legyen akkor, nincs más hátra, mint előre, 22. Kényszerpálya. (Az ötlet egyébként bevált, ezentúl több komoly, színvonalas produkciót városunkba, még akkor is, ha ára van!) Számoltak is azzal, hogy kevesen lesznek. Bingo.
Október 22., este nyolc, Jánossomorja. Ma magyarázkodni sem kell. Megértem, hogy 22-e nem 23. Megértem, hogy aki melózik a gyárakban, földeken, Ausztriában, fáradtan ér haza ötkor, vagy tán haza sem ér ekkorra, nem jön el. Kalapot is emelek előttük, és szomorú vagyok, hogy ők, ha akarnának, nem tudnak eljönni Jánossomorjára ünnepelni 23-án, mert nincs hova. Tisztelet azoknak is, akik nem tudtak eljönni, és azoknak, ott voltak.
J’accuse…
De akkor is vádolok. Hol vagytok magyarok? Hol vagytok jánossomorjaiak? Hol vannak azok, akiknek nincs mentségük? A fáradtság egy állapot, a magyarság egy tudatállapot. Egy hit. Egy létezés. Hol voltak azok, akik pozíciójukból, képzettségükből, hivatásukból adódóan képviselnek valami ebben a városban? Akik példát kell, hogy mutassanak? Ha jól láttam, egy (-két?) képviselő, egy polgármester és egy korábbi képviselő volt jelen. Pedig az utolsó testületi ülésen még meg is kért mindenkit a polgármester, hogy jöjjön el… Megint a régi nóta. Megértek én minden magyarázatot. Sőt, nem is kérek már. A választási plakátok még le sem szakadtak, le sem áztak a buszmegállókról…
Hol voltatok ti, intézményvezetők, helyi szervezetek tagjai, helyi alkotók, akiknek érteni és üzenni hivatásuk, és helyi színpadra állók, akiknek felfelé csodálkozni, tanulni és utána jobban tanítani most lehetőségük adatott volna?
Emlékszem diákkorom nemzeti ünnepeire. Hazaszeretetből el kellett menni, mert szégyen volt nem elmenni, szégyen volt, ha nem láttak ott a barátok, és másnap magyarázkodni kellett az osztályban, ha nem volt ott az ember. Most mi van?
Az internetadóra mennyien háborodtatok fel ezen a napon! Öröm volt nézni. Jogos forradalom, de a kényelem forradalma. Otthon ülve lájkol azért, hogy otthon ülve lájkolhasson tovább. Fásulok. Nem zavar már, hogy sokkal komolyabb közéleti és politikai kérdésekre meg sem mozdulnak sokan, mint a dagonyázó vadmalac, akit csípnek a legyek…
“Hogy aztán mi történt, azt nehéz szavakba önteni! Nézd meg te is! Kattints ide!” Talán így eladható lenne október 23. Vagy 22. De ha az egykori ötvenhatosok, márciusi ifjak vagy aradiak látták volna, hogy ma hány jánossomorjait érdekel, hogy értük is meghaltak, talán ittak volna egy jó orosz vodkát vagy egy pofa német sört és hazamennek…
Október 23. kedden, március 15. szerdán volt. Nagy Imre rádióbeszédében kijelentette, hogy csapataink szombattól harcban állnak, és ezt közölte a világ közvéleményével és a szovjet csapatok türelmével. Petőfi Sándor a Pilvaxban elmondta szabadnapig nem állok talpra című versét.
Nem felelősöket akarok én keresni, ujjal mutogatni és sok háborgó facebook-hozzászólót buzdítani a meleg szobából való egyetértésre, forradalmi barikád-megosztásokra. Nem. Csak arra kérek mindenkit, hogy gondolkodjunk el! Javítsuk ki, ha hibáztunk! Hogy legközelebb kezdjük érezni, hogy ott a helyünk a közös ünnepeken. Mert itt lakunk. Mert azok régen egyszer értünk csinálták, amit csináltak… Ne csak hajtsunk fejet nagyságuk előtt, hanem vegyünk esernyőt, húzzunk kabátot, cipőt, hajtsunk térdet, majd nyújtsuk, aztán a másik lábbal is…
Egy német hölgy szépen felöltözve érkezett 22-én. Nem sokat értett a bonyolult, pergő mondatokból, de figyelmesen követte a történetet. Ünnepelt. Zsebéből elővett, gondosan hajtott papírból, magyarul énekelte a Himnuszt.
Ti ekkor hol voltatok?
Hauptmann Tamás
