“Tényleg arról lenne szó, hogy ismeret szintjén néhány hónapig visszaböfögjön bennünk az információ? Mi marad így nekünk 1848-ból? A tanítási szünet? A kokárda? Esetleg a Nemzeti dal, összecserélt versszakokkal, de jó esetben a ritmus még megvan? A 12 pont? Vagy amennyire emlékszünk belőle?” (…) Ezek a műsorok nem csupán a forradalom kapcsán hívnak elő érzéseket bennünk. Rávilágítanak arra is, milyen szerencsések vagyunk, hogy itt élhetünk Jánossomorján.” Prátser Krisztián, a Klafszky-tagiskola történelem-magyar tanárának beszéde 2014. március 15-én a Balassi Bálint Művelődési Házban, Jánossomorján.
Tisztelt Ünneplő Közönség!
Nem először állok itt Önök előtt, hogy közösen emlékezzünk múltunkra, hogy együtt idézzük fel a forradalom és a szabadságharc eseményeit, hogy a dicsőség örököseinek érezzük magunkat. Ez a szerep egyik évben sem könnyű, és ahogy most érzem, egyre nehezebb.
Vajon lehet-e újat mondani az eseményekről, vajon kell-e valami újat mondani? 166 év távlatából, el tudjuk-e képzelni, mit érzett Petőfi, látva a forradalmi tömeget? Mit érezhettek az egyetemisták, amikor a Márciusi Ifjak kihívták őket az előadásokról? Vajon tényleg olyan békésen zajlott-e a nyomda elfoglalása? És a Helytartó Tanács tényleg annyira reszketett és elsápadt, mint ahogy a visszaemlékezésekből látszik? Hogyan szabadult ki Táncsics? Milyen lehetett a Bánk bán díszelőadás? És vajon, kik vehettek rajta részt?
Ha röviden kell válaszolnom: fogalmam sincs. De azt hiszem, nem is ez a lényeg. Nekünk, az utókornak, nem az a kötelességünk, hogy beleképzeljük magunkat Petőfi, Jókai, Vasvári, vagy akár Táncsics szerepébe. A mi dolgunk, hogy soha ne feledjük el ezeket a neveket, és viselőik tetteit.
Az iskolában a gyerekek történelem órán találkoznak a fontos adatok nagy részével. Tudják, mely személyek, fogalmak, helyek és évszámok kérhetőek számon a forradalom és szabadságharc eseményei közül. Időrendbe tudják szedni a hatvani, a tápióbicskei és az isaszegi csatát. Tudják, ki volt Hentzi, kik voltak az aradi vértanúk. Aztán idővel elfelejtik őket… Mint ahogy az ország felnőtt lakosságának nagy része is…
Tényleg arról lenne szó, hogy ismeret szintjén néhány hónapig visszaböfögjön bennünk az információ? Mi marad így nekünk 1848-ból? A tanítási szünet? A kokárda? Esetleg a Nemzeti dal, összecserélt versszakokkal, de jó esetben a ritmus még megvan? A 12 pont? Vagy amennyire emlékszünk belőle?
Ünnepi műsort készíteni is egyre nehezebb. Megemlékezéseinkben mindig ott van a vereség fájdalma, a neves elődök, a példaképek hőstettei ellenére is. Nagyon nehéz egyensúlyban tartani a mondanivalót. Érthető legyen felnőttnek és gyereknek egyaránt. Pedig, a gyerek lehet, hogy több információval rendelkezik az eseményekről – hiszen ő még jár történelem órára…
Mégis, azt gondolom, a megemlékezésnek valahol itt található a lényege. A közös megemlékezés. A közösség. A műsor készítői saját érzéseiket közvetítik felénk. Örömöt a forradalom miatt, a szabadságharc dicsőségét, és a vereség fájdalmát. Mindazt, amit ők éreztek a műsor összeállítása, és a próbák során. Nem tankönyvekben kell keresnünk 48 üzenetét. Nem a monumentális, országos műsorokban, melyek nem mentesek az aktuálpolitikai gondolatoktól sem. Sőt, esetleg néhány kampány-ízű mondattól, hiszen az országos méretű sárdobálás lassan a finisbe ér.
48 öröksége itt van, a széksorok között. Mindannyian magunkénak érezzük nemzeti múltunk e kitörölhetetlen, egyszerre fájó és dicső fejezetét. Köszönet ezért a szereplőknek, és a műsor készítőinek.
Föltámadott a tenger, a népek tengere – fogalmaz Petőfi Sándor. Mi történt azóta ezzel a néppel, és a népek tengerével, Európával? Országunk sem méreteiben, sem lakosságát tekintve nem idézi már az 1848-as állapotokat. Egy kis állam vagyunk Közép-Európában, legalábbis, szerintünk ott. Mert a nyugat szemében továbbra is inkább kelethez tartozunk, keletről pedig kapaszkodónak tekintenek bennünket nyugat felé. Aztán, nem vagyunk már tenger sem. Inkább több ágra szakadt folyók képét mutatjuk. Ezek a folyók eltérő szélességűek. Az egyiknek több, a másiknak kevesebb a vízhozama. Van, amelyik összevissza kanyarog, és olyan is akad, ami bőszült folyamként mindent magával sodor, ami az útjába kerül. A baj csak az, hogy ezek a folyók nagyon régóta nem találkoznak, nincs összefolyás. Alámossák a partot, rombolják a földet, Magyarország testét.
Ady írja az Elbocsátó szép üzenetben: „…s mindegy mi nyel el, ár, avagy salak…”. Szerelmi versből származik az idézet, mégis ijesztő. Tényleg ez vár ránk? Nincs választásunk? Nem leszünk már soha többé tenger? Örülnénk már egy nagyobbacska tónak is, csak állnának meg végre ezek a rohanó folyók. Állóvíz szeretnénk lenni. Nyugodt, sima vízfelület.
Ha a horizont ilyen borús képet mutat, célszerű inkább a lábunk elé figyelni. Megint visszatérek a széksorokhoz, Önökhöz, a műsor készítőihez, városunkhoz. Ilyenkor rögtön enyhül az a gyomorszorító érzés, amit akkor érzek, ha országos híradót látok, bármelyik csatornán. Ha Jánossomorjáról kell beszélnem, akkor szeretek itt állni Önök előtt. Már nem olyan zavaróak a lámpák, nem kell szigorú rendbe szednem a gondolataimat, csak az érzéseimről kell beszélnem.
Ezek a műsorok nem csupán a forradalom kapcsán hívnak elő érzéseket bennünk. Rávilágítanak arra is, milyen szerencsések vagyunk, hogy itt élhetünk Jánossomorján. Nem vagyunk tenger, soha nem is leszünk. Egy olyan tó vagyunk, melybe rengeteg sok kis ér, patak, forrás érkezik. Győrből, a Dunántúlról, az Alföldről, akár határon túli tájakról. Ezek a kis vizek táplálják ezt a tavat, ami ezáltal egyre nagyobb és nagyobb lesz. Ugyanakkor, közösséget is vállalnak – mindegy, honnan érkeztél, itt jánossomorjai vagy. A vízfelület továbbra is nyugodt.
Hogy is írja Márai a Halotti beszédben? „Az nem lehet, hogy annyi szív… Maradj nyugodt. Lehet. Nagyhatalmak cserélnek majd hosszú jegyzékeket.” Hogy szólna ez ma? Az nem lehet, hogy annyi ész?
1848-ban egy ország állt a forradalom mellé, elszántságuk és hősiességük szabadságharcban csúcsosodott ki. Napjainkban kicsiben lehet csodát tenni. Például egy kisvárosban. Itt, Jánossomorján. Ez a csoda gyakran megtörténik, lehet, hogy nem is mindig vagyunk tudatában. Elég hozzá egy ünnepi műsor, egy kiállítás, bármilyen városi rendezvény. Amikor azt érezzük, hogy összetartozunk. Én ma kicsit erősebben érzem. Remélem Önök is!
Köszönöm, hogy meghallgattak!
Prátser Krisztián, a Klafszky-tagiskola történelem-magyar tanárának beszéde 2014. március 15-én a Balassi Bálint Művelődési Házban, Jánossomorján.
