Fűtetlen marhavagonokban, mínusz húsz fokban, akár egy hétig is utazva. A második világháború után, a kollektív bűnösség elve alapján majdnem 100 ezer magyart telepítettek ki a felvidékről. Búcsról 11 családot űztek Mosonszentjánosra épp 65 évvel ezelőtt. Kedden rájuk emlékeztek az általános iskolában, búcsi vendégekkel közösen.
Háborús bűnösöket látott vendégül az iskola kedden. Bűnük, hogy magyarnak születtek. Az egykor ide telepítettek és a polgármester vezette búcsi küldöttség egyaránt azért jött, hogy közösen emlékezzünk. A búcsi születésű asszonyokat az 1948-as kitelepítés élő szemtanúiként külön köszöntötték: Posztós Ferencné, Erzsi nénit; Bencsik Istvánné, Kati nénit; Egyed Ferencné, Matild nénit; G. Fördős Ferencné, Erzsi nénit.
Szlovákia máig nem vonta vissza a Benes-dekrétumokat és a mai napig nem kért senki bocsánatot a meghurcoltaktól – mondta el az ünnepségen Szigeti János Búcs polgármestere. – „Mereven ragaszkodnak a Benes dekrétumokhoz, melyek kimondták a kollektív bűnösségét. A csecsemő is felelős a politikusok döntéséért.” – emelte ki Herman Antal tanár a gyerekeknek és a felnőtteknek is szólva. Az emlékezésben az iskola diákjai és kórusa is segített – kiváló szavalatokkal, énekekkel. A falakon kiállítás is mesél a múltról.
Búcsról 11 család, 45 ember talált itt menedéket, ma négyen élnek itt közülük. Szencről 30, Nagyfödémesről 23 család érkezett Jánossomorjára. A csehszlovák nemzetállam érdekében a háborúban vesztes németeket és magyarokat meghurcolták. 700 ezer magyartól vonták meg az állampolgárságot, a választójogot, a nyelvhasználatot, járandóságaikat, földjeiket, házaikat. Kényszermunkára vitték, kitoloncoltak, szlovakizáltak őket. A lakosságcsere Magyarország és Csehszlovákia között ’47 tavasza és ’48 ősze között zajlott. A katonaság, rendőrség körbevette a magyar falvakat, néhány órát, néhány napot hagytak a csomagolásra. Nyitott teherautókon vitték őket az állomásra, onnan marhavagonokban utaztak Magyarországra.
Özv. Fördős Ferencné egykori búcsi elűzött is segítette az emlékezést a műsorban. Elmesélte, a költözés utolsó momentumait, amit 15 évesen élt át: „Én jöttem el Apukámmal az utolsó autóval a házunktól. Édesapám azt mondta a sofőrnek, menjen le a faluvégi kőhídhoz, ott felállt a szalmás bála tetejére és végigénekelte, hogy itt hagyom a falutokat nemsokára…
Közel 90 ezer magyart hajtottak ki az országból, cserébe 75 ezer szlovák költözött át tőlünk. A csehszlovákok nem tartották be a személyi és vagyoni kölcsönösséget. Az anyagi kár közel 75 millió dollárra becsülhető.
Az egykori elűzöttek számára az ünnepség felemelő érzés volt – mondta Posztós Ferencné. – „Ez a megünneplés nagyon jól esett, így könnyebben felejti az ember azt a sok rosszat. Megnyugvás is, bár megbocsájtani lehet, felejteni nem.
A búcsiak örültek, hogy a földijeiket befogadók megtanítják a diákoknak a múltat.
Szigeti János Búcs polgármestere elmondta – Ha az itt ülő diákoknak a felében marad valami ebből a megemlékező délutánból, akkor már volt értelme! A későbbiek során már ők is tovább tudják adni a történteket, mert ezek az asszonyok, akik jelen voltak a kitelepítésnél, valamikor eltávoznak, és nem marad élő tanú, aki elmondhatja, hogy milyen gyalázatosságok történtek abban az időben.
A Komárom melletti Búcs 1200 lakosának 90 százaléka most is magyar.
JTV
Szemelvények a Herman Antal magyar-történelemtanár által összeállított és elmondott emlékműsorból:
Mire emlékezünk? Ma van a 65. évfordulója, hogy a felvidéki Búcs községből 15 családot áttelepítettek Magyarországra. Mosonszentjánosra 11 család érkezett: 1948. november 3-án 6, november 5-én pedig 5 család, összesen 45 ember. A családok nevei: Somorjai, Erdélyi, Hevő (Rácz), Tárnok, Varga, Gál, Kiss, Jókai, Sánta, Erdélyi , Csekes. A 11 gyertya kereszt alakban őket jelképezi. Mostanra a 45-ből 8-an maradtak: 4-en élnek Jánossomorján, 4-en az ország más településein. Isten éltesse őket egészségben még sokáig!
A szlovákiai magyarság kálváriája, szenvedéstörténete egy sorban van a zsidó holokauszttal, illetve a közép-európai, ezen belül a magyarországi németek kitelepítésével. A szülőföldjükről erőszakkal kitelepített magyarok – főleg az idősebbek – soha be nem gyógyuló sebbel élték az életüket. A mai megemlékezés egy főhajtás, tiszteletadás előttük. Példát mutattak abban is, hogy a tragédia ellenére talpra álltak, szorgalmas munkával új életet építettek maguknak, és új hazájukat, Magyarországot is gazdagabbá tették.
Hogyan kezdődött? 1945-ben véget ért a második világháború. Mindenki békés, nyugodt életben reménykedett. A csehszlovákiai magyarság szenvedéstörténete azonban csak ekkor kezdődött igazán. Edvard Benes csehszlovák köztársasági elnök célja ugyanis az volt, hogy Csehszlovákia tiszta szláv nemzetállam legyen, vagyis a németeket és a magyarokat ki kell telepíteni. (Csehszlovákiában akkor 3,3 millió német és mintegy 700 ezer magyar élt. A németek egynegyedét brutális módon kiűzték, a többit szervezett formában, de szintén embertelen módon kitelepítették Németországba.)
A magyarellenes intézkedések sorozata már 1945 elején megindult:
•A magyarlakta településeket és járásokat szlovák biztosok irányították.
•A magyaroktól megvonták a csehszlovák állampolgárságot, így „hontalanokká” váltak a saját országukban.
•Megvonták tőlük a választójogot.
•Bezárták a magyar nyelvű iskolákat; megtiltották a magyar nyelvű istentiszteleteket; büntették a magyar nyelv használatát a közéletben, még az utcán is.
•Elbocsátották az összes magyar állami és magánalkalmazottat.
•Az idősek elvesztették a nyugdíjukat; a hadirokkantak, hadiözvegyek, hadiárvák nem kaphattak segélyt.
•A falvakban elvették a földjeiket, a házaikat a gazdasági épületekkel együtt; a városokban elvették a lakásaikat.
Összefoglalva: A kisebbségi magyarokat megfosztották állampolgári, vagyoni, szociális és nemzetiségi jogaitól.
Közel 700 ezer magyar élt akkor Csehszlovákián belül Dél-Szlovákiában egybefüggő tömbben. A magyar kisebbség felszámolásának több forgatókönyve, formája is volt. 1944 nyarán azt tervezték, hogy a csehszlovák hadtest a szovjet hadsereg nyomában észak felől (a Dukla-hágón át) betör a Kárpát-medencébe, és kiűzi, illetve felkoncolja (a helyszínen legyilkolja) a szlovákiai magyarokat. Ez a terv azért nem valósult meg, mert a német csapatok meghiúsították a duklai áttörést.
1945 januárjában arra kérték a győztes nagyhatalmakat, hogy a Magyarországgal kötött fegyverszüneti egyezménybe vegyék be a szlovákiai magyarok háború utáni egyoldalú kitelepítését. A Szovjetunió támogatta ezt, az USA és Nagy-Britannia nem.
1945 nyarán a potsdami értekezleten ismét nagyhatalmi segítséget kértek. A magyarok egyoldalú kitelepítését a szovjetek most is támogatták, de az angolok és főleg az amerikaiak nem. Ezután elsősorban lakosságcserével akarták megoldani a magyarkérdést, de mellette a belső rendezés két eszközét is alkalmazták: az egyik a magyarok széttelepítése az országban, ebből lett a csehországi deportálás; a másik eszköz a reszlovakizáció.
A deportálás azt jelentette, hogy a 88. számú Benes-dekrétum (rendelet) alapján a magyar kisebbséget munkaszolgálatra kötelezték, és erőszakkal elhurcolták a munkaerőhiánnyal küszködő csehországi Szudéta-vidékre. Hivatalosan munkaerő-toborzásnak nevezték, valójában kényszerközmunka volt, elszenvedői pedig rabszolgamunkának mondták. Két hullámban hajtották végre. Az első 1945 végén másfél hónapig tartott. 100 ezer főt terveztek, tízezer valósult meg. A második hullám 1946 novemberétől 1947 februárjáig tartott. A deportálásnak kettős célja volt: Egyrészt Dél-Szlovákia megtisztítása a „magyar elemtől”, és helyükbe szlovákok betelepítése. Másrészt rákényszeríteni Magyarországot a lakosságcsere-egyezmény megkötésére. 250 ezer magyar deportálását tervezték, hivatalosan 44 ezer valósult meg. A magyar becslések 60–100 ezer közé teszik a deportáltak számát. Dél-Szlovákia 23 járásából minden magyart vihettek. Még a saját törvényeiket sem tartották be. Egész családokat, gyerekeket, öregeket, terhes asszonyokat, munkaképtelen betegeket is elhurcoltak. Az ingó és ingatlan vagyonukat lefoglalták és szlovák telepeseknek, ún. bizalmiaknak adták.
A deportáltak 90%-a visszatért a szülőföldjére. Egy részük 1947-ben és 1948-ban visszaszökött, más részük 1949 elején szervezett formában érkezett vissza. Többségük a házát, földjét és vagyonát nem kapta vissza.
A deportálásokról dal is született egy vidám gyermekdal, a Megy a gőzös, megy a gőzös Kanizsára dallamára. Szeretném felolvasni az első strófát…
Nagy Béla: Deportálás
Hangos motorbúgás hallatszik messzirõl,
Hurcolják a népet el Felsõszelibõl.
Hangos sírás között búcsúzkodik a nép,
Elviszik a magyart, mindenkit aki ép.
Nincs mentség számára és nincs már segítség,
Csak áttelepülõ lap, vagy súlyos betegség.
Néhány bútorkáját autóra rakják,
Itt hagyják a többit, földet, házat, marhát.
S amit szorgos kézzel összekuporgattak,
Ellenérték nélkül, prédául itthagynak.
Nem tehettek másként, hisz nem volt irgalom,
Mert elfojtott mindent az erõs karhatalom.
És a csendes falunépe körül volt kerítve,
Sûrû csatárlánccal, s nem volt menedéke.
Az úton, útfélen portyázó járõrök,
Fegyveres katonák, csendõrök, rendõrök.
Az igazoltatásnak se szeri se száma,
Gyanús volt az ember a maga falujába.
Szabadságra vágyott Felsõszeli népe,
Mégis a szolgaság lett szorgalma bére.
Ahogy megérkeztek a szolgavásárra,
Megtudták, hogy kinek mennyi lesz az ára.
Olcsó lett az ember, és préda a nemzet,
Sajnos minekünk kell elszenvedni eztet.
Bárcsak a jó Isten könyörülne rajtunk,
Hallgatná meg imánk, amit rebeg ajkunk.
Nemzetek közt lenne megértés, szeretet,
Ne sanyargatnának ártatlan népeket.
Tanulnák meg egymást becsülni, szeretni,
Még ha nem tudják is egymás nyelvét megérteni.
Látnák meg egymásban Isten teremtményét,
Betölteni tudnák Istennek törvényét.
Szeresd felebarátodat, úgy mint önmagadat,
Ez volna a földön legszebb parancsolat.
Ha erre alapra építnék a békét,
Meglátná a világ újjászületését.
A magyarkérdés megoldásának, belső rendezésének másik eszköze a reszlovakizáció volt. Ez azt jelentette, hogy az elmagyarosodott vagy elmagyarosított szlovákok kérjék visszatérésüket a szlovák nemzetiségükhöz. Magyarán az őshonos magyarokat, akik évszázadok óta éltek a szülőföldjükön Dél-Szlovákiában, többségük nem is tudott szlovákul, arra kényszerítették, hogy tagadja meg a magyar nemzetiségét. A szlovák nemzetiség választásáért mindenre felmentést ígértek: visszakapják csehszlovák állampolgárságukat és azzal járó jogokat, maradhatnak a házaikban, művelhetik a földjeiket, a deportálás és a kitelepítés sem fenyegeti őket. A jogaikat, házukat, vagyonukat, szülőföldjüket féltő szlovákiai magyarok jelentős része engedett a zsarolásnak. Az 1946 nyarán indult és 1947-ig tartó akcióban 410 ezer magyar kérte, és 326 ezer meg is kapta a szlovák nemzetiséget.
A visszaszlovákosított magyarok átnevelését célozta, hogy a települések nevét megváltoztatták, a családneveket elszlovákosították, a kétnyelvűséget szigorúan tiltották, a magyar nyelvű kultúra minden nyilvános formáját büntették stb.
A csehszlovák kormány a deportálások és a reszlovakizáció mellett népességcserével akarta megoldani a magyarkérdést. 1946. február 27-én a deportálásokkal, a vagyonelkobzásokkal és a jogfosztásokkal kikényszerítette a magyar kormánytól az ún. lakosságcsere-egyezmény aláírását. A lakosságcsere azt jelentette, hogy Csehszlovákiából annyi magyart telepítenek át Magyarországra, ahány szlovák önként áttelepül Csehszlovákiába. A csehek és a szlovákok azt remélték, hogy a szerintük 450 ezer magyarországi szlovákból 300-400 ezer önként áttelepül, így ugyanennyi magyartól szabadulhatnak meg a lakosságcsere keretében.
Az egyezmény a győztes Csehszlovákia és a legyőzött Magyarország megállapodása volt. A magyarokat kijelölték és erőszakkal kényszerítették az áttelepülésre. A magyarországi szlovákok viszont önként települhettek át, sőt hatalmas propagandával csábították őket: házakat, földeket, állatokat, vetőmagot, építőanyagot ígértek nekik. A magyar kormány a kisebbik rosszat választotta, legalább biztosította az ingóságok áthozását és a viszonylag rendezett szállítást.
A kitelepítés kezdetét 1946 őszére tervezték, de a magyar kormány 14 hónapig ezt megakadályozta. A lakosságcsere első, döntő szakaszában 1947. április 12-e és 1948. június 12-e között több mint 68 ezer erőszakkal és hatezer önként áttelepülőt vittek a MÁV mozdonyai az anyaországba. A második, befejező szakasz 1948. szeptember 1. és december 20. között zajlott le. Összesen 90 ezer fő került át Magyarországra, a szlovákok 180 ezret akartak. Magyarországon 95 ezer szlovák jelentkezett az áttelepülésre, ténylegesen 73 ezren költöztek át.
Az addig színtiszta magyar déli sáv egysége 3-4 helyen is megszakadt, a nyelvhatár sok helyen mélyen délre tolódott, a Mátyusföld vegyes lakosságúvá vált.
Búcsról 15 családot telepíttek ki, ebből 11 került Mosonszentjánosra. Már 1946 őszén megkapták az ún. fehér lapokat, ezek a kitelepítendők kétnyelvű igazolványai voltak. A kitelepítésre várakozva sem vesztették el a humorérzéküket. Igaz, keserű humor volt ez. A búcsi legényeknek volt egy nótájuk, amit a bátorkeszi cigányokkal húzattak a batyus bálon. Az első strófa így szólt:
Szedik már az ólak, házak tetejét,
Elvitték a falunak az elejét,
Maradt itthon kettő-három reszlovák,
Kinyalhatják a komisszár valagát.
1948. október 31-én – a reformáció világnapján – indultak otthonról. A halottak napját a vagonokban töltötték. A szobi vasútállomáson érkeztek Magyarországra, innen kerültek Mosonszentjánosra. Dr. Nemes Dezső református lelkész kérésére, hogy a gyülekezet együtt maradjon. 1948. november 3-án 6, 5-én 5 család. Az itteni kitelepített németek időközben tönkretett házait utalták ki nekik. Itt kellett új életet kezdeniük.
Benes, Csehszlovákia köztársasági elnöke, főszerepet játszott a szlovákiai magyarság 1945 utáni szenvedéstörténetében. Korábban pedig a történelmi Magyarország felszámolásában. Tény, hogy a közép-európai történelem meghatározó politikusa volt. Tevékenységének minősítése magyar és német szempontból egyértelműen negatív. A kárpátaljai ruszinok szemében is negatív, mert nem adott nekik autonómiát, 1945 után pedig eladta őket Sztálinnak, hogy a szovjetek támogassák a németek kitelepítését. Benes szerepe közép-európai nézőpontból is negatív három súlyos hiba miatt. Első hiba: 1918 után Csehszlovákiát nemzetállamként határozta meg, noha soknemzetiségű államalakulat volt. Második hiba: A két világháború között nem tudta a többnemzetiségű állam etnikai problémáit kezelni, de még a szlovákkérdést sem. Harmadik hiba: 1945 után a többnemzetiségű csehszlovák államból a németek és a magyarok kitelepítésével akart nemzetállamot teremteni.
Cseh nézőpontból Benes az „államalapító”. A cseh politikai elit számára ő az államiság és a függetlenség megkérdőjelezhetetlen jelképe. A cseh történészek túlnyomó többsége nagy embernek és államférfinak tartja. A hivatalos cseh politika visszautasít minden Benest érintő bírálatot. Mereven ragaszkodnak a Benes- dekrétumokhoz, melyek kimondták a német és a magyar kisebbség kollektív bűnösségét. Még Václav Hável elnök is kijelentette – akit sokan nagy demokratának tartanak, én nem annyira –, hogy a benesi rendeletek a cseh jogrend elválaszthatatlan részei. Azt is fontos tudni, hogy Benes a szovjet titkosszolgálat ügynöke volt 10 ezer dollár fejében. Szovjet ügynökként saját nemzetét is eladta, amikor céljai érdekében önként a sztálinista Szovjetunióhoz kötötte Csehszlovákia sorsát, majd 1948-ban átadta a hatalmat a csehszlovák kommunistáknak.
Gál Sándor: távolodók
mennek
egyre csak mennek
szemükből kihullnak
a tetők
a temetők
kifordul utánuk a csend
az ajtók száján
kifordul utánuk
a küszöb a kapu
és a sötét kapubálvány
az udvart mögöttük
papsajt útifű növi be
lüktet benne zölden
az üresség szíve
kutak mélyén meghal a forrás
beléomlik pár ölnyi agyag
magával rántva a kútkávát
minden percben valami kettéhasad
üveg deszka út tűzhely kemence
s mintha minden félrész
a távolodókkal menne
mindennap
kevesebb a szó kisebb a lélek
s egyre csak mennek
mennek a tájak a vidékek
síkságok vonulnak
dombok döcögnek
a folyópartok kettétörnek
és száll a semleges ég
az elmenőkkel
az öntudatlan vétkezőkkel
a nyelvük vesztett tétovákkal
akik csak mennek egyre mennek
akik egyre csak távolodnak
önmagukból is kitántorognak
apáik szavát elfelejtik
tegnapjukat rejtve rejtik
néz utánuk küszöb kapu
néz a sötét kapubálvány
s kifordul az emlékük is
a megnémult ajtók száján
Azt vártuk, hogy a kommunista diktatúra bukása után javul majd a szlovákiai magyarok helyzete, de az állítólagos demokráciában sem lett jobb. Aztán reménykedtünk, ha majd mindkét ország az Európai Unió tagja lesz, rendeződnek a dolgaink. Hát nem rendeződtek. Az a helyzet, hogy a Benes által lenézett szlovákság, őrá hivatkozva védi tíz körömmel az ingyen zsákmányt, amelyet tényleg neki köszönhet. Szlovákiában ma is gőzerővel folyik a nemzetállam kiépítése. A németeket és a zsidókat 1945-ig eltüntették, csak a magyarok vannak még útban. De jó, ha tudjátok: A magyarok beolvasztása a szlovákságba napjainkban is rendkívül hatékonyan zajlik. 1991-ben 567 ezer magyar élt Szlovákia területén, 2001-ben 520 ezer, 2011-ben 458 ezer…
Megemlékezésünk végéhez értünk. Kérdezhetitek: Minek foglalkozni a múlttal? Kit érdekel, hogy mi történt velük? Eötvös József szerint: „Emlékekből él az ember, s múltból él az emlékezet. Kinek nincs múltja, nem lehet jelene, s jövője sem.” Nemes Andrásné szerint (aki a felvidéki magyarok visszaemlékezéseit gyűjti) fontos megismerni a felvidékiek hármas tragédiáját, és tudatosítani kell gyermekeinkben, unokáinkban a „miérteket” is. Hármas tragédiáról beszél: a szülőföldről Magyarországra kitelepítettek, a kényszermunkára deportáltak és a kényszerből szlováknak vallók tragédiájáról. Hármas erőszakot követtek el ellenük, csak azért, mert magyarok voltak. Erkölcsi és anyagi elégtételt máig nem kaptak. A kollektív bűnösség elvén alapuló meghurcoltatás és kisemmizés nem maradhat büntetlenül. Ha nem szólunk, ha nem mondjuk, ha nem írjuk le, ma, holnap, holnapután, akkor Európa azt hiheti, hogy beletörődtünk, hogy Benesnek van igaza. Erzsi néni mondta: Megbocsátani meglehet, de felejteni nem. A szlovákok máig nem kértek bocsánatot tőlünk, miközben Magyarország többször is bocsánatot kért a szlovákoknak okozott rossz döntéseinkért. A másik: felejteni nem szabad. Sőt a felejtés, a felejtetés nemzeti bűn. Minden nép, minden politikai vezetés elsőrendű feladata a történelmi tévedésekkel való bátor szembenézés. A kölcsönös megbékéléshez önkritika és bocsánatkérés szükséges. A tudatosan vagy ösztönösen fenntartott folyamatos viszályból nem lesz megbékélés.
Szeretném, ha tudnák a jánossomorjai gyerekek, hogy páratlanul gazdag a történelmük. Igyekszem megismertetni velük a helyi zsidóság, a helyi németség, az idetelepített felvidéki magyarok, a betelepült magyarok és nem utolsósorban az őshonos magyarok sorsát. Próbálok ilyen megemlékezéseket is szervezni. Amíg bírom. Annak is lenne értelme, ha a város kialakítana egy emlékparkot, melyben mindegyik közösségről méltó módon megemlékezhetnénk.
