Slavko nagypapa nagymama szárítókötelével mérte körbe a fejemet, hegyes kartonpapír varázslósüveget kaptam, és Slavko nagypapa azt mondta: Tulajdonképpen én még túl fiatal vagyok az effajta marhaságokhoz, te meg már túl öreg.
Halála napjának reggelén Slavko nagypapa ágból varázspálcát faragott nekem és azt mondta: ha fölteszed a süveget és a meglóbálod a pálcát, te leszel a semleges államok leghatalmasabb képességvarázslója.
A varázslatban kételkedtem, de nem kételkedtem a nagypapában.
Megszokott dolog, hogy a halottak miatt szomorkodunk. Nálunk ez akkor van, amikor a vasárnap, az eső és Katarina nagymama összetalálkoznak. Kedvenc csészéjéből kortyolgatja a kávét, sírdogál és megemlékezik a halottakról, arról a sok jó dologról, amit tettek, mielőtt még közbejött nekik a meghalás. Ma Slavko nagypapára emlékezünk, aki egyelőre két napja halott, persze csak addig, amíg meg nem találom a varázspálcám és a süvegem.
Nem tudom, meddig álltam gondolataimba mélyedve nagypapa koporsójánál. Nem tudom, mikor szabadítottam ki magam apám súlyos kezei közül, és mikor szaladtam oda a gödörhöz, amelynek vasárnapieső-szaga volt. Mikor tettem fel a süveget… Mennyi időn át mutattam a pálcámmal a koporsó fejvégénél, mennyit csapkodtam, amikor el akartak vonszolni.
Anya azt suttogta: Szerető nagyapád volt és már soha többé nem lesz itt. De a szeretete végtelen, a szeretete sohasem tűnik el. Neked most már végtelen nagyapád van.
Sasa Stanisic: Hogyan javítja a katona a gramofont
