Riport az árvízi védekezésről:
…felriadok. Mézes, nyúlós meleg van a töltésoldalban. Azt hittem, csak most hanyatlott le a fejem, de a többiek közömbös arcán látom, akár tíz percet is aludhattam a fűben ülve. Az öreg Zukot még szerelik, hogy haza tudjunk menni. Az egész éjjel a gátépítésben dolgozókat segítő öreg is feladta reggelre egy kicsit. Akárcsak mi. Az oldalsó ablakán két cipőtalp lóg ki. Ott is alszik valaki. Rágott fű íze a számban, bogarak zizegnek a fűben. Mögöttem, jó száz méterre, a mező széli fák alatt már vizesen csillog a fű… Jön.
„Mint az őrült, ki letépte láncát”
Szerdától csata indult a közeledő ár ellen. A szigetközi árvízi védekezésből a jánossomorjaiak is kivették a részüket. Önkéntesek, tűzoltók mentek segíteni nap-nap után, és most először a város polgári védelmi egységeit is bevetették a történelem – mára már tudjuk – legmagasabb mért árvízéhez. Újrónafőről, Várbalogról és Jánossomorjáról összesen közel nyolcvan ember vállalta a szolgálatot két napon át Zsejkepusztánál.
A szigetközi út a várfal, most itt lehet megfogni a vizet. Ezt látjuk szerda este hatkor, amikor leszállunk a buszról. Minden centi számít, az út legmagasabb ívén nőnek ki a homokzsák-halmok, akár valami őshüllő tüskéi. Vagy kétszáz métert megcsináltak előttünk, nem gondoltuk, hogy még 1100 van hátra… A csapatban van, aki akart jönni, van, akinek muszáj volt, de ideérve valami megváltozik. Talán látjuk, hogy tétje van a munkának, mert emelkedik a víz ott, távol, a fák aljában, aztán a közeli árokban, aztán már a pár méterre lévő bicikliúton… Úgy hallottam, az átkosban összekötötték volna a Hanságot a Mosoni-Dunával valahol Rónafő mögött, mintha mederásásba is kezdtek volna… Vagyis: akár a saját házainknál is zsákolhatnánk. Gondolom én, de aki ezt a legendát nem tudja, az is úgy dolgozik, mintha.
Az önkormányzat által küldött csapat gondolt a gumicsizmára, esőkabátra, élelmiszerre, de a szúnyogok kijátszották a felkészülésünket. Az út betonjára színes festékkel írták fel, mekkora vízmagasság várható… Mint valami ítéletre vagy zsoltárra, úgy nézünk a számokra! A fehér zsákot az ember a földhöz vágja, elterül benne a homok, majd ráhajtja a száját, és mintha kispárnát rázna, megfordítja, és rácsapja a többi tetejére. Ellapítja, hogy ne maradjon rés a víznek, és nem úgy rakja egymásra, mint a cserepet, hogy a sor ne dőljön le a víznyomás alatt… Van még pár praktika, de kevés itt a szakember. Egy-egy tűzoltó áll be a zsákokat adogató láncok elejére,ám a sietség miatt nem is magyaráz, csak dolgozik.
„El akarta nyelni a világot!”
Kéken esteledik. A szűk úton, mellettünk araszolva óriási teherautók szállítják a földet a készülő töltésekhez. Az ártérből ássák ki a markolók, helyet csinálnak a víznek. A másik sávban több százan dolgoznak, amíg a szem ellát. Van, ahol zsákokat raknak, van ahol az útra szórt homokot töltik. Vannak, akik pihennek, vagy a mosolygós lányok, nénik, bácsik által hozott italt szürcsölik, gulyást kanalazzák.
Az úton, a nagy fák alatt már vaksötét van. Néha eldübörgő autók sárga, piros fényei. Szinte tapogatni kell, csak érzi az ember maga mellett a másik szagát, és úgy nyúl a lapáttal, zsákkal, nehogy megüsse, akit elképzelt. Most épp két elemes biciklilámpával világítunk harminc dolgozó embernek a homokkupac körül. Száz méterre egy katonai lámpa. Úgy kell ide könyörögni egy tűzoltóautót, ami világít nekünk.
Most óriási bigbag zsákokat tesznek le a darus teherautók az útra. Már a szétszedésükhöz is ember kell, benne pedig nehéz, vizes homokzsákok morognak ránk. Az izom nyúlik, mint valami bőröv. Nyikorog, feszül. Rég elfáradtál már annyira, hogy feladd, de az akarat mozgat tovább, rutinból, gépiesen. Szinte könnyebb így mozogni, mint megállni. Pár nő is dolgozik velünk. Mennyi erőt öntenek a férfiakba, ahogy elsőként állnak fel a pihenőből, előre állnak a sorokban, és versengeni kell velük azon, hogy kinek jut hely!
Hiányzik egy-egy hozzáértő felelős minden szakasznál. A szakképzettek valahol máshol vannak, ott biztos nagyobb a baj. A szervezettség hiánya miatt sok a fölösleges munka, átpakolunk, visszapakolunk, kézzel állunk neki, mert nem jön a gép, ami, mint később meglátjuk, ötven méterre áll.
Kéken hajnalodik. Öt óra tájékára már annyira átáztat a fáradtság, hogy a távolságokat sem méred fel jól. Rá kell ordítani az úton zsákkal átbaktató emberekre, mert, bár eddig közel ezerszer megtette, most valamiért nem néz körül. A kamion is lassabban fékez. Pillanatra felébredsz, hogy most bele is dögölhettél volna, az adrenalin csípi a szemedet… aztán két perc múlva rossz helyre rakod a zsákot… Másnap, ahogy hallottuk, el is ütöttek valakit, kórházba kellett szállítani.
Új arcok jelennek meg, megérkeznek a váltások. A vízügyesek méricskélik a gátakat… Menjünk a buszra, bukkan ki a rég várt mondat. A fáradt emberek egy csorda lomhaságával csordogálnak a hazaút felé. Ekkor robban le hű szolgánk, a Zuk, ami elkísért minket, hogy felszerelésünket szállítsa. Páran maradunk, senkit sem hagyunk hátra egyedül.
Hazaérünk a Zukkal. Délelőtt 11 felé járhat. A kávéautomatába próbálom beledobni a kétszázast, de ügyetlenek az ujjaim. Ekkor kezembe nyomnak egy pohárral. Mintha meleg tenyérrel simogatnának arcon, ez olyan. Valaki kérdez valamit. Szép, tiszta ruhában, pihent szemmel, jóllakottan. Zsong a hangja a fejemben. „Katasztrófavédelem? Védeni a katasztrófát? Micsoda hülyeség ez az elnevezés, nem?” De. Az.
Telefon. A csörgése már hozzátartozik a testem működéséhez, mint a levegővétel. Menni kell este is, fél öttől, kell az ember, érezni valami általános félelmet mindenkiben… Tiltakozom. A pévéseink élőhalottak a 12 óra munkától. Visszahívnak. Megbeszélték odafent… Rendben, csak reggel fél hétkor induljunk… Nem lehet még ilyenkor átlátni, mennyi ember kell, ahhoz, hogy sikerüljön… Akit lehet, nem hívunk újra, pihent embereket kell értesíteni… Telefonok újra, férfi és női hangok… aki tud, akar, az jön, még több is, mint kellene. Nem tudni, hová megyünk. Ruhában ébredek ötkor. Újra felkel a nap, kéken, zordan, mint a Duna…
„Mintha szívemből folyt volna tova”
A jánossomorjai egységet először Győrújfalura irányították, ám a veszély miatt oda már nem mehettek be, vissza kellett mennie a csapatnak a zsejkei erősítéshez. – „Itt lepődtem meg először, amikor megállt a busz. Katonák, katasztrófavédelmisek, felszálló helikopterek. A lélegzete is elállt az embernek.” – mondta Jánó Viktória, aki már az előző napon is keményen kivette a részét a gátépítésből. Nagy Katalin is megdöbbent: -„Győr előtt már nagyon közel volt a víz, és ahogy ide, a szigetközi úthoz értünk, észrevettük, hogy a bicikliutak is víz alatt állnak már. Bár erre számítottunk, azért meglepődtünk, amikor valóban itt álltunk előtte…”
Péntekre már csak a gólya örült a csütörtökön még száraz legelőnek. Ha ott ülnék, ahol tegnap reggel a Zsukra várva, már nem lenne gondom a légszennyezéssel. A mező most egy összefüggő tó, a tegnapi hevenyészett gát mára egész erődrendszer lett, támfalakkal, erősített ívekkel, mellvédekkel. Mi is erősítjük a falakat, a víz alacsonyabbra ígérkezik, de soha nem lehet tudni. Zsákból most a több is hamar kevesebb lehet.
A nappal az önkénteseké. Míg éjjel főként szegedi rendőrtanoncok, tűzoltók és mi dolgoztunk, most környékbeli fiatalok, idősek, baráti társaságok tucatjai nyüzsögnek. Minden zsákért három kéz hajol, ütközik össze és kér elnézést. Nyugodtabb mindenki, fölé magasodtunk a várt vízszintnek. Az útra festett számsorok legyőzve…
„S tengert láttam, ahogy kitekinték.”
Az itt dolgozó csapatot Bakondi György katasztrófavédelmi főigazgató is meglátogatta. Elmondta, közel 10 ezer ember dolgozik a szigetközi védekezésben, ahol nemcsak a víz magassága történelmi. – „Rendkívüli társadalmi összefogás van, rettentő sok az önkéntes, nemcsak helybeliek, az itt ülők is közeli településekről jöttek. A baj órájában össze kell fogni, a nemzeti egység alapkérdés. Lassan mindenhol elérjük a tetőzési magasságot, ám az apadás is rejt veszélyeket, ezért fontos a folyamatos felügyelet. Úgy saccoljuk, hogy az árvíz húsz nap alatt hagyja el az országot. Nem rövidtávfutásról van szó, tehát pihentetni is kell az embereket.”
Nemrég érkezett a szemléző katasztrófavédelmi vezetőség. Bakondi György a pihenőt tartó emberek gyűrűjében. Kérdezget, mesél, repkednek az adatok, statisztikák. Rágyújt, nagyokat szív a cigarettába. Szemlátomást örömmel mutatja meg magát kicsit máshogy. Most nem csak egyetértő statisztaszerep jut neki a gyorstalpalt ellenárvíznagyok mögött.
Kötelező kikacsintások, viccek. Szórja a magot a népnek, kapkodják is rendesen. – „Tudják, kijönnek homokzsákot tölteni, megfogják a lapátot, kattognak a gépek, aztán ha megvan a fotó, pár perc múlva már ott sincsenek.” Egyes sztárokról, sportolókról beszél – és mosolyogva gondoljuk: pár politikusról is.
Sallai Péter megyei katasztrófavédelmi főigazgató láthatóan nyugodt, bizakodó, pedig a java még hátra van, a legnagyobb munka Győrújfalunál alig kezdődött el. – „Ha tényleg fizikai energiává lehet alakítani az akaratot, akkor már ennek is meg kell tartania ezt a gátat. Olyan óriási munka zajlik itt, annyi ember mozdult meg és a szervezőmunkánk is olyan mértékű, hogy remélem, kedden elmondhatjuk, sikerült a szigetközi árvizet nagyobb gondok nélkül átvészelnünk!”
– „Hogy a szervezés nagyságát meg tudjuk érteni, képzeljük el, milyen az, amikor egy családi ház építéséhez kell összehangolni, hogy ugyanazon a napon mindenki ráérjen, a mestertől a segítőkig, legyen felszerelés, élelem, anyag. Ezt tessék elképzelni, csak több ezer emberrel. Reméljük sikerült ezt megoldanunk!”
A katasztrófavédelem és az újjá alakított polgári védelem most vizsgázott először, igaz, az átalakítás a legtöbb helyen még be sem fejeződött. Az igazgató elmondta, most vizsgázik a tavaly átalakított katasztrófavédelmi rendszer is. Nevezetesen az, hogy a települések szintjén már erősebb, összehangoltabb polgári védelmet építenek, amely segít a hivatásos szerveknek. Ezen kötelékbe szinte a háborús bevonulásokhoz hasonlóan vonhatják be a lakosságot. A törvény kötelezi erre a magyar állampolgárt, de bért is biztosít és a cégeket is kárpótolja ilyenkor az állam, legalábbis a rendelkezések elve szerint. – „A polgármesterek keze alá is dolgozik egy-egy közbiztonsági referens, aki segíti a felelős, szakmai döntésekben a vezetőt, és sok munkát átvesz veszélyhelyzetben is. Mindez előrelépést mutat. Ezért jegyzi meg a sajtó, hogy az ország másik részében zajlott, korábbi árvízi védekezéshez képest ez a mostani szervezettebben megy.”
„A falak ereje nem a kőben van, hanem a védők lelkében”
A mosonmagyaróvári Zsugonics Feri bácsi fáradt, de vidám. A dunaszentpáli út mellett üldögél, a tóvá változott mező töltésén, ültében is a lapátra támaszkodva. – „Hát ez horgászhelynek sem volna rossz… De ha kicsit körbenéznek, borzasztóan nagy emberi összefogás láthatnak itt. Mindig azt hallom, hogy a magyarok nem fognak össze, igenis összefognak, tessék megnézni!”
Sok jánossomorjai cég segítette a fáradhatatlan védekezőket, volt, aki nemcsak megértően elengedte dolgozóját, hanem maga szervezett csapatot. Még az ausztriai munkahelyek is elengedték alkalmazottjaikat. Varga Richárd elmondta, osztrák munkaadója először megijedt, hiszen dolgozóinak 90 százaléka magyar. Félt, hogy mindenkinek mennie kell, de természetesen elengedte a segíteni akarókat. – „Két munkatársam el is jött segíteni, de a kollégák is folyamatosan telefonálnak, hogy mi a helyzet itt.” Akadt azonban olyan cég is, ahol értetlenkedve, savanyúan, sőt, alkudozni próbálva fogadták a polgári védelmi akciót.
Önkéntes tűzoltóink Mecséren segítették a védekezést, szinte folyamatos jelenléttel, váltásokban. Kaviccsal erősítették meg a töltéseket, hogy bírja a gát túloldalán magasodó vizet.
Rengeteg jánossomorjai önkéntes indult a homoktöltő bázisokra, egyénileg, csoportosan; dolgozott áldozatosan, akár úgy is, hogy a mentésből munkába kellett mennie. Aki akarta, megtalálta a helyet ahol segíthet, akár két kézzel, akár felajánlással.
Nagyon sok lelkiismeret-furdalással, szomorú szemmel találkoztam a napokban, de nem a gátakon. Itt mindenki vidám és céltudatos volt. Otthon annál kevésbé. Aki nem segített, annak vagy azon járt az esze, hogy juthatna ki, tehetne valamit, ha csak egy csomagot, tálca süteményt is, de küldene… vagy azon járt a szája, agya, hogy miért nem volt kint. Mindkettő jó, mert jó irányt mutat.
Vasárnapra Zsejkén szinte a zsákok tetejét érte a folyó, és az útra is beszivárgott a víz. Aznap már mindenhol apadt a Szigetközben, de a gátak még ilyenkor is átszakadhatnak, a levonuló víz szívó hatása megbonthatja a töltést. Keddig még mindenképpen fokozott a készültség ezen a szakaszon. De kitartanak az akaratból épült falak!
„fecseg a felszín, hallgat a mély”
A tapasztalatokról beszélni azonban már most muszáj! Annyi biztos, a legfontosabb, hogy mi van a lapátok felső végén! A Szigetközt most a kisemberek összefogása mentette meg, akár a lapátoknál, akár a zsákoknál, kormánykerekeknél, akár a térképek fölött. Ott kint először érzem meg, milyen hangyának lenni. Apró kínokkal, megfeszülésekkel tenni valami közös célért, mintha mi, egyenként nem is lennénk fontosak, csak az, hogy a boly túléli-e. A helyünket kell tartani, a munkát kell elvégezni, amíg talpunk nyomába nem lép egy másik, aki addig állja a sarat, amíg oda nem fog egy újabb, majd még újabb… és el nem érjük a célt.
Más ilyenkor a közös munka is. Ha valaki véletlenül megnehezíti a másik dolgát, rossz helyre parkol, rosszul teszi le a zsákot, fölöslegesen nyeleti a kipufogógázt a teherautóról lepakolókkal… Szóval elbaltáz valamit, nem elmormolt szitkokat kap cserébe. Előkerül egy vicc, ugratás vagy mosoly. Ezt sokaknál megfigyeltem. Csak a más kárára lustálkodókból nem kérnek a bajtársak.
Otthon sokan szavakból rakják a gátat, politikusokról, pártokról, szakemberekről fröcsögnek, elképesztő, de zsidókról, cigányokról is… A kint dolgozók nem nézik, milyen tenyér az, amelyik segítséget kér és milyen az, amelyik belekapaszkodik. Csak a két tenyér fontos, az most és itt van, a többi távoli apróság, nem is az igazi élet része. Mert itt, most, mindünket egyformán vihet el a víz.
Szóval a tanulság?
Néha milyen jót tesz egy kis katasztrófa!
Hauptmann Tamás
idézetek: Gárdonyi Géza – Egri Csillagok, József Attila – A Dunánál, Petőfi Sándor – A Tisza,
