Amikor feltűnik, hogy régóta először hessegetünk el darazsat a színes pólónktól, vagy hogy az árokparti gazban lila nyakkendőkként feldalolnak az ibolyák. Akkor betoppant a tavasz. A májusfa a természet e feltámadásának régi szimbóluma. Kitáncolása szintén jelképpé lett, a változás végét üzeni. Múlt szombaton a Tititá, a Búzavirág daloskör, a fúvószenekar és több érdeklődő közösen táncolta ki a város májusfáját.

 

A szélre rácsavarodik a sok színes krepp-papír. Csigára a tenger, tésztára a szósz. A tavaszt köszöntő májusfa nyögve enged az emelőnek, lába megroggyan: Zsákpakoló, szálkás aratóból lassan papucsos apóka lesz. A körmök alá beleül a kosz a fakéregről. Egy-egy támasztó deszkát nagy küzdéssel húznak ki a földből a férfiak. A dacos óriás fejet hajt a templom tornyának. Ott az óra továbbkattan egyet. Kalapját veszi a titkokat sejtető tavasz, bekopog a nyár. Átlépjük a kezdetek végső határát, amiből mostantól merítünk, az már a sűrűje. Innen már a kifelé utat szemlélik előre meredő emberi tekinteteink. A természet végzett az átöltözéssel, indulhat a bálba, hogy aztán a végén fáradtan, sáros cipőben, tarka kabátban gyalogoljon haza, és bújjon be a nagy, fehér dunyhák alá.

Kiemelik a fát a lukból és a tér közepére viszik a munkás tenyerek. A föld maszatos arcú gyerekkönnyekként csöpög róla. Talán a mélyből most doboló sámánok lépdelnek felfelé az ágakra a múltunkból. Talán már bedőlt kerítésű parasztházak elhalkult lánynevetései szökkennek fel belőle. Lányoké, akik a szeretett legénytől kaptak májusfát, sok-sok évvel azelőtt, hogy a nagyanyáink lettek volna.

A réztrombiták még egy dalba kezdenek. A fúvósok Isten teremtő leheletét fújják bele a hangszerbe, bár láthatóan tudomásuk sincs róla. Az andaui fúvószenekar karmestere is átlátogat, hogy meghallgassa, hogy muzsikálnak barátai. Nagymamák, lányok, unokák és dédunokák állnak körbe, nézik a bólogató lombkoronát. Valami semmi kis, szerény együvé tartozás rohan körbe a gyerekekkel a téren, odahajol és belesuttog mindenki fülébe. A poharakba kacagva csorog az olaszrizling. A főtéren egyre több színt fedezünk fel, pedig azok a hétköznapokon is ott voltak. Talán azért vannak az ünnepek, hogy segítsenek megállni és rácsodálkozni a helyekre, ahol élünk. A szemben álló kapun esküvői menet jön ki, és indul a hivatal felé. Mosolyok szemaforja villan felénk, és viszont. A kezdetek nektek is véget értek, mostantól a rév nyugalmas, boldog vizei ringassák a hajótokat!

A madeira világhíres desszertbor, amit közel fél évig hőkezelnek, majd évekig hordóban tartanak, hogy elérje különleges zamatosságát. Kit lep meg, hogy ez is, akár a penicillin, a véletlennek köszönheti létrejöttét? Úgy tartják, angol hajósok vittek magukkal több hordó bort a szigetről, ami az egyenlítőn is áthaladó, hosszú és forró út alatt kinccsé alakult.
Egy hónapot ült odafent az az üveg vörös. Két éve a környék egyik legjobb, nagyjából hatezer forintos borát tekerték a gallyakra a szórakozott néptáncos legények. Akkor egy hónapon át szidtuk magunkat, reménykedtünk, imádkoztunk. Valami hatott, mert kiváló vörösborba kóstolhattunk a fakitáncolás után.
Idén, bár a szitkok, remények és imák háromságában most is töretlen volt hitünk, egy négyszáz forintos félédest kötöttünk a karóhoz, mert szép dolog a csoda, csak alacsony az oddssza. Az üveg megszerzéséért verseny indult, de az első korty dicsőségét mindenki átengedte a másiknak. A kísérleti fehér egerek is gyávának tartottak volna minket. A meglepődött tekintetek aztán mindenkit önfeláldozóvá tettek. A szentjánosi madeira öt percig állt ellen az őt leterítő falkának.
Lakodalom van a mi utcánkban. A Búzavirág daloskör vidám nyugdíjasai igazi esküvői mulatós nótákkal kedveskedtek a szertartás után arra haladó menetnek. Mosolytenisz oda vissza. Ők is, mi is otthon vagyunk.

Éjszakába múlatjuk a parázsszínű alkonyt. A harmonika hangja hol ilyen, hol olyan. Ha akarod templomi orgona, ha akarod forró, lihegő szaxofon. Most magányosan szuszog, mint a lámpafényes, forgalmas terekről a sötét külvárosba csoszogó, sárga villamosok. Mellette gyalogosok cipője kopog a köveken: az asztalt ütő kezek ritmusa. Aztán, ha csatlakozik mellé valamilyen hangszer, bátor, vad duhaj lesz, mint egy lány, aki már az anyja előtt is mer ölelni a táncban, egy régi falu régi báljában.

„…Én Uram Isten! Csak rajta! hadd lám: mire megyünk ketten.” Osztrák barátok ülnek le az asztalokhoz, akiket átcsábított a mulatság híre. „Vielleicht ist das das letzte Mal / Ein Prost, ein Prost, ein Prösterlein Prost / Wir leben nur einmal.” A szomszédos Albrechtsfelden gyerekeskedtek ők, legalább annyira magyarok is, mint osztrákok. Több magyar nótát tudnak, mint én, de persze közel sem annyit, mint a Búzavirág daloskör életteli nagyijai. Csak mosolygok, és a záró sor ismétlését éneklem, tanulok. Fonó Update.

A rakott asztalok között akad a faluvégből ide sétált idős, a szomszéd utcából benézett házaspár, a paprikás zsíros kenyeret lehunyt szemmel rágó kisgyerek, a lakodalomból kicsit visszasomfordált jóbarát, a társaságra most rátaláló, majdani jóbarát. Szorosan együtt, mint a kukoricacsövön a piros–sárga szemek.
Épp fiatal kezek kapargatják a nyolcvanéves harmonikát. „Most múlik pontosan, engedem, had menjen…” A kiöregedett májusfa elpihent a földön, szalagjai tovább sárgulnak. A törzse egy temetőbe tért elefánt csontváza. A mélyedés pedig várja, hogy a tavasz reményét mutató, új fát állítsanak belé jövőre és jövőre és… Amikor a most zsíros kenyeret majszoló kisgyerek tanítja az utolsó sorokat egy újabb majszolónak. Vannak percek, amik barátokat kanyarítanak köréd meleg sálként, ha már nagyon fáznál. Olyankor szorosan tekerd magad köré.
Csigára a tengert, tésztára a szószt.

Hauptmann Tamás

-hirdetés- -hirdetés-