A 66 ével ezelőtt történt katasztrófa az egész országot megrázta, hiszen szinte nem volt olyan család, amely így vagy úgy ne lett volna érintett. Még ma is emlegetik a leszármazottak az egykori édesapák, nagyapák történeteit. A becslések szerint tíz fő körüli mosonszentpéteri, mosonszentjánosi és pusztasomorjai áldozatoknak és túlélőknek szeretett volna emléket állítani a jánossomorjai társaskör is, amikor tavaly elhatározták, ezentúl minden évben leróják kegyeletüket a Don-kanyart megjártak előtt.
“Harmadik zászlóalj, sorakozó! – a harmadik zászlóalj tíz emberből állt. Ez volt az a zászlóalj, ami eredetileg ezer ember.”
Az idei rendezvényre egy székesfehérvári veterán katonát szerettek volna meghívni, hogy meséljen élményeiről, ám a kilencvenhez közeli Zöld Feri bácsi a hétvégén kórházba került. A tulajdonképpen ad hoc jelleggel újraszervezett rendezvényen azonban nem unatkoztak az érdeklődők. Ráadásul a téma a jól ismert kultúrára szomjas „keménymag” mellett olyan közönséget is megmozgatott, amelyet más kulturális rendezvényen nem nagyon látni – a rendezők külön örömére sok fiatallal. A pótszékek is alig fértek be a művház kistermébe.
“Majdnem úgy nézett ki, hogy három ellenség van: a hideg, az oroszok és a németek.”
Wittmann Elekné az időszak egyik jól ismert újságjából, a Győri Nemzeti Hírlapból olvasott egy haditudósítást, amely a doni katonák – még az áttörés előtti – hétköznapjaiba engedett bepillantani. Majd Vincéné Erdős Anna személyes indíttatású verseit szavalta el. Édesapja, aki városunk lakója volt, idén lenne 101 éves, és szintén megjárta a Dont. Az eredetileg beszélgetésre készült Hauptmann Tamás partner hiányában kreativitására volt kénytelen hagyatkozni. Kiskatonák, vezérkari tisztek, túlélők, hozzátartozók idézeteit válogatta csokorba (Sára Sándor: Pergőtűz című dokumentum-sorozatából), és osztotta szét az önként rögtönzött felolvasásra vállalkozó közönség között, hogy így is közelebb hozza hozzánk gondolataikat, érzéseiket. A közönség jól vizsgázott, mindenki vevő volt egy kis szereplésre. Tamás végül a fiatal történész Ungváry Krisztián A magyar honvédség a második világháborúban című könyvének idézetével zárta a megemlékezést, végül felcsendült a Himnusz.
2009
“A lábak fele ottmaradt, a hernyótalp elvitte…”
Az 1943 január 12-én elkezdődött doni katasztrófa során a szovjet csapatok az urivi hídfőnél áttörték a második magyar hadsereg – igen gyengén felszerelet – védelmét. A magyar vonalat több kisebb csoportra bontották az oroszok, de a magyarok kitartottak, sőt, több ellentámadást is indítottak, ám 14-ére, a bekerítés elől megkezdték a visszavonulást. Nagy áldozatokat követelt az is, hogy a németek saját visszavonulásuk fedeztésére alkalmazták a gyengén felszerelt magyarokat, akiknek akár -40 fokban gyalog kellett visszavonulniuk az üldözők elől. A 204 334 katonából mintegy 26 000 esett szovjet fogságba, 42 000-re tehető az elesettek és megfagyottak száma. A túlélők háromnegyedét a kisegítő és ellátó alakulatok tették ki.
A vereséget oka főként az ellenfél technikai fölényében, zavartalanul hagyott összpontosításában keresendő, ami párosult többek között a második magyar hadsereg rossz ellátásával, felszerelésével. A hadmozdulatot ugyanakkor nem koronázta teljes siker, hiszen céljukat, az ellenség bekerítését nem érték el a szovjetek – írja Ungváry Krisztián.
” “Mit akarsz?” Mondom: “agyonlövöm magam”. “Mellettem ne”. Csak ennyit mondott…”
A szervezők lelkesedése és a megjelentek érdeklődése rávilágított, nem csak országos, hanem helyi szinten is fontos az emlékezés. A Társaskör aktivistái már most ígérik, hogy jövő évben is méltó módon tiszteleghetünk január 12-én az orosz hadszíntért megjárt katonák emléke előtt.
Medgyesi Kata
