Zenés irodalmi mûsorral és koszorúzással ünnepelte Jánossomorja az 1848/49-es forradalom és szabadságharc évfordulóját 15-én este. Prátser Krisztián történelemtanár vezetésével a Klafszky Katalin Általános Iskola 7. osztályos diákjai idézték fel a 158 évvel ezelõtti eseményeket.
A Balassi Bálint Mûvelõdési Házban emlékezett meg Jánossomorja lakossága 1848/49 márciusának eseményekrõl. Az ünnepi mûsorban a mosonszentpéteri iskola diákjai versekkel, dalokkal hozták közelebb a forradalom eseményeit. A színvonalas elõadásban Prátser Krisztián és barátainak zenekara, valamint a helyi Alapfokú Mûvészeti Iskola énekkara is közremûködött.
Nemzeti ünnepeink fontos szerepére, és jelenünkre, jövõnkre hatására hívta fel a figyelmet ünnepi beszédében Hauptmann Tamás, a JTV fõszerkesztõje. Kiemelte Jánossomorja lakosságának különleges összetartását, a helyi német kisebbség magyar hazához kötõdését.
A Balassi Bálint Mûvelõdési Házból a Szabadság-emlékoszlophoz fáklyás menetben vonultak a résztvevõk, ahol Jánossomorja Város Önkormányzata, a Társaskör, a Jánossomorja Kultúrájáért Közalapítvány, a Balassi Bálint Ifjúsági Klub, és a Jánossomorjai Tûzoltóegyesület helyezték el a megemlékezés koszorúit.
Hauptmann Tamás ünnepi beszéde
Balassi Bálint Mûvelõdési Ház, 2006. március 15.
Tisztelt Ünneplõ Közönség – itt és a képernyõk elõtt egyaránt!
Valószínûleg sokan sokfélét jegyeztünk meg, és emelnénk ki utólag az elõbb látott mûsorból. Nekem – a délutáni próbát látva – egy mondat ütötte meg a fülemet: „Legyünk méltók emlékükhöz.”
Persze a ’48-as forradalom hõseire gondoltak a gyerekek, a márciusi ifjakra és a Pozsonyban és Bécsben a császártól a törvényes változtatásokat kieszközlõ államférfiakra. De gondolhattak a csatamezõkön harcolókra, a tisztekre, de a Kossuth szavára tömegével bevonuló egyszerû szegényemberekere, fiatalokra, polgárokra is; és persze a nõkre, akik ápolták, vagy otthon, a portákon pótolták a férfiakat, míg azok távol voltak.
Az õ áldozataik, akarásuk egy szabad Magyarország iránt meg kell, hogy határozzon minket is. Erre gondolhattak a mûsor készítõi.
Sokáig gondolkoztam azon, mirõl is kellene beszélnem, kinek mit is üzen ez a nemzeti ünnep. Egyáltalán, mit is kell, hogy üzenjenek nekünk nemzeti ünnepeink?
Bizonyára a történelem tanulságaira okítanak minket egyrészt. Másrészt alkalmat adnak arra, hogy emlékezzünk azokra, akik, akár ’48-ban, akár ’56-ban, de a magyar történelem más, nagy, de – a mi történelmünk már csak ilyen –: túlnyomórészt keserû pillanataiban nagy dolgokat vittek véghez. Aztán eszembe jutott, nemzeti ünnepeinknek még egy fontos szerepe van: emlékeztetnek a múltra, és ezzel tanítanak minket arra, hogyan is kell élni a jelenünket, jövõnket.
Hogy a gyerekek szavával éljek: hogyan is legyünk méltók õseink emlékéhez.
Március 15-e, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc ünnepe talán a legszebb és legegységesebb nemzeti ünnepünk. Az ország azokban a napokban azelõtt, és talán azóta sem látott egységben szállt síkra saját szabadságáért, önálló létezéséért. Abban a korban nyert elõször igazi értelmet a nemzet-fogalom. Megszüntette azt a nézetet, hogy az ország nemes urakból, és azok jobbágyaiból áll.
Ma a nemzeti színek néznek le ránk, és emlékeztetnek a régiekre. Méltónak lenni emlékükhöz… ízlelgessük a szavakat. Mit jelent ma méltónak lenni, egyáltalán magyarnak lenni? És mit jelent majd holnap, holnapután? Hogy viselkedik az, aki igazán magyar, mit mond, mit eszik, iszik, milyen ruhát visel?
Lengessünk zászlókat? Zsinóroztassuk ki a szabadidõruhát is? … Különböztessük meg a magyart a magyarabbtól?
Meggyõzõdésem, hogy nem.
Nem ez a lényeg. A lényeg valahol bent van. Mert néha ma is fecseg a felszín, és hallgat a mély.
A magyarság ott rejtõzik, amikor valaki magyar dalt dúdol a konyhában, a forró leves kavargatva; amikor az évtizedek óta külföldön élõ hazánkfia, magyarul káromkodik, ha barkácsolás közben az ujjára vág. Magyar vagyok, ha tudom folytatni, hogy „Bóbita, Bóbita táncol”, és ha épp szurkolok a csapatnak egy sporteseményen, nos, akkor is magyar vagyok. Magyarok vagyunk, jól tudjuk, milyen íze van a Túró Rudinak. Mert ez mind a miénk, és ez tesz egyedivé, összetartozóvá minket. Magyar vagyok, mert értem, mit jelent, hogy: „Nekem szülõhazám itt, e lángoktól ölelt kis ország”.
Ezt a sort 1944-ben egy magyar zsidó költõ írta, akit a nagybetûs magyarok nem tartottak közéjük valónak, és aki – nem tudom, feltûnt-e Önöknek – elõbbi, sokat idézett versében egyszer sem merte vagy akarta leírni a szót, „magyar”.
Ha méltók akarunk lenni hõseink emlékezetéhez, akkor meg kell akadályoznunk például, hogy ebben a hazában valaki is féljen elmondani magáról, hogy magyar.
Mondom ezeket a szavakat, tisztelt jánossomorjaiak, azon a településen, amely mindig példát adott abból, hogy hogyan élhet egy hazában két nép, a magyar és a német. Mondom ezeket a szavakat azon a településen, ahol egyként állt meg a Hármashalom szövegét olvasva e két nép fia: „hazádnak rendületlenül légy híve”.
Mondom ezt akkor is, ha 1848-ban nagy gyújtogatás volt Szent Péteren, a környék akkor egyik leggazdagabb németajkú településén, amit egyes források az épp uralkodó németellenes hangulattal hoznak összefüggésbe.
Mondom ezt, mert, ugyancsak ’48-ban Szent János, Óvár mellett a legnépesebb nemzetõr gárdákat állította ki, és a németajkú lakosok már az akkori feljegyzések szerint is a magyarság melletti kiállásukat bizonyították.
A szabadságharc aradi vértanúi között nem egy volt, aki alig beszélt magyarul. Mégis bátran harcolt és halt meg a magyar ügy mellett.
Ezek után válaszoljanak, mi teszi magyarrá a magyart?
Nemzetiségi ellentétek lehetnek, de egy közös e három kis település bárhonnan is származó lakói között, egy közös az egész ország magyar, német, szlovák, horvát és más nemzetisége között: Ez itt a hazánk.
Akár Schmidtnek, akár Szabónak is hívjanak bennünket.
„Belõle nõttem én, mint fatörzsbõl, gyönge ága, és remélem, testem is majd e földbe süpped el. Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom. Tudom, merre mennek, kik mennek az úton, s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon a házfalakról csorgó, vöröslõ fájdalom.”
„Úgy az övék, hogy már a tied.”: üzeni nekünk Illyés Gyula arról a földrõl, ahol õseink, a hazát védve, elestek. „Úgy az övék, hogy már a tied.”
A föld apró rögeibe leszivárgó vér, izzadság és könny. Ez határoz meg téged, engem, magát, minket, magyarokat és minket, jánossomorjaiakat is.
A legfontosabb dolog, hogy tanuljunk a múltból, védjük meg azok emlékét, akik, akár sokat, akár keveset de tettek ezért a hazáért, értünk. Legyen az akár Kossuth, Görgey, Petõfi, legyen az akár anyánk, apánk, nagyszüleink.
Hogy is lehetünk méltók õseink emlékéhez?
Talán, ha tudjuk, hogy a múltunknak, a hitünknek, környezetünknek, a szeretteinknek és a vágyainknak e furcsa keverékét immár évszázadok óta úgy hívják, hogy: Hazám.
Köszönöm, hogy meghallgattak!
(Részletek hangzottak el Radnóti Miklós: “Nem tudhatom”; és Illyés Gyula: “Ne feledd a tért” címû verseibõl.)
