-hirdetés- -hirdetés-

Az idősebb és a fiatal generációk különböző és mégis közös forradalmi emlékezetéről is szólt a jánossomorjai ’56-os ünnepség október 23-án. Az ünnepi beszédben Dimény Gábor városi főépítész a mai fiatalok hazafiságába fektetett bizalmat, majd a fényt és árnyékot használó táncetűdök beszéltek a történelemről.

– „A fiataljaink – higgyük bár őket okostelefonba bújt céltalan, léha, magányos alakoknak – ha a körülmények megkövetelik – ott lesznek a barikádon.” – mondta Dimény Gábor a művelődési házban tartott városi megemlékezésen. A minden szempontból elegánsnak de határozottnak jellemezhető beszéd sorra vette a forradalomhoz vezető út köveit, de nemcsak történelmi tényeket, hanem személyes emlékeket is idézett.

 

 

„…mosonmagyaróvári lakásunk konyhaasztalán négykézláb állva nézek ki az ablakon, és látom a kórház felé menő teherautót, melynek platódeszkái között az alvadt vér, mint az útépítők kátránya – vékony sugárban folyik a földre.”

Nemcsak világpolitikai, országos, hanem mosonmagyaróvári, jánossomorjai szálakat is kibontott a forradalom és szabadságharc bonyolult szőtteséből.

„Az egykori vb titkár, aki nemrég még levélben könyörgött támogatásért, mivel titkári állását elvesztvén munkanélküli lett, február 8-án ismét elfoglalja a vb titkári széket, s ellenforradalmi tevékenységért feljelenti a köztiszteletben álló Dr. Dicsőfi Endre körorvost.”

Az erkölcs talapzatán állva komoly értékítéleteket fogalmazott meg, szólt a még köztünk élő, az egykori állampártot kiszolgálókról, és azokról is, akik nem emberbaráti szeretetből, hanem anyagi haszon miatt segítették a menekülőket a mai Jánossomorján.

„Mintegy 200 000-en hagyták el az országot. Ezt itt helyben is megtapasztalhatták. Számosan önzetlenül segítettek a menekülőknek, néhányan – a korabeli jegyzőkönyvek szerint – visszaélve a szerencsétlenek kiszolgáltatottságával, a segítség fejében alaposan megszedték magukat. Hogy ki hogyan állta ki az emberiesség próbáját, Önök tudják a legjobban. Emlékezzenek!”

A jelenkor felelősségét sem rejtette véka alá, ami az élő emlékezet továbbadásában, az igazság folyamatos keresésében rejlik.

„…fontosnak tartom a még élő emlékezet továbbadását.”

 

 

 

 

Dimény Gábor bemutatta generációjának fájdalmát az elnyomásban, örömét a rendszerváltásban és az azóta is megmaradt sebeit, le nem simogatott haragját, meg nem kért bocsánatát is. Ez egy történelmi, korszakos feloldhatatlanság – amit, tegyük hozzá, a mindenkori magyar politikai vezetés soha nem is akart, mert igazán feloldani az ügynöklistáktól a volt bűnösök elszámoltatásáig – most már közel 30 éve.
Mégis a szónok – igen bölcs retorikával – túllépett ezen, és beszéde végén tágabb tereket betekintve az új generációkhoz szólt. Megnyugtatott minket – és önmagát: Ha nem is látszik, mégis, ezek a mai magyar fiatalok síkra szállnak a nemzeti értékekért, a szabadságért. Igaz valószínű, hogy Messengeren szerveznék meg a forradalmat, és szelfiznének a barikádok tetejéről, levágatnák szemükbe csapott focista frizuráikat, ha a fegyver célkeresztje elé lógna… De ott lennének.

“Ami számomra óriási öröm: a fiam, aki kortársaihoz hasonlóan lehetőleg mindennek ellentmond, ami az apjának tetszik – zene, történelem, bármi – egy 56-os film után azt mondta: Apa! Ha akkor élek, együtt harcoltunk volna a barikádon!”

 

Sötétben kialvó gyertyaláng

 

Az ünnepség második részében a mosonmagyaróvári Theatrum Ad Flexum társulatának ünnepi műsorát láthattuk. Major Tamás és O. Cser Zita közös darabja a forradalom és a szabadságharc metaforáját hordozta. A nemcsak a színpadon de a teremben is megszólaló forradalmi követelések az utcai tömeg részévé tették a közönséget. A táncetűdök a forradalom, a harcok és a gyász érzéseit jelenítették meg, majd egy vers gondolatai álltak mementóként a szabadságharc leverése és az utókor elé állítva.

 

 

 

 

A hiányzó, akár eltáncolt, akár elbeszélt narratíva, a történetnélküliség ellenére a darab mégis sugározni tudta a fiatalok eltökéltségét és reményét. A fényekkel, vagy inkább a fények hiányával való kifejezésmód, bár erős hatást gyakorolt – hiszen a jó asszociációs érzékkel bíró nézők akár gondolhattak a vasfüggöny mögötti, allegorikus szögesdrótos fogolytáborban fellázadó tömegek reflektorokkal megvilágított, cikázó alakjaira is – mégsem használta ki, inkább csak használta az árnyék lehetőségeit, az eszközt helyezte a mondanivaló elé. Az alázattal, odaadással készített és előadott darabban a fekete gyász és az elnyomás fojtó homályossága elfedte, talán elve bukásra ítélte a forradalom és a szabadságeszme kirobbanó ’56-os örömkiáltását, ami valóban csak pár napot ért meg. Mintha egy hideg, nedves magánzárkában fellobbanó, hősiesen táncoló, majd elhamvadó gyertyalángot látnánk. Talán ez az, amit történelmünket szemlélve – akár 1848-49-et, akár 1956-ot tekintve – soha nem tudunk tisztába tenni mi, magyarok. Egységben, mégis külön látni a büszke örömöt és a fájó gyászt; a hiábavalóságot és a kivívott eredményeket.
Nehéz, néha felragyogó, néha beboruló ügy a miénk.

 

 

 

 

Hazaszeretési hunkóma

 

A rossz idő a hétfői ünneplés nyitó, szabadtéri részét, a koszorúk elhelyezését megakadályozta: A városi ünnepség a művelődési házban tartandó emlékezéssel kezdődött hétfő este. Az egyesületek, szervezetek és a város október 26-án, az Európa-Club hagyományos megemlékezésén helyezi el koszorúit, 15 órakor a Menekülők Kopjafájánál.

De az eső (fogjuk rá) sajnos a művelődési házban összegyűlt közönség létszámán is látszott, pedig a felújított épület nem ázik be, az ablakok is fogják a szelet, a parkoló sem sáros. Vagyis továbbra sem tudunk elemelkedni a talajtól, ami a városi ünnepségek közös megélését illeti. Sokan tekintettek el attól, hogy jelenlétükkel mutassanak példát. Képviselőiken keresztül hiányzott több városi intézmény, számos egyesület; három önkormányzati képviselő és a polgármester kivételével a testületi tagok sem tudták megoldani, hogy eleget tegyenek a meghívásnak. De a lakosság is távol maradt a megemlékezéstől egy nemzeti ünnepen. Ej, ráérünk arra még, majd lájkoljuk a közösségi oldalon, hogy mi egy vérből valók vagyunk. Talán, ha az ünnepi beszédet legközelebb egy jó kis disznótoron, egy sztárral énekeltetjük el… Nagy Imrének, az Imrének az Imrének a pam-pam…

 

 

 

 

JTV – Hauptmann Tamás

 

 

Dimény Gábor ünnepi beszéde

Tisztelt Polgármester Úr! Tisztelt Ünneplő Közönség!
A mai nap ünnepelni és emlékezni jöttünk össze. Ünnepelni népünk egész világ által csodált, buzdított – és messziről szemlélt – szabadságharcát és emlékezni, mert még köztünk vannak szép számmal a történelmi események résztvevői. Az idősebbek maguk is, szüleink, nagyszüleink tanúi voltak e valóban világrengető eseménynek. S köztünk vannak még jó néhányan nemzetünk árulói is, az ávósok, hóhérok és az ezek örökségét egykor büszkén vállaló – mára már jobbik esetben szégyenkezve hallgató – nyugdíjas munkásőrök.
Amikor a polgármester úr felkért az ünnepi beszéd megtartására, azon töprengtem, hogy hogyan állítsam össze a mondanivalóm. Nem vagyok történész, pedagógus, politikus, sőt jó szónok sem. Természetesen fel kell villantani a történelmi eseményeket, hogy Petőfiék harcához hasonlóan beépüljön nemcsak a históriába, hanem mindannyiunk szívébe, agyába. De legalább ilyen fontosnak tartom a még élő emlékezet továbbadását. A forradalom, majd a budapesti szabadságharc győzelmének eufórikus öröme, majd az árulás döbbenete, a megtorlás rettenete minden magyar családot érintett.
Mi történt 1956-ban Közép-Európában?
A masszív szovjet elnyomás, megalázó kommunista terror ellen először a lengyel munkások emelték fel szavukat. A poznani megmozdulást vérbe fojtották, de a kemény moszkovita pártirányítást a finomabban taktikázó Gomulka vette át. A lengyel példa nálunk is követésre talált: heves politikai vita bontakozott ki az írószövetségben, s a mindig legforradalmibb réteg, az egyetemi diákság is megmozdult. Megszervezték a MEFESZ-t (Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége), amely a forradalom kirobbanásában meghatározó szerepet játszott.
Október 23-án az egyetemisták szervezte tüntetéshez tízezrek csatlakoztak. A Bem szobortól a Parlamenthez vonultak, ahol Nagy Imre híres “Elvtársak!” megszólítása törte meg a lelkes lendületet. Még aznap este a nagy jelkép, a Sztálin-szobor is a porba dőlt.
A vidék azonnal reagált a fővárosi eseményekre. Egyetemisták, főiskolások hozták a híreket, szervezték a tüntetéseket. Még ezen nap délutánján Debrecenben az ÁVH felszólítás nélkül a tömegbe lőtt.
Másnap a Nagy Imre-féle “elvtársazás” és Gerő Ernő pártfőtitkár “soviniszta, nacionalista, antiszemita” jelzőktől hemzsegő rádióbeszédén felháborodva a tömeg a Rádióhoz vonult, követelve az egyetemisták által kidolgozott 16 pont beolvasását. A Rádiót védő ávósok a tömegbe lőttek. A kivezényelt katonaság nagy része átállt a tüntetők oldalára, ostrommal elfoglalták a rádiót.
Október 24-én hajnalban az orosz honvédelmi miniszter, Zsukov parancsára a Vörös Hadsereg páncélosai bevonultak Budapestre. Megkezdődött a szabadságharc.
Az utcai harcokban halt hősi halált a szentjánosi Író László 22 éves sorkatona. A rendszerváltás után “A Hazáért és Szabadságért” emlékéremmel és posztumusz őrnagyi kinevezéssel ismerték el hősiességét.
Október 28-án – véres harcok után – Nagy Imre, az új kormány miniszterelnöke bejelentette a szovjet csapatok kivonását, az ÁVH feloszlatását, a Kossuth címer bevezetését.
Győztünk!!
Mi történt itt vidéken?
A hírek futótűzként terjedtek. Az egyetemi városok diákjaikkal az élen tüntetésekkel támogatták a pestieket, a szabadságharc idején élelmiszer-szállítmányok lánca indult a falvakból a barikádokhoz.
A mi vidékünkön az óvári gazdászok mozdultak először. Cserháti Miklós Svájcban élő egykori diák – a MEFESZ helyi szervezője – és barátai október 24-én szereztek tudomást a fővárosi eseményekről. Még délelőtt felkeresték a KÜHNE gyár munkásait, és tüntetést szerveztek. 25-én a diákok összegyűltek az egyetem elé, de az ÁVO-s fenyegetés miatt visszavonultak. Felismerték, hogy csak jól előkészített, egyeztetett megmozdulással kerülhetik el a vérontást. A 26-i tüntetést körültekintően szervezték meg. Cserháti Miklós erről így ír: “A rendőrséget, a városi katonaságot és a város vezetőit megkértük, hogy csatlakozzanak hozzánk. A katonaság visszajelzett, hogy csatlakoznak. A városparancsnok beszélt Dudás ávós parancsnokkal, aki beleegyezett, hogy nem avatkoznak az eseményekbe.”
És jött az ünnepélyes nagy nap, október 26. A tömeg – egyetemisták, gyári munkások, a város és környék lakossága, még a kisiskolások és óvodások is ott voltak a 48′-as emlékmű méltóságteljes koszorúzásán.
A laktanyához már csak a felnőttel mentek, a gyerekek visszatértek az oviba, suliba. A tömeg a Himnuszt énekelte, boldog öröm áradt. A vörös csillagot leszerelték a középületekről, a katonai laktanyáról….
Az ÁVO-s laktanya drámai eseményeit ismerik. A rendszerváltás után negyven-valahány áldozatot írtak össze. Cserháti 107 halottról ír, a kórház egyik ott dolgozó ápolónője legalább 140 áldozatról számolt be. Itt lelte halálát a somorjai Kelemen Rezső 16 éves munkás is.
Három nap múlva, október 27-én Mosonszentjánoson megalakul a Nemzeti Tanács, mely a tisztességes vidéki élet feltételeit próbálta biztosítani. Felállították a nemzetőrséget, leszereltek néhány gyűlölt rendőrt – nem bántalmaztak senkit -, elfogadták a TSz-ből kilépni szándékozók akaratát, szervezték a többpártrendszer helyi előkészítését. Ugyanezen a napon Pusztasomorján Nemzeti Bizottságot választottak.
November 4-én a Vörös Hadsereg a II. világháború óta nem látott erővel Magyarországra támadt. Ezrek estek el a szabadság védelmében. Ekkor halt meg egy tank-belövéstől a mosonszentpéteri Szalai Imre egyetemi hallgató.
A határőrizet fellazult, az aknamezőt néhány szakaszon felszedték. Megindult a menekült-áradat. Mintegy 200 000-en hagyták el az országot. Ezt itt helyben is megtapasztalhatták. Számosan önzetlenül segítettek a menekülőknek, néhányan – a korabeli jegyzőkönyvek szerint – visszaélve a szerencsétlenek kiszolgáltatottságával, a segítség fejében alaposan megszedték magukat. Hogy ki hogyan állta ki az emberiesség próbáját, Önök tudják a legjobban. Emlékezzenek!
A Mosonszentjánosi Ideiglenes Nemzeti Tanács november 10-én átalakult Forradalmi Munkás Paraszt Tanáccsá, mely mellett hamarosan hivatalba lépett – ismét – a községi tanács. Az egykori vb titkár, aki nemrég még levélben könyörgött támogatásért, mivel titkári állását elvesztvén munkanélküli lett, február 8-án ismét elfoglalja a vb titkári széket, s ellenforradalmi tevékenységért feljelenti a köztiszteletben álló dr. Dicsőfi Endre körorvost.
S most a személyes emlékek…
Életem első dátumhoz köthető emléke az, hogy mosonmagyaróvári lakásunk konyhaasztalán négykézláb állva nézek ki az ablakon, és látom a kórház felé menő teherautót, melynek platódeszkái között az alvadt vér, mint az útépítők kátránya – vékony sugárban folyik a földre.
A 48′-as téren a koszorúzáson az akkor 8 éves nővérem is ott volt.
Azt, hogy november elején édesanyám a Mosoni úton az orosz tankok között futott át az óvodába értem, csak az ő elbeszéléséből tudom.
Aztán hosszú évekig dermedt csönd. A rettegés uralta várost. A sortűzről szó sem esett, csak a halottak napján az óvári temető Kálvária-keresztje körüli száz-meg száz gyertya sugárzott néma gyászt.
A 80′-as években hozzám jutott szamizdat-iratokból értesültem az igaz eseményekről. A rendszerváltás után vártam a megtisztulást. Ehelyett “árok-betemetésről”, “bocsássunk meg egymásnak”-ról szónokolt a sajtó, TV. Úgy vélem, hogy megbocsátani csak a bűnbánónak lehet.
A máig tartó döbbenetet, elkeseredést a Dudás per adta. Megállapították, hogy a volt ávós parancsnok bűnös – s kapott 3 évet, melyre a köztársasági elnök kegyelmet gyakorolt. Több tucat ember mészárosa, aki ráadásul parancsnokként gyilkoltat, majd katonáit magukra hagyva feleségével külföldre – Pozsonyba – szökik. Megjegyzem, abba a Csehszlovákiába, amely a Kádár kormánynak elsők között küld vonatnyi segítséget: több tonna gumibotot.
Ami számomra óriási öröm: a fiam, aki kortársaihoz hasonlóan lehetőleg mindennek ellentmond, ami az apjának tetszik – zene, történelem, bármi – egy 56-os film után azt mondta: Apa! Ha akkor élek, együtt harcoltunk volna a barikádon!
Maradjon meg ez bennünk. A fiataljaink – higgyük bár őket okos-telefonba bújt céltalan, léha, magányos alakoknak – ha a körülmények megkövetelik – ott lesznek a barikádon.
Végezetül engedjék meg, hogy kedvenc meseíróm, az erdélyi Méhes György Bizalmas jelentés egy fiatalemberről című életrajzi regényéből idézzek:
“Mint a kis népek nagy része, mi is mindig a nemzethalál mezsgyéjén tántorogtunk. Ezért volt a politikánk rögtönzés és kapkodás. Nem mentséget keresek, csak magyarázatot. És mégis…van remény! Ha idejönne most egy idegen, és elsorolnám neki történelmünk katasztrófáit, a muhi pusztától, Mohácson át, a török meg a Habsburg vérengzésekig, a tragédiák, országpusztulások sorozatát… akkor az az idegen megkérdezné, hogy mikor halt ki az utolsó magyar. Mire én azt válaszolnám, hogy ilyen vérpocsékolás után még mindig tizenötmillión vagyunk. Mi ez, ha nem megfejthetetlen csoda? Mi a mi titkunk? Az, hogy kibírjuk és elviseljük, hogy a nyomás, amely talán mást elpusztítana, kipattint belőlünk egy szikrát, s abból olyan tűz támad, hogy gyakran az egész nép melegedhetik mellette, még akkor is, ha magát a szikra csiholóját gyakran mi magunk tapossuk el. A mi nagy erényünk az, hogy kibírjuk.”

Köszönöm megtisztelő figyelmüket!

 

Egy beszéd margójára
– vélemény – 

Dimény Gábort hallgatva az embernek kedve támadt egy jó kávé mellett leülve beszélgetni, mert érzi, sokat tanulhat sok életnyi keserűségről, reménytelenségről és mégis remélésről, ami elvezetett minket a rendszerváltásig. 

„A 80′-as években hozzám jutott szamizdat-iratokból értesültem az igaz eseményekről. A rendszerváltás után vártam a megtisztulást. Ehelyett “árok-betemetésről”, “bocsássunk meg egymásnak”-ról szónokolt a sajtó, TV. Úgy vélem, hogy megbocsátani csak a bűnbánónak lehet.”

Találkozhattunk szavaiban azzal a magyar és európai szellemiséggel, amely Bibó vagy Márai sajátja is, és amely pont hitében, ebben a szellemiségben csalódik azokban az októberi és novemberi napokban. Csalódik Kádárban, csalódik a Szabad Európában, a világ közvéleményében… és „soha már” nem felejti el az életét meghatározó tragédiákat, majd a fojtott levegőjű elnyomást. Hogy is tehetné? Hány százezer, hány millió magyar érett emberré úgy, hogy ez az elnyomás, ez a légkör, a kimondhatatlan, kigondolhatatlan tabuktól való félelem épült bele a sejtjeibe, töltötte ki tüdejét minden levegővételnél, és csak mondjuk Hofi egy-egy poénjánál merhetett belesni a fátylak mögé – amennyire hagyták! Valaki így, valaki úgy élte át, építette be ezt magába, az életébe. Szembe szállt, meglapult, betagozódott, magáénak érezte…

„Az idősebbek maguk is, szüleink, nagyszüleink tanúi voltak e valóban világrengető eseménynek. S köztünk vannak még jó néhányan nemzetünk árulói is, az ávósok, hóhérok és az ezek örökségét egykor büszkén vállaló – mára már jobbik esetben szégyenkezve hallgató – nyugdíjas munkásőrök.”
(…)

„A máig tartó döbbenetet, elkeseredést a Dudás per adta. Megállapították, hogy a volt ávós parancsnok bűnös – s kapott 3 évet, melyre a köztársasági elnök kegyelmet gyakorolt. Több tucat ember mészárosa, aki ráadásul parancsnokként gyilkoltat, majd katonáit magukra hagyva feleségével külföldre – Pozsonyba – szökik. Megjegyzem, abba a Csehszlovákiába, amely a Kádár kormánynak elsők között küld vonatnyi segítséget: több tonna gumibotot.”

Mennyi keményre edzett emberi sors, amelyben pengévé élesedett az évtizednyi ki nem mondhatóság. Nem csoda, hogy e generációk számára a múlt cselekedetei határozottan méretnek meg. Pedig pont ’56 a jó példa arra, hogy nem fekete és fehér a történelem. Az emberi gyengeség és gonoszság mindkét oldalon felgazosodott, ahogy a jó szándék és a humánum is. Minden határozottan megfogalmazott mondatnak van kivétele és minden csoportra mondott ítéletnek van igazságtalanul megvádolt áldozata. Sőt, egy-egy tény sem mindig tény, ha más szemmel, más oldalról nézzük. Egy-egy ember is változhat, emberi minőségében, szemléletében egyaránt.

Nehéz nem ítélkezni, de ítélkezni is az. Minden Ávós dögöljön meg…. Senki sem kérdez többet. Pedig ávós volt a határőrizetre rendelt zöld ávós is, akiket soroztak, ellentétben az önkéntes kék paszományosokkal. Angyal Bandi és a barikádokon mellette állók szebb, tisztább kommunizmust akartak, mint ami Sztálinnak valaha is eszébe jutott. A mosonmagyaróvári, laktanyai sortűz után a tömeg által meglincselt tisztek között volt az is, aki megpróbálta megakadályozni a sortüzet, és még a laktanyában a tömeg védelmére kelt… Ahogy tanúk elmondták, a gyárakból kibuzdított munkás fiatalság nem biztos, hogy mindegyik tagja tisztában volt azzal, miért is, és hova vonulnak… Nemrég emlékeztünk a kitelepítésre Jánossomorján. 1945 decemberében egy Nagy Imre nevű belügyminiszter terjesztette elő a minisztertanács ülésén a kitelepítés alaprendeletét, ami a kollektív bűnösségen alapult. Nagy pár hónap múlva, talán e történésektől is hajtva, lemondott. Pár év múlva pedig felemelkedhetett a történelem által felkínált szerephez. „Nagy idők nagy embereket kívánnak.” De voltak még bőven: szégyenkező karhatalmisták, forradalmárok, akik haragosaik ellen tüzelik a lincselő tömeget, átálló kiskatonák, igazak és hamisak. Ártatlan áldozatok, hősök, önös érdeket az eszmék elé helyezők, egy jobb világban hívők, árulók, gyávák, kiszolgáltatottak, egy elvakult tömeg részei… mennyi sakkfigura az ’56-os táblán. Mennyi sors, amit nem tudunk teljesen felfedni. Ha ’56 eseményeit – mint a történelmünk oly sok lapját – egyszer az emberség oldaláról mérethetnénk meg… Néha a határozott ítéletek pont olyan igazságtalanok lesznek, mint amilyen igazságosak. Az ember, a sors és a valóság megtalálásához vezető út pedig irodalom és történelem olvasásával szegélyezve az élő emlékezet felkutatásán át vezet. Ahogy Dimény Gábor is kiemelte.

A beszédmondó nagyságról tanúskodott a fiatalok megszólítása, mintegy belátva: máshogy is lehet tekinteni mindent. Átalakulhatnak a fontos dolgok az idővel. Nem azért küzdöttek generációk, hogy a gyermekeik befolyásoló élménye ne ’56 legyen? De igen. Akkor öröm az, hogy a fiatalok nem állnak vak bosszút… De mégis fontos, hogy az értékeket, a  p o n t o s a n  felfedett magyar történelmet megismerjék. Megismerjék azt az értük is indított szenvedést és harcot, ami megmentette őket. Attól, hogy ők harcoljanak.

Hauptmann Tamás