Városnapok – A Ki- és Betelepítési Emlékhely ott áll, ahonnan a kitelepítettek elindultak és ahová a betelepítettek megérkeztek. A szimbolikus helyen állított tér és emlékszoba arra a sorstragédiára emlékezik, amely meghatározza Jánossomorja mai arcát és az idei emlékezés szándékai szerint a jövőjét is. Jánossomorja ugyanis erősebb kapcsolatot építene a sorstragédiával hozzánk kapcsolt felvidéki és német településekkel.
“feljött a nap el kell menni
más szállásra kell indulni
más szálláson meg kell állni
ott új szokást kell tanulni”
Az útnak induló német ajkúak és a megérkező felvidékiek megjelenítésével kezdődött szeptember 23-án, szombaton délelőtt a jánossomorjai Ki- és Betelepítési Emlékpark átadása a vasútállomáson. Pontosan, ahonnan indultak és ahová érkeztek a vonatszerelvények 1946 és ’48 között. A vasútállomás öreg hársfája végignézte mindkét történelmi tragédiát. Az emlékezés kezdetén magyar búcsúzó nótákkal és a kitelepített németek által énekelt dalokkal jelenítette meg a sorstragédiát az Örökség Kulturális Egyesület a tájegység viseleteibe öltözve, a peronon lassan helyet cserélve egymással. Már ez könnyeket csalt a fa alatt várakozó emlékezők, leszármazottak és szemtanúk, de még a fellépők szemébe is.
Kényszerű vérátömlesztésként jellemezte a ki- és betelepítést Lőrincz György polgármester. Jánossomorját a lakosságcsere alkotta mai formájává, mondta el beszédében. – „Ha érteni akarjuk Jánossomorját, először a ki- és betelepítés sorstragédiáját kell megértenünk. Amikor e házak, utcák közül kiűzik az embereket, ahogy az erekből a vért, a mellkasból a szívet. Amikor új vonatok állnak meg az elindult vagonok helyén, ezeken a síneken, itt… és a vagonokból új emberek, családok szállnak ki, töltik meg a házakat, utcákat. Ahogy az új vér az ereket, az új szív a mellkast. A hírmondónak itt maradt német ajkúak, a felvidéki kitelepítettek, a nyomorúság elől az ország más részeiről ide menekülők és a tősgyökeres pusztasomorjaiak. Ez a mai Jánossomorja.
Ezzel a kényszerű vérátömlesztéssel, ahogy több test egyben, úgy több település él itt együtt. Utcáiban, szavaiban nemcsak Jánossomorját fedezhetjük fel, hanem egy kicsit Búcsot, Nagyfödémest, Szencet; Andaut; Neuhausent, Illingent és még ki tudja hány települést. Ahogy ezeken a településeken is felfedezhetjük az egykori Mosonszentjánost, Mosonszentpétert. Így esett, hogy négy, most már Európában egységesülő ország sok-sok települése földink, szomszédunk, testvérünk, testvértelepülésünk. Bennünk élnek és bennük is él Jánossomorja. Közös a múltunk, és most már közös a jövőnk is.”
A megemlékezés a kitelepítettek és betelepítettek sorstragédiáit egyaránt megidézte, és szinte mindegyik szónok fontosnak tartotta, hogy e megkülönböztetésből közös jövőt építhet Európa, hogy ezzel is teszünk azért, hogy az akkorihoz hasonló megbélyegzések ne fordulhassanak elő többet. A közös emlékezés fontosságát hangsúlyozta Dr. Nagy István országgyűlési képviselőnk, parlamenti államtitkár is. Mint mondta, a környéket súlyosan érintette a sorstragédia. 13 településéről több mint tízezer német nemzetiségű lakosát telepítették ki. A kormánybizottság Mosonmagyaróvár környékén öt települést jelölt ki a betelepítések céljául: Mosonszentmiklósra 99, Mosonszentjánosra 44, Mosonszentpéterre 32, Rajkára 35, Levére pedig két család érkezett menekültként, vagy áttelepítettként – mondta Nagy István. Az országgyűlési képviselő kiemelte, Jánossomorja olyan fiatal város, amely jól értelmezi múltját és erős közösséget épít belőle.
“feljött a nap tisztulásra
indulni kell más szállásra
pázsint fogja a nyomomot
nem járom az udvarinkot”
Felszólalt Neuhausen auf den Fildern polgármestere, Ingo Hacker is. A település 36 szentjánosi és 4 szentpéteri családnak adott otthont 1946-ban. Neuhausen a kitelepítettek és egykori otthonuk közötti kapcsolattartás központja volt évekig. Most ezt a szálat ismét megerősítené a két település.
A polgármester elmondta, hat-hét éve Neuhausenben is állítottak egy emléktáblát a kitelepítettért. Közülük már sokan elhunytak, de a mostani delegációnkban is érkezett egy idős egykori kitelepített. A településvezető nagyon fontosnak tartja, hogy e kapcsolat mentén is erősíthessük a partnerkapcsolatokat és az európai békét, együttműködést.
Winfried Scheuermann, Illingen alpolgármestere elmondta, a mai nap is garancia arra, hogy a múlt háborúi és üldöztetései ne ismétlődjenek meg Európában. Bár szervezetten nem telepítettek Illingenbe szentjánosi, szentpéteri családokat, a magyar kitelepítésben szintén érintett a baden-wütrembergi település, amely évek óta ápol kapcsolatot Jánossomorjával, többször látogatott már a két város delegációja egymáshoz.
mikor a poroson lemész
mikor a poroson lemész
arra kérlek vissza ne nézz
arra kérlek vissza ne nézz
Testvértelepülésünk, Nagyfödémes megindító műsora és polgármestere, Gőgh Ferenc is kiemelte a Szlovákiában még ma sem rendezett kollektív bűnösség elvének tarthatatlanságát. – „Tekintsük ezt a napot ma a történtek erkölcsi jóvátételének.” – mondta.
De velünk emlékezett Szenc és Búcs is a kiűzetésre és az előtt és utána zajló megfélemlítésre, elnyomásra. Erdélyi Júlia, a Csemadok szenci alapszervezetének elnöke arról beszélt, hogy a felvidéki magyarok a kitelepítés folyamatát a mai napig nem heverték ki. Emlékeztetett: 1946. február 27-én írták alá a lakosságcsere-egyezményt. Hogy azt Magyarország betartsa, a felvidéki magyarokat a csehszlovákok kényszermunkatáborokba hurcolták. Összesen 89 ezer 660 magyart telepítettek át Magyarországra és 71 ezer 787 szlovák települt át Csehszlovákiába. Idézett egy jegyzőkönyvet, ami beszámol egy szenci fiatalról, aki azért tagadta meg a közmunkát, mert édesapját csak azért, mert az az utcán ittasan magyarul énekelt, egy szlovák rendőr 30-40 méterről, figyelmeztetés nélkül agyonlőtte.
Dr. Nagy István és Lőrincz György az emlékhelyen a közös jövőt szolgáló emléktáblát avattak, amit a katolikus és református egyházközösségek helyi vezetői szenteltek fel, köszöntőkkel méltatva a szándékot és közösen imádkozva a tragédiákat megéltekért. Az emléktáblán József Attila gondolta olvasható: „A harcot, amelyet őseink vivtak, békévé oldja az emlékezés, s rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk; és nem is kevés.”
Kehr ich einst zur Heimat wieder
früh am Morgen, wenn die Sonn´ aufgeht
Wally János Pál, a jánossomorjai Német Nemzetiségi Önkormányzat elnöke elmondta, az innen elűzött németek először a megvetéssel kellett, hogy szembenézzenek, de pár év múlva szorgalmukkal és kitartásukkal lettek Németország megbecsült tagjai.
Tradicionális német dalokat játszott a jánossomorjai fúvószenekar, de eljátszották a Fekete Péter öcsém, te kis ügyefogyott című slágert is. Utóbbi azért kapcsolódik ide, mert a felvidéki vagonok megérkezésekor a helyi fúvószenekar ezzel köszöntötte a betelepülőket. Hogy ez véletlen vagy fricska lehetett, arról nem szólnak a visszaemlékezések, de az biztos, a szerencsétlen emberről szóló dal akkor is sokak szemébe csalt könnyet, ahogy most is, az egykori betelepítettek szemébe az ünnepségen.
Sokan költöztek akkoriban hozzánk a szegényebb vidékekről, vagy olyanok, akik a bombatámadások során földönfutóvá váltak. Jó részük Mezőkövesd környékéről települt ide. A nyomorúság elől ide menekültekre matyó népdalokkal emlékezett a város a BoRóKa trió segítségével.
Neuberger Jázmin és Neuberger Benedek, a helyi általános iskola diákjai egy kitelepített költőnő elhunyt édesapjára emlékező verssel rendítette meg a hallgatóságot.
“szüvednek ne legyen nehéz
szüvednek ne legyen nehéz
hogy idegenek közé mész
hogy idegenek közé mész”
Az emlékhely alapgondolata, hogy a menekülők helyzetében érezhesse magát a tisztelgő, az utazó. A vagondeszkákat szimbolizáló emléktábla mellett itt hagyott utazóládák, a ki- és betelepítettek vagonjait idéző emlékfal sejteti a múltat – mindkettőt helyi szakemberek készítették. A váróterem falain fényképeken, dokumentumokon találkozhatunk a történtekkel, de a tragédiát megéltek visszaemlékezésit is olvashatja az utazó a falon, mintegy otthagyott üzenetekként. A kutatásban és az emlékhely kialakításában helyi kutatók anyagai segítették az összeállítókat.
Az avatáson számos egykori kitelepített vagy leszármazott vett részt, érkeztek Neuhausenből és Illingenből, de itt voltak egykori nagyfödémesi, búcsi, szenci elűzöttek is. A megnyitó után már együtt beszélgettek a múltról a ki- és betelepítettek leszármazottjai is.
“készülj lovam készülj készítsd inaidat
búcsúzzál el te is a te szállásidtól
én es elbúcsúzom apámtól-anyámtól
az én édesemtől virág-szerelmemtől”
Az emlékpark felállítása és több program is az euHope projekt segítségével, az Európai Unió „Európa a polgárokért” programjának társfinanszírozásával valósult meg. Ennek célja a közös, tragikus múltból egy szép jövő építése.
Az emlékhely kialakítását az Uniós pályázat mellett Jánossomorja Város Önkormányzata, a GySEV – Győr – Sopron – Ebenfurt Vasút Zrt. támogatta és sok önkéntes segítette. A kiállítás bemutatja az egykori kitelepített, a visszaemlékezései által is megidézett Leonhard Eder szobrászművész e vasútállomásra tervezett kitelepítési emlékoszlopát is, ami forrás hiányában évek óta vár az elkészülésre. A váróterem a város tervei szerint a hidegebb hónapoktól már rendszeres nyitva tartással szolgálja a vonaton utazó közönséget is.
A történelemidézés a művelődési házban folytatódott, ahol már a jánossomorjai elszármazottak is csatlakoztak a társasághoz. A Társaskör idén rendezte meg ismét az Elszármazottak Találkozóját, ahol közösen emlékezhettek a gyermekévekre az egykor itt éltek. Itt a Canto Excolo Kamarakórus köszöntötte a vendégeket, majd a települések mutatkozhattak be, illetve egy közös ebédet is elkölthettek, baráti beszélgetések közben.
A ki– és betelepítés – történelmi háttér
A mai Jánossomorja három településrészén a kitelepítettek listáját 1946 márciusában függesztették ki. Kijelölték a kitelepítés napjait is. Kijárási tilalmat rendeltek el este 9 órától, rendőri jelenléttel. Felszólították a vasúthoz való szállításra kötelezett gazdákat is, és falragaszokkal hirdették a kitelepítés fontos szabályait. A kitoloncolás elől sokan a szomszédos Andauba, Mosontarcsára menekültek. A kitelepítettek valuta kivételével magukkal vihették készpénzüket és értéktárgyaikat, 20 kilogramm élelmiszert, melyben 7 kg liszt vagy kenyér, 1 kg zsír, 2 kg hús, 2 kg hüvelyes és 8 kg burgonya lehetett. Magukkal vihették legszükségesebb felszereléseiket, ruháikat, szerszámaikat, de az összes poggyász nem haladhatta meg a személyenkénti 100 kilogrammot. A Moson megyei németekkel 11 szerelvény ment Németországba.
Mosonszentpéteri kitelepítettek vagonja a mosonszentjánosi állomáson
Mosonszentpéteri kitelepítetteket teli vagon a mosonszentjánosi állomáson
A mosonszentpéterieket és mosonszentjánosiakat négy vonat szállította Németország különböző területeire. Az 5. számú szerelvény 1946. április 20-án, nagyszombaton indult, főleg mosonszentpéteriekkel és kevesebb mosonszentjánosival, az észak-württembergi Ludwigsburg területére. A 6. szerelvény Észak-Badenbe, Sinsheim kerületbe indult április 23-án, húsvét utáni kedden. A 7. és 8. szerelvényen már csak mosonszentjánosiak voltak, őket április 24-én illetve 26-án az észak-württembergi Essling és Öhringen, illetve az észak-badeni Tauberbischofheim kerületekbe szállították. A két település összlakosságának több mint felét, a német ajkúak kétharmadát telepítették ki. A névjegyzék tanúsága szerint a kitelepítés kis mértékben érintette Pusztasomorjai községet is. (kitelepítettek száma: Mosonszentpéter – 1978, Mosonszentjános – 2861, Pusztasomorja – 1)
1947. április 12-én a mátyusföldi Nagymácsédról és Nagyfödémesről, valamint a Garam menti Tergenyéről a kitelepítésre ítélt magyarokkal elindult az első két vonatszerelvény Diószegről Magyarország felé, és ezzel megkezdődött a felvidéki magyarok áttelepítése Magyarországra. A lakosságcsere első, döntő szakaszában, 1947. április 12-e és 1948. június 12-e között, több mint 68 ezer erőszakkal kitelepítettet és hatezer önként áttelepülőt vittek a MÁV mozdonyai az anyaországba. A második, befejező szakasz 1948. szeptember 1. és december 20. között zajlott le. Összesen 90 ezer fő került át Magyarországra – a szlovákok 180 ezret akartak. Magyarországon 95 ezer szlovák jelentkezett az áttelepülésre, ténylegesen 71 ezren költöztek át. 1947 májusában Szencről 30 család érkezett Mosonszentjánosra, Nagyfödémesről 23 család Mosonszentpéterre. 1948 szeptemberéig Szencről Mosonszentjánosra újabb 5, Nagyfödémesről Mosonszentpéterre újabb 9 család került. 1948 novemberében Búcsról 10 vagy 11 családot telepítettek le Mosonszentjánoson. Összesen legalább 67 család és közel 300 ember érkezett a mai Jánossomorjára.
Visszaemlékezések a váróterem faláról…
„Akkor már édesapám mondta, mikor én hazaértem a fogságból, hogy ki leszünk telepítve, de hát aszonta, hogy ilyesmi nem létezik, hát minket innen nem vihetnek el! Hát az öregapám is itt született, hát nem lehet minket innen elvinni!” – Csasznyi Ferenc
„Ezt a kitelepítést az utolsó időben rebesgették… Szóval, mi, magyarok, ha mentünk Pozsonyba – ott nem állták ki a magyarokat -, még a vonaton is, ha megszólaltunk, [ránk förmedtek] hogy: – „Kuss! Menjetek a Dunán túlra, magyarok!” – Kramarics Lajosné
„Eljött apámnak egy szlovák barátja, rangos csendőr fiával. Megjelent nálunk, álltam köztük, és arra kérte apámat, hogy – „Egy szavadba kerül és nem köll! Nem leszel kitelepítve!” És akkor azt mondja apám: én a magyarságom nem adom el.” – Kramarics Lajosné
„Pestről jöttek a kibombázottak, (…) meg a szegénység elől, aki menekült, a jobb életet remélve, azok is jöttek. Azok már mind, azokból a házakból, ahol minket leraktak, mind valamit vitt. Egyik elvitte az ablakot, a bútorokat. Amit a németek itt hagytak, az már ki volt fosztva. Akkor nem volt villany egyáltalán bevezetve, nem volt víz, mert a kutat leszerelték, a csövet teleszórták kaviccsal. (…) Három napig az öcsém ott sírt, hogy menjünk már haza, hát a Mama azt mondta, haza fogunk mi menni, de még nem jött el az autó, ami hazavisz… De aztán még a mai napig sem jött az autó, hogy hazavitt volna…” – Tárnok Jánosné
„Egy nagyon kísérteties helyzetre emlékszem, gyerekként, az éjféli misén karácsonykor. Elmentünk a templomba, az egyik oldalon a telepesek voltak, a magyarok és a másik oldalon a németek. […] Szolnokon, a templomban. És ők persze, mindketten egymás nyakának tudtak volna menni. Ez nagyon kísérteties volt, szörnyű volt.” – Leonhard Eder
„Nekünk, fiataloknak kevésbé, a szülőknek természetesen nehezebb volt. Emlékszem, vasárnap volt, húsvétvasárnap, szóltak a harangok a feltámadásra a templomban, mi pedig a vagonokban ültünk a kitelepítésre várva.” – Martin Wenness
„Kivétel lett, akinek a felesége vagy a férje nem német volt, hanem magyar, mert volt közös házasság, vegyes házasság is. Ottan annak, ha nem vétkezett, az a német férfi, ha a felesége magyar volt, akkor az maradhatott. Nem volt az sok, de hát volt egypár. Azoknak (…) otthon maradhattak. (…) Szentjánoson a 3000 (…) német nyelvű lakosból csak 130 maradt ott, többi mind ment ki.” – Peter Oswald
„Az utazás számomra – amilyen álmodozó és játékos voltam – gyönyörű szép volt. Ültem, (…) ezek ilyen marhavagonok voltak, és ott voltak a csomagok és a bőröndök, mindenünk, amink volt, és én a tetején feküdtem, és volt egy kis ablak. És az ablakon mindig ki tudtam nézni a tájra. És aztán, valahol Ausztriában, a vonat megállt, és akkor mi gyerekek kiugrottunk, egy rét volt ott, egy ilyen hegyi legelő, (…) és ilyen nem volt Szentjánoson (…). Egy hegy! És lelkesen fel- és legurultunk, bukfenceztünk, és elvesztettem a zsebkésemet, azt nagyon sajnáltam. – Leonhard Eder
„1969-ben mentem vissza, 6-7 éves lehetett a lányom, mert meg akartam látogatni anyám sírját… aztán Magyarországra is elmentünk. És aztán (…), elmentem Pusztasomorjára, a Mári nénihez, a Sipőczhöz. Mári néni épp fát vágott az udvaron, odamentem hozzá és azt mondtam: -„Jó napot kívánok!” Rám nézett, és azt mondja: -„Jesszus, a Jani!” A fejsze még a kezében, elfut tőlem, bemegy a tyúkólba, kihoz két tyúkot, levágja a fejüket, és amikor már ott feküdtek, akkor mondja a feleségemnek: -„Isten hozott, hát te ki vagy?” Nagyon jó volt, de először levágta a tyúkokat! Nagyon aranyos volt!” – Johann Ebermann
„Mindenki honvágyott, és mindenki azt mondja, hazajövünk, első évbe, hazajövünk, ez ma hallottam, hazamegyünk, és honvágytak mind. Nem mindenki, de az öregek úgy is, és én is. És csodáltam, mikor iskolába kerültem Szentjánoson, tanultunk egy Szózat Vörösmarty Mihail. És mindig, ha honvágytam, eszébe jut az utolsó versek németbe és magyarba: „A nagy világon e kivűl / Nincsen számodra hely; / Áldjon vagy verjen sors keze; /Itt élned, halnod kell.”Aztán gondoltam, biztos nagyon szerette a hazát a Vörösmarty Mihály, és gondoltam, hogy ő mondta, hogy itt kell élni, nem, és mink hát kimentünk.” – Elisabeth Neuberger-Schneider
Lőrincz György polgármester beszéde az emlékpark avatásán
Tisztelt Államtitkár Úr, tisztelet polgármester kollégák, elnök asszonyok és urak, plébános és lelkész úr, kedves vendégeink.
„Megbocsájtani meg lehet, de feledni soha” – mondta az egykori búcsi kitelepített, Posztós Ferencné Erzsi néni a felvidéki kitelepítésről készített filmben. Felednünk nem is szabad. Mert a történelmet érdekek, politikák és eszmék irányítják, de a kisemberek élik meg, szenvedik keresztül. Ez a város most a kisembereknek, lakóinak állít itt emléket, a Ki- és Betelepítési Emlékhellyel. A derékba tört, és új földben újra sarjadni kényszerült életeknek. Ha érteni akarjuk Jánossomorját, először a ki- és betelepítés sorstragédiáját kell megértenünk. Amikor e házak, utcák közül kiűzik az embereket, ahogy az erekből a vért, a mellkasból a szívet. Amikor új vonatok állnak meg az elindult vagonok helyén, ezeken a síneken, itt… és a vagonokból új emberek, családok szállnak ki, töltik meg a házakat, utcákat. Ahogy az új vér az ereket, az új szív a mellkast. A hírmondónak itt maradt német ajkúak, a felvidéki kitelepítettek, a nyomorúság elől az ország más részeiről ide menekülők, és a tősgyökeres pusztasomorjaiak. Ez a mai Jánossomorja. Ezzel a kényszerű vérátömlesztéssel, ahogy több test egyben, úgy több település él itt együtt. Utcáiban, szavaiban nemcsak Jánossomorját fedezhetjük fel, hanem egy kicsit Búcsot, Nagyfödémest, Szencet; Andaut; Neuhausent, Illingent és még ki tudja hány települést. Ahogy ezeken a településeken is felfedezhetjük az egykori Mosonszentjánost, Mosonszentpétert. Így esett, hogy négy, most már Európában egységesülő ország sok-sok települése földink, szomszédunk, testvérünk, testvértelepülésünk. Bennünk élnek és bennük is él Jánossomorja. Közös a múltunk, és most már közös a jövőnk is.
„A múltra a jövő miatt emlékezünk”, írta Nobel-díjas írónk, Kertész Imre. És mi értjük, tudjuk, hogy közösen kell építenünk egy békés, virágzó Európát és Jánossomorját. Amihez a tragédiából született, de virágot bontó kapcsolat ad erőt. József Attila gondolatát állítottuk e szándék szolgálatába itt, az emléktáblán: „A harcot, amelyet őseink vivtak, békévé oldja az emlékezés s rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk; és nem is kevés.” Nem kevés, de a nehezebb részén már átküzdöttük magunkat.
Köszönöm mindenkinek, aki hozzájárult ahhoz, hogy ez az emlékhely létrejött, és figyelmeztet minket, hogy soha többé ne történhessen meg ez a gyalázat Európában!
Köszönöm, hogy meghallgattak!
