Egy kombájn és közel 50 hektár gabona égett le Jánossomorja és Várbalog között, Újtanya területén szerda késő délután. A lángokat hat óra tájban fékezték meg a tűzoltók, kemény munkával. Személyi sérülés nem történt, a kár azonban jelentős. A mosonmagyaróvári hivatásos tűzoltók és a jánossomorjai önkéntesek kezdték meg az oltást, de a környék tűzoltóságai is nagy erőkkel vonultak a helyszínre, Lébényből, Bősárkányból, Csornáról, Győrből és Hegyeshalomból is érkeztek. A katasztrófavédelmi műveleti szolgálat is a helyszínre érkezett. A tűz több táblát is veszélyeztetett, szerencsére azonban a szél nem Újtanya, hanem Jánossomorja felé vitte a lángokat.
A tűz átcsapott a tábla végi földúton és a szomszédos, a Várbalog-Jánossomorja közötti műút melletti földön tombolt. Több traktor kezdte meg a földek körbetárcsázását, hogy elszigeteljék a lángokat. Ez egy óriási területen ugyan, de hat óra tájban sikerült. A helyszínen több tűzoltóegység végzi az oltást és a helyszín biztososítását, hogy a lángok ne kaphassanak erőre újra. A feladat nehézsége, hogy az úton átjutó lángok közben az út menti fasort, az ott lévő kis erdőt is érintették, itt is meg kell akadályozni a lángok továbbterjedését. Úgy tudjuk, sem a tűzben, sem az oltásban nem sérült meg senki. Az anyagi kár azonban jelentős. A lángra kapó kombájn teljesen kiégett, ötvenhektárnyi, de egyes becslések szerint jóval több, akár száz hektár árpa is a tűz martalékává vált.
A tüzet éjszaka is őrizték hivatásos és önkéntes tűzoltók. A tábla egyik oldalán szalmabálák égtek, ezeket gépek segítségével bontották szét a tűzoltók, és felügyelték az égést, ami ilyenkor akár napokig is eltarthat. A földterület másik végén egy újragyulladást oltottak el a jánossomorjai önkéntesek.
Tűzaratók
A sárga mező horizontján világító narancssárga lobogással csapnak fel a több méteres lángok. A gabonatábla fölé hajolnak. Táncolnak, mint a boszorkányok. Idáig ropog a kacagásuk. A füst, mint a mesebeli égig érő paszuly, hízik, tör az ég felé és habozza be feketén a látóhatárt. Egész hegységnek tűnik már. A két fasor között kis út szendereg befelé, de most középen szürke füstfüggöny ázik. Belőle ütemesen villan fel egy kék lámpa. Egy tűzoltóautó. Ott bent, a feketeségben emberek dolgoznak.
A műút szélén tömegek zsúfolódnak, motorok, autók, gyalogos bámészkodók. Köztük rá-rászirénáz egy-egy tűzoltóautó, ahogy biztos utat keres. Egy tűzoltó kinéz az ablakon. Talán csak azt nézi, nem fordul-e meg a szél, nem csapja az út felé a lángokat, mint a gátszakadás, mert akkor nemcsak az oltást akadályozhatják a katasztrófa-turisták, hanem talán őket kell majd menteni.
A tábla túlsó végén magányos kombájn áll. Vezetője a fülke lépcsőjén áll, egy ronggyal lassan törli a nyakát, és nézi a lángokat. – “Ebből a gépből pattant ki pár szikra, csak ennyit láttam – mondja – aztán már lángolt is az árpa és hamar a mögöttem haladó gép is. Szerencse, hogy ki tudtunk menekülni.”
Lassan és rövid mondatokkal beszél, kicsit mosolyog, de azért a szeme a füstóriáson marad. Volt már ilyen tűzben aratáskor, mondja.
Újtanya kis utcáján talán csak akkor halad el ennyi jármű és ténfergő, amikor a német hadakat váltották a szovjetek. Mindenki a füstöt figyeli, és hírekre éhes. A tábla feketéllik. Egyszerre befoghatatlan a szemnek a terület, mintha szántóföld lenne, de minden körbe babitsi fekete-fekete-fekete. A kombájn egy kilőtt páncélos, vagy egy alvó sárkány a föld közepén. Hol erősebb, hol gyengébb füstöket ereget, a fülkében még fel-felkacsintanak a lángok. A tűzoltók állnak és nézik. Szemük ráncaiba beleült a korom. Léptük alatt nem hajlik, hanem hamuvá törik a fekete fű. A tarló néhol pipázik, lángok kapaszkodnak ki a levegőre. Önkéntesek. Van, aki papucsban, seprűvel is segít, és tapos, lapít, seper, figyel.
A tűz a másik táblán, ötszáz méterrel arrébb még birkózik, hogy le ne gyűrje a pár tűzoltóautó és egy traktor. Úgy tűnik, mintha valóban hemperegnének a lángok a hamuban a fecskendőkből vattaként előszakadó vízsugarakkal. Aztán elmúlik a feszültség. Mintha kihúztak volna egy halkan búgó gépet… Nem látni, csak érezni, hogy talán győztek. Minden kicsit nyugodtabb lesz. Egy tűzoltó egy nehéz lélegzetvételnyivel több súllyal dől a lapátra. Tudja, sokáig tart ma a szolgálat. Talán jön egy eső, mondom, és felnézek az égre… – Nincs olyan szerencsénk, Tamás, nincs olyan szerencsénk – mosolyognak.
A perzselt szélű levelek örülnek az életnek. Odafent egy ölyv fordul egyet, és eleségért kutatja a szomszédos gabonatáblát. Minden megy tovább.
Második szín: Pokol
Kenyér, felvágott, csoki… Étel érkezik az éjszakázóknak. A kis erdősávval szegélyezett földút egyik oldalán tűzoltó és katasztrófavédelmi autók parkolnak lusta komondorként. A másik oldalon az alkony áztatja át az ég szövetét, és… egy… óriási… fekete… füstfüggöny alatt… hirtelen kitágul a pupilla… rengetegnagy szalmakazal lángol. Az egymásra rakott bálák fekete-vörösek, mintha olvadó láva ömlene lefelé, valahol izzik, serceg, valahol feketén aszik, és füstöt okád fel, mint a vért. Egy idő után már nem érzi az ember a mindenbe beleülő füstszagot, és az arcot perzselő forróságot sem. Mindenki fekete. A munkagépek keselyűkarmokhoz hasonlítanak, ahogy villáikkal belemarkolnak az izzó bálákba, és széthúzzák őket. A tűzoltók pedig fecskendőkkel folyamatosan hűtik a vasakat. Órákon át.
A nap lecsorog az ég oldalán. Pirosan izzik még kicsit, mint a parázs, de talán nem akarja kísérteni a fáradt tűzoltókat, és egy suttogással elhamvad.
Hauptmann Tamás
Frissítve: 2017.06.22.
