Ismét közösen emlékezett a város az 1848-49-es forradalomról és szabadságharcról. A művelődési házban a budapesti Szabad Ötletek Színháza idézte fel a forradalom eseményeit. Versekkel és dalokkal idézték meg Petőfi Sándort és a forradalmat követő eseményeket.
Lipovits Máté képviselő ünnepi beszédében kemény aktuálpolitikai dolgokat is megfogalmazott és az együtt cselekvés fontosságát emelte ki. Elmondta, hogy a saját forradalmát mindenkinek magában kell megvívnia, viszont fontos, hogy az ország közösen harcolja ki a jövőjét. Ünnepi beszédében kiemelte, hogy az 1848-ban hangoztatott „Talpra Magyar” még a mai világban is megállja a helyét, hiszen együtt kell a nemzetnek talpra állnia és egy élhető, jobb Magyarországért közösen harcolnia. Ahogy Petőfiék akkor elérték és megtapasztalták, hogy milyen az, amikor minden honpolgár szíve egyazon célért dobog, úgy nekünk is most ez a feladatunk.
A budapesti társulat műsorában Petőfi életének állomásait mutatta be verseken, dalokon keresztül.
Testvérvárosunk, Nagyfödémes ismét velünk együtt ünnepelt, egy küldöttség képviselte a várost. Gőgh Ferenc, Nagyfödémes polgármestere az ünnepség után elmondta, hogy számukra is fontos, hogy a március 15-i eseményekről megemlékezzenek. Egyetértett azzal is, hogy egy közös egységet kell kialakítani a magyarok és a külföldi magyarok között és így együtt kell a jövőért harcolni.
Az ünnepség után a város önkormányzata és civil szervezetei a Szabadság Emlékoszlopnál helyezték el az emlékezés koszorúit az önkéntes tűzoltók segítségével. Verssel szólt a mai fiatalsághoz Pethő Benjámin, az ifjúsági klub vezetője. A műsorban és a menetben is a fúvószenekar szolgáltatta a kísérő zenét.
Lipovits Máté ünnepi beszéde
Tisztelt megemlékezők, kedves ünneplő Jánossomorjaiak!
A mai nap mindig különleges fontossággal bír a magyarság egészének. Fontos a kisgyermekeknek, hiszen a nemzet fogalmát, az összetartozást és identitástudatot ismerhetik meg benne. Fontos a diákoknak is, akik serdülőkoruk lázadásában megtalálhatják az értelmes célokat adó radikalizmus adta példaképeket és lehetőségeket. Hiszen kinek ne lenne igazodási pont a márciusi ifjúság, Petőfi Sándor, Vasvári Pál vagy Jókai Mór?
De március 15-e üzenete fontos nekünk, felnőtteknek is, hiszen a gyáváknak bátorságot, a hétköznapi közönytől megfáradtaknak büszkeséget, a történelem kedvelőinek pedig izgalmakat rejt. Ahogy fontos Önöknek, úgy fontos nekem is, hiszen ilyenkor mindenki egy kicsit a saját kis személyes „forradalmaira” is emlékezni kíván, így engedjék meg, hogy elmondjam Önöknek:
Nekem már az is forradalom, hogy ma itt állhatok, hiszen pár éve még a városi rendezvényeken sem koszorúzhattam, s most engem ért a megtiszteltetés. hogy beszédet mondhatok egy ilyen felemelő, szívemhez mindig oly közel álló ünnepségen. Hiszen a lázadó ifjú koromat elhagytam már, de a 12 pontot képletesen még mindig a keblemen viselem! Azt a 12 pontot, amely azóta is, és minden korban aktuális volt, hiszen olyan követeléseket fogalmaz meg, melyek sok esetben a mai napig sem teljesültek igazán! Gondoljunk csak bele, ha csak az első két pontját említem:
„1. Kívánjuk a sajtó szabadságát, a censura eltörlését.
2. Felelős minisztériumot Buda-Pesten.”
Jól láthatjuk hát, a saját bőrünkön tapasztaljuk, hogy mennyire fontos és időtálló követelések ezek mindmáig, még ha az akkori viszonyokhoz képest némileg javult is a helyzet! Érdekesség az is, hogy a XX. század rendszereiben, melyek nem mellőzték az elnyomást és a diktatórikus jegyeket sem, mégis minden korszakban a magyar szabadság eltagadhatatlan ünnepe volt március 15-e. Mert míg a mai napig vita tárgya köztünk 1956, vagy érthetetlen módon például Trianon is, addig abban mindenki egyetért, beleértve a Kossuth és Széchenyi pártján állókat is, hogy a forradalom – mely végül szabadságharcba torkollott – a magyar szabadság, a magyar önrendelkezés piros betűs ünnepe.
Egyetértünk, hiszen az elavult rendiségen alapuló politikai berendezkedés eltörléséhez vezető áprilisi törvényeket, ennek a márciusi forradalomnak a hatására tudták elfogadni. Persze ehhez kellett Kossuth március 3-ai országgyűlési beszéde, valamint a bécsi forradalom kitörésének bátorító hatása is. És kellett hozzá egy szikra is, a Pilvaxban gyülekező fiatal értelmiségi csoport, a márciusi ifjak megindulása, így Petőfi, az ő Nemzeti Dala, a Landerer & Heckenast Nyomda elfoglalása, valamint Táncsics Mihály kiszabadítása. Ez az ő forradalmuk, ez a magyarság forradalma, ez a mi büszkeségünk!
S ahogy az ő életükben megtapasztalhatták, hogy milyen az, mikor minden honpolgár szíve egyazon célért dobog, s megérezhették azt, – ami nekünk sajnos már-már ismeretlen – hogy mi is az az egység. Egység. A szabadság és a hazaszeretet, mely összekovácsolta őket, mely egy szent célért egyesítette a haza összes polgárát, ahol a szebb jövő és boldogulás reményét a nemzeti egységben képzelték el. Hol vagyunk mi ettől most, kedves magyarok?
Hiszen az országban bárhova megyek, vagy bármely területet ragadok ki, ott nem hogy egység nincs, de a hanyatlást látom! A nagypolitika és pénzmágnás csatlósai megmételyezik ezt az országot. A felelőtlen magyar kormány, – mert felelősnek nem nevezhető – nemhogy egy polgári Magyarország megteremtéséért tevékenykedik, hanem intézményesíti a korrupciót, helyzetbe hozza hűbéreseit és a polgári berendezkedés vívmányait is sárba tiporja immár 25 éve. Joggal tehetjük fel a kérdést tehát, hol tart az egykori 12 pont 7. pontjában megfogalmazott úrbéri viszonyok megszüntetése? Igaz más módon, de most is létezik.
Vagy hol van a 4. pontban megfogalmazott törvény előtti egyenlőség? Épp a napokban, a Magyar Nemzet hasábjain nagyon frappánsan megfogalmazták, hogy hol is tartunk most: A kommunizmus koncepciós perei helyett, ma koncepciótlan perek zajlanak. Hiszen amíg a koncepciós pereknél mindenki biztos lehetett benne, hogy az elítéltek ártatlanok, – legalábbis abban, amivel vádolják őket – addig a mai koncepciótlan perekben csak az biztos, hogy a vádlott bűnös, mégsem ítélik el semmiért. Hol van az elszámoltatás? Több az elszámoltatási biztos, mint akit elszámoltattak! Az igazságszolgáltatás romokban hever! De sajnos ez az ország számos területére ugyanúgy igaz!
Mi hát a mai kor emberének feladata, sőt továbbmegyek: mi a kötelessége? Mi a mi tennivalónk? Mit kíván tőlünk a magyar nemzet? Meg kell reformálnunk ezt a csonka országot, egy új reformkorra van szükségünk! De még mielőtt belelendülünk az építkezésbe és a nagy ötleteink megvalósításába, meg kell állnunk egy pillanatra. Megállni és mélyen magunkba és a társadalomba nézni, ráébredni arra, hogy a reformokat elsősorban a fejünkben, a fejekben kell elkezdeni.
Míg a XIX. század az egységbe kovácsolódott magyarság példaképe volt, ahol a reformkor nagyjai a közjó megteremtésén igyekeztek, addig a XX. század az emberek megosztásáról szólt: jobb és baloldal, kommunista vagy fasiszta, globalista vagy nacionalista, fekete és fehér, és még sorolhatnám talán hajnalig is. És persze tagadhatatlan, hogy a reformkorban is voltak ellentétek, de volt egy közös cél, amely mindenki szeme előtt ugyanaz volt: „A Haza minden előtt”
Nekünk itt a XXI. század kapujában tehát vissza kell térnünk az 1848-at megelőző időszakhoz, ugorva majd 170 évet és felismerni újra a közös célt. Ahogy itt helyben is félre kell tenni az ellentéteinket, gondoljunk csak a somorjai – jánosi – péteri törésvonalakra, úgy országosan is fel kell építenünk a hidat egymás felé. Irigység és marakodás helyett összefogásra van szükség!
Vörösmarty szavaival élve, „Az nem lehet hogy ész, erő / És oly szent akarat / Hiába sorvadozzanak”. Hiszen ha végre az ellentétek elborító ködét sikerül felszárítanunk és megneveznünk azt a közös célt, amelyért egy emberként odaáll a sokaság, már félig győztünk, és fél lábbal átléptük az új reformkor ajtajának küszöbét. Akkor újra hívó szó lehet a Talpra magyar, és ha Kossuth Lajos azt üzeni, mi mindnyájan ott is leszünk!
De mi is lehet ez a közös nevező, mi lehet ma mindenki előtt ugyanaz a hívó szó, a toborzó? Még ma is ugyanaz, mint akkor: egy élhető, szabad, magyar haza. Tehát 168 évvel az 1848-as forradalom után, még mindig lehet és kell is hogy a Haza megsegítése, megmentése, dicsőségbe emelése legyen a hívó szó. A jelen korra jellemzően persze most egyből jönnek a jogászok és követelik a Haza fogalmának pontos definiálását. Kérem szépen, akinek meg kell határozni, mit jelent a Haza, már régen elveszett ember.
De most teszek mégis egy próbát, bár ez szubjektív haza-definíció lesz Vörösmarty Szózatát segítségül hívva:
„Hazádnak rendületlenül
Légy híve, oh magyar,
Bölcsőd az s majdan sírod is,
Mely ápol s eltakar
A nagyvilágon e kívül
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell.”
Ez hát számomra a Haza, és arra kérem Önöket, hogy ha el tudják fogadni közös célnak e jelenleg száz sebből vérző, beteg, kis ország felkarolását, akkor ne várjunk tovább és a 48-asokhoz hasonlóan hozzuk el az új reformkort végre! Ha kell, kezdjük el mi, itt Jánossomorján: legyen hangos a város a gyerekek zsivajától, virágozzon újra az iskolánk, szépüljön a városkép, és pezsegjen az élet! De ezt szebben is megfogalmazták nálam, már sokkal előttem:
„Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!”
Gróf Széchenyi István óta pedig tudjuk azt is, „Nem az cselekszik bölcsen, ki hazaszeretetét abban helyezheti, hogy minden idejét annak dicséretére pazarolja, hanem inkább az, ki hátramaradását fejtegeti, s boldogításában elősegélni fáradozik.”
Ez vezéreljen hát minket is, s arra kérem Önöket, mindenki vegye ki részét Hazánk felvirágoztatásának fáradalmaiból! Az önös érdekek fölé emelkedjen újra a szabadság, béke és egyetértés! Mert ezt kívánja tőlünk ma is a magyar nemzet!
Köszönöm szépen megtisztelő figyelmüket!
