Minden településnek megvolt a maga ötvenhatos kálváriája, kivált nálunk, Jánossomorján, hiszen nemcsak a mosonmagyaróvári sortűz miatt voltunk érintettek, hanem mert az egyik legfontosabb menekülési útvonal rajtunk keresztül vezetett. Ezért a családok által ismert ötvenhatos emlékek, helyi hősök, hőstettek megőrzésére, megmentésére hívták fel a figyelmet a város és a megye közös ötvenhatos ünnepségén. A menekülők kopjafájánál tartott koszorúzás után a művelődési házba várták az emlékezőket.
Fotógaléria a képekre kattintva!
Több tízezer magyar hagyta el a hazát Pusztasomorján, Andau felé, erre emlékeztet 2011-től a bécsi Európa Club és a város közösen felállított kopjafája, ami előtt most együtt tisztelgett a megye. Közel 200 ezer magyar menekült Ausztriába a forradalom alatt és után. Közülük 70 ezren e térségen át. 1957 januárjáig országos szinten a legerőteljesebb menekülési irányok a Hanságban, Hanság-Villanytelep felé, Hegyeshalom, Pusztasomorja, Peresznye térségében alakultak ki. A csúcspont november 23-a volt, ekkor több mint 8500 magyar lépett Ausztria földjére egy nap alatt. Utakon, mocsarakon, erdőkön és az andaui hídon át, néha a -20 fokos éjszakákban. Beszédes, hogy minden harmadik magyar, aki Burgenland felé hagyta el az országot, járt Andauban. A szomszédban a menekülteket helyi parasztok, önkéntesek, segélyszervezetek, katonák, csendőrök gyűjtötték össze, nyújtottak nekik elsősegélyt, menedéket, ételt, szállást.
A Győr-Moson-Sopron Megyei Önkormányzat és Jánossomorja Város Önkormányzata közösen emlékezett. A kezdeményezés új, nemrég határozta el a megyei vezetés, hogy a nagyobb ünnepeket a környék egy-egy településén rendezi meg. Jánossomorja most a tavaly betöltött tíz éves városi rangja miatt került az elsők közé. Ezzel most másodszor emlékezett nálunk a megyei vezetés és a szervezetek. Legutóbb 2005 március 15-én adtunk otthon megyei ünnepségnek, akkor Áder János országgyűlési képviselő mondott beszédet.
17 koszorú az emlékhelyen
Délután négy órakor kezdődött a koszorúzás, Wittmann Elekné versmondó Bartal Klári: 1956 című művét szavalta el. Majd 17 szervezet, személy helyezett el koszorút az emlékhelyen. Többek között Németh Zoltán, a megyei közgyűlés elnöke; Jánossomorja Város Önkormányzata nevében Lőrincz György polgármester és Bella Zsolt alpolgármester, Dr. Nagy István államtitkár, országgyűlési képviselőnk; a megyei rendőrkapitányság, a megyei katasztrófavédelem, a megyei polgárőr szövetség; a helyi önkéntes tűzoltók, a helyi JOBBIK, a nyugdíjas klub, a Jánossomorja Kultúrájáért Közalapítvány, a Társaskör és a Hármashalom Hagyományőrző és Városvédő Egyesület is. Az ünnepséget a fúvószenekar dallamai kísérték.
Emléküket ne feledjük!
A művelődési házban elsőként Lőrincz György polgármester köszöntötte az ünneplőket. Beszédében kiemelte, mi, Jánossomorjaiak különösen erősen érezzük ’56-ot, hiszen sokan a településről segítették a menekülőket, vagy helyben tettek az erőszak, a kegyetlenkedések ellen, sokszor vállalva a megtorlást is. „Jánossomorján keresztül tízezrek menekültek akkor. Előttük tisztelegtünk a menekülők kopjafájánál, és most is. És azok előtt is, akik segítették őket. Mert Jánossomorja rájuk is emlékezik, hiszen ők itt élnek, itt éltek közöttünk. Maradtak. Rokonok, barátok, akik segítették a menekülőket. Ismeretlenek, akik szállást adtak az átfagyott idegeneknek, akik a határ felől érdeklődtek. Helyi hősök, akik megakadályozták a kegyetlenkedéseket, a forradalmi túlkapásokat, gyógyítottak vagy könyörületért léptek fel a harcok leverése után. És akik ezzel vállalták a megtorlást, kínvallatást is. Mert ilyen ember, család számos akadt Jánossomorján.”
A polgármester beszédében Göncz Árpád, nemrég elhunyt köztársasági elnököt, egykori ötvenhatos elítéltet is megidézte. Göncz Árpád ugyanis egyszer elmondta, a szónoklatok helyett az lenne fontos, hogy érezzük ötvenhatot. A polgármester kiemelte, a helyi kis hőstettek, segítségek és személyes tragédiák miatt Jánossomorja és Mosonmagyaróvár érzi e fájdalmas tragédiát, megtanulta, és tovább viszi az emlékeket. “Nem akarok szónokolni, Árpi bácsi, csak annyit mondani, nyugodj békében: a példát mi, itt megtanultuk. Köszönjük!” (A teljes beszédet cikkünk végén olvashatja!)
Ezután az Alapfokú Művészeti Iskola tanárai és fúvós diákjai közösen Beethowen VII. szimfóniájának 2. tételét játszották el csodálatosan.
Dr. Nagy István beszédében az ötvenhatos események tisztázását emelte ki. Azt, hogy a hősök, az áldozatok és a hatalom kiszolgálói, a kivégzések elrendelőinek tetteinek megítélése nem nézőpont, világszemlélet, vagy humanitás kérdése. „Különösen 1956 sugározhatná az összetartozás élményét: a magyar október a világ egészén ismert, s tisztelt forradalom. Miért kellene hát nekünk sunyin, lehajtott fejjel emlékezni rá? Csak nem azért, mert elmaradt az azt eltiprók felelősségre vonása? Talán az áldozat szégyellje magát azért, hogy elárulója, besúgója fölényes mosollyal a szája szegletében sütkérezik a napfényben? Cinikus az, aki kijelenti, hogy megfér 1956-ban Wittner Mária igazsága, Magyar Katalin igazsága Apró Antal, Biszku és Dögei igazságával!”
Az államtitkár az aktuálpolitikai vonalat sem hagyta ki beszédéből. Párhuzamot vont a menekültek, illetve a szovjet hadsereg által fenyegetett haza és Európa között. „A magyarok válasza ma is az, ami 1956-ban: Elég volt. Magyarország meg fogja védeni magát, a határait és a szabadságát. „Magyarország van, volt és lesz.” Európának is változtatni és cselekedni kell, meg kell védeni a határait és a polgárait. Európa csak ebben az esetben lesz.” (Dr. Nagy István beszédét cikkünk végén elolvashatják!)
Ismét drámai 56 csepp vér
A beszéd után ismét Jánossomorjai produkció következett. A Moson-Szél Kulturális Egyesület előadásában az 56 csepp vér című musical részleteit tekinthettük meg. A darab jól ismert a helyi közönség előtt, hiszen a társulat már több 56-os ünnepségen bemutatta, hol teljes egészében, hol részletekben. A siker most is borítékolható volt. A Rómeó és Júlia analógiáját rejtő, de magyar, ’56-os keretbe helyezett történet dalai fülbemászóak, a társulat szívvel-lélekkel játszott és közvetítette a szívhez szóló dalokat.
Az ünnepséget a fúvószenekar zárta. Talán a 22-i dátumnak és a kezdődő hosszú hétvégének köszönhetően a létszám nem volt túl nagy. Közel kilencvenen jöttek el az ünnepségre, ebből jánossomorjai alig több, mint ötven fő volt. A város képviselői zömében elfogadták a polgármester korábbi meghívását, jelen volt Luka János, Lipovits Máté, Nemes Csaba és Bella Zsolt is. A város civil szervezetei viszont nagy arányban képviseltették magukat, jelezve, hogy fontos a közélet számára 56 helyi emléke.
Németh Zoltán, a megyei közgyűlés elnöke a JTV-nek elmondta, hogy Jánossomorja az ünnepség egészét tekintve magasra tette a mércét az ünnepséggel, számoltak be neki az itt lévő megyei településvezetők. A társulat munkáját is kiemelte, mondván, szinte nem is amatőr társulatot láttak a színpadon, annyira magával ragadó volt az előadás. Hozzátette, az ünnepség üzenetei között nagyon fontosnak tartja azt, amire a polgármesteri beszéd hívta fel a figyelmet, a kisemberek tetteinek megőrzését. Fontos, hogy mindenki kutassa fel, őrizze meg a családokon belüli ötvenhatos történeteket, hiszen sok érdekesség, igaz tett kerülhet így felszínre. Több néző is ezt emelte ki a JTV-nek a rendezvény után.
Hauptmann Tamás – JTV – 2015. október 22.
Lőrincz György, Jánossomorja Város polgármesterének köszöntője
“Tisztelt Államtitkár Úr, Tisztelt Elnök Úr, Tisztelt Polgármester Kollégák! Tisztelt hölgyeim és uraim!
Jánossomorja Város önkormányzata és a magam nevében szeretettel köszöntöm önöket.
„Nekem ne szónokoljanak, ne szónokoljanak, az istenfáját!” – Ezt Göncz Árpád, nemrég elhunyt köztársasági elnökünk, egykori 56-os elítélt mondta arról, mi is jelenti neki igazán ötvenhatot. Ő az egyszerű érzésekre emlékezett. Egyik rabtársa simogatására a kezén, búcsúzáskor; másikuk keserű bocsánatkérésére, amiért őt nem végezték ki.
Nehéz 56-ról beszélni, mert talán valóban nem tudjuk megérteni azokat az embereket, megérteni a tragédiákat. De lehet, hogy nekünk, itt a határ mentén mégsem olyan nehéz. Mosonmagyaróváron évtizedekig nehezedett csend a városra. Arra, akit a laktanya felé vitt az útja. A figyelő szemek csendje, a ki nem mondott szavak, el nem sírt gyász csendje. Jánossomorján is megült ez a csend, mint a köd. Bebújt a lopva meggyújtott temetői mécsesek lángjába, a határban álló, árgus szemekkel figyelt kukoricatáblákba, a határsáv-igazolványok lapjai közé, a le- és felszálló helikopterek rotorjainak suhogásába. Mi is éreztük itt, mit jelent ötvenhat.
Jánossomorján, illetve az akkori Mosonszentjánoson és Pusztasomorján keresztül ezrek menekültek a forradalom leverése után. Előttük is tisztelegtünk a menekülők kopjafájánál. És azok előtt is, akik segítették őket. Mert Jánossomorja rájuk is emlékezik, hiszen ők itt élnek, itt éltek közöttünk. Maradtak. Rokonok, barátok, akik segítették a menekülőket. Ismeretlenek, akik szállást adtak az átfagyott idegeneknek. De most emlékezünk azokra a helyi hősökre is, akik megakadályozták a kegyetlenkedéseket, a forradalmi túlkapásokat, gyógyítottak vagy könyörületért léptek fel a harcok leverése után. És akik ezzel vállalták a megtorlást, a kínvallatást is. Mert ilyen ember, ilyen család számos akadt Jánossomorján.
És vannak olyan ötvenhatos egykori menekültek, akik minden éven nálunk emlékeznek. Vannak barátaink a szomszédos Andauból, akik sokszor megtisztelnek azzal, hogy velünk ünnepelnek. Élnek Jánossomorján olyanok, akik átélték az eseményeket, és fiatalok, akik emlékeznek a nagypapára, nagyanyára.
Mi pedig, mai emlékezők ezt üzenhetjük az egykori 56-osoknak: Nem akarok szónokolni, Árpi bácsi, csak annyit mondani, nyugodj békében: a példát mi, itt megtanultuk. Köszönjük!”
Dr. Nagy István államtitkár, országgyűlési képviselő ünnepi beszéde
“A belül hordott haza
Gyakran hangoztatták az elmúlt évtizedekben, hogy mindenkinek mást és mást jelent 1956. S hogy a sokféle jelentés megfér egymás mellett. Alattomos kijelentés ez, maszatolós, elkeni a határt bűnös és áldozat között, s megengedi az önvizsgálat hiányát. Az ünnepet silányítja hétköznappá. Mert ünnepelni tudni kell. Az ünnepek jelentősége a családban is nagy, hát még a családok nagy közösségében, a nemzetben! Összetartó erő az ünnep, az a ragasztó, malter, ami ha kipereg a téglák közül, az épület rokkan bele, rogy össze, ereszkedik térdre.
Különösen 1956 sugározhatná az összetartozás élményét: a magyar október a világ egészén ismert, s tisztelt forradalom. Miért kellene hát nekünk sunyin, lehajtott fejjel emlékezni rá? Csak nem azért, mert elmaradt az azt eltiprók felelősségre vonása? Talán az áldozat szégyellje magát azért, hogy elárulója, besúgója fölényes mosollyal a szája szegletében sütkérezik a napfényben? Cinikus az, aki kijelenti, hogy megfér 1956-ban Wittner Mária igazsága, Magyar Katalin igazsága Apró Antal, Biszku és Dögei igazságával! Persze ünnepelni tudni kell, s tudni kell nem beszélni, ha csak hallgatni lehet. S ünnepelni sokféleképpen kell, néha csak egy szál virággal a vértől áztatott mosonmagyaróvári téren. A gyönyörűvé varázsolt Kossuth téren azzal emlékezni, hogy megállunk egy pillanatra a Földművelésügyi Minisztérium golyó sebzett falánál. Néha elég elővenni egy régi fényképet, föllapozni egy könyvet. S van olyan is, hogy ünneplőt ölt az ember, meghallgatja az emlékező beszédet, s nagyapjára gondol közben, s arra, hogy büszke magyarságára, büszke szüleire, akiknek már nem adatott meg a jobb kor, amiben reménykedtek.
1956 a fejek felemelésének az éve. S példa is: a reménytelenség legmélyebb bugyrából is lehet kitörni. S példa minden kor diktatúrájának: a nép nem felejt. Van egy pont, ahonnét már csak felfele van. S hogy minden gaztett fölíratik valahova, s és eljön a számonkérés ideje. Minden kor politikai elitje számára tanulság: a nemzetet szolgálni kell, és nem lehet ráerőszakolni az idegen mintákat, akaratot.
Ki gondolta volna 1956. október 22-én este, hogy másnap emberekre lőnek a rádiónál, hogy néhány nap leforgása alatt teljesen megváltozik az ország? Hogy mi volt az utolsó csepp a pohárban? Teljesen mellékes. De micsoda iszonytató zsarnokság ellen lázad fel az ember, ha munkás, paraszt, tanár, egyetemista együtt dönti le a zsarnokság jelképét a Sztálin szobrot, s együtt menetel Pest utcáin. Ilyen ritka nemzeti egységet minden száz évben egyet, ha föl lehet jegyezni. Dávid Góliát ellen. A rákosan elburjánzott Gulag sejtek közül az egyik gennye fölfakad, s jöhetnek tankok beletaposni az embert az aszfaltba, a félelem már kiirthatatlanul beleköltözött a rabtartók szívébe: a lázadás emléke lázként lappang sokáig, hogy végül ledöntse a testet.
A győzelmet kódolta 1956. S tulajdonképpen 1989 felemás rendszerváltása is 1956 naivitásával telítődött, az egészséges lélek nem sejtette miféle fondorlatokkal, túlélési taktikákkal játsszák ki hitét, próbálják meg elvenni az ünnep örömét. – Te is részese voltál az árulásnak! Te is hallgattál! Te is elfogadtad a rendszer kitüntetéseit, kegyeit. Te is beléptél, te sem léptél ki. Részt vettél benne életeddel, kacsintsunk hát össze! Így nyálazott össze bennünket a hazugság, s nyálaz még ma is.
Türelmetlenek vagyunk? Alig lélegeztünk be néhány kortynyit a feltépett ablakokon át beömlő levegőből máris minden kérdésünkre szeretnénk érvényes, egyszeri és megfellebbezhetetlen választ kapni? Igen, hisz ötven éven át nem hallottunk mást csak féligazságokat, elharapott szavakat, s a hallgatás emlékművét építtették velünk, s sokunknak már soha nem mondja el édesanyja, édesapja, hogy hogyan gondolkodott 1956-ról, hogyan gondolkodott 1945-ről, s ha él még némelyikünké, már nem tudja elmondani semmiféle nyelven, mert az elmúlt közel hatvan év alatt a beszélhető nyelvet is elvették tőle.
Emlékszem még, hogy 1989-ben mekkorát durrant a szó, hogy 1956-ban nem ellenforradalom volt, hanem népfelkelés. Kellett is hozzá néhány év, hogy lehűtse álmainkat, hogy ne gondoljuk végig azt, ami ebből következik. Hogy elmúljon az az érzés, amit akkor érez az ember, amikor egy sötét szobában hirtelen föltépik az ablakokat, és beömlik a fény. Igaz, ha nem is lehetett már ugyanúgy visszaszögelni az ablakra a léceket, ha csíkokban be is szivárgott a fény, megpróbálták azért sokan.
1956. október 23-án népfelkelés robbant ki, a lengyel szolidaritási tüntetés nőtt hirtelen elégedetlenségi mozgalommá. S 24 óra alatt forradalommá, az országot átszövő forradalommá vált. A forradalomnak ugyanis volt célja, s e célokat a 16 pont sorról sorra le is írta. A cél pedig egyszerűnek látszott, a szovjet csapatok kivonása, a független Magyarország megteremtése. S e cél forrasztotta egybe az országot.
Szangvinikus, hirtelen indulatú nép a magyar, sokan még ma sem tudják megérteni, hogy eszmék egy egész népet lázba tudnak hozni, hogy honnét a merészség egy 200 milliós birodalom ellen felkelni. Nem tudják, mert gyomrukon keresztül nézik a történelmet, s mert lelkesedésük a bankszámlakivonatokig terjed. S mert nem fogják föl, hogy a 20. században el lehetett jutni odáig, hogy nincsen tovább, hogy nincsen mit veszíteni. S azt sem, hogy e csöppnyi nép ezernyi tapasztalat ellenére hitt abban, hogy nincsen egyedül. Annak ellenére hitt ebben, hogy megtapasztalta Trianon népirtását, a második világháború után ellenünk elkövetett kegyetlenkedéseket, s a hazugság Európájának hallgatását.
És türelmetlenségünk ellenére is be kellett látnunk, fél évszázad semmi, csak egy mély levegőt lehet ennyi idő alatt venni. De elég arra, hogy észrevegyük, hogyan ég, fényesedik 1956 csillaga egyre tisztábban, s hogyan mállik, rothad szét az a sokféle hamis gondolat, amibe becsomagolták. Nem kétséges, 1848 mellett 1956 a magyar nemzet második nagy pillanata. A napi marakodás mellett persze ez nem látszik minden pillanatban, a szétszakított, szellemileg megalázott, az értékeket megkérdőjelező mában ez nem tűnik mindig annak. A haza ugyanis nem csak egy terület, nem az állam gyakorlóterepe, nem csak az a föld amiből vétettünk, és amibe eltemetnek ma, nem, a haza hit a jövőben. Ezért volt veszélyes 1956 a zsarnokságra, mert ezt a hitet állította vissza az emberekben. Hogy van értelme élni. S ezért rettenetes a zsarnok számára, mert hiába államosította, annektálta a magánéletet is, a belül hordott hazát nem lehetett gyarmatosítani. S ezért volt félnivalója az azt követő 33 év zsarnokainak, mert tudták, 1956 gyújtózsinór a magyar történelemben. Mert róluk is ítéletet mondtak 1956-ban, az elkövetkező zsarnokok is megítéltettek már akkor.
Én még emlékszem a nagy hallgatásokra. Tudom, milyen vastag fallal vették körül az e vidéken történteket, tudom, hogyan hamisították meg Önök és apáik múltját. S tudom, hogy Pest mellett a vidék forradalma, a hátország felkelése sem maradt el. Mint ahogyan az ezt követő terror szedte itt is a maga áldozatait. Följegyeztek mindent pontosan. Még álmainkat is leltárba vették.
S ezen a vidéken, ahol a menekülők nagy része hagyta el az országot, különösen. Itt nem bocsátottak meg az áldozatoknak. Nem bocsátottak meg Magyaróvár népének sem, mert el merte énekelni a Szózatot a laktanya előtt, mert mert mosolyogni. Ezeket a határszéli településeket is halálra ítélték. Rokonokat vágott el a szögesdrót, még beutazni is csak engedéllyel lehetett. S aki emlékezni mert, azt ellehetetlenítették. Ezért hat szinte a szívre mért ütésként egy-egy kései emlékezés, vallomás az 1956-ban történtekről.
S megszakadt az élet fonala, a szülők egymás között suttogtak, a gyermek úgy nőtt fel, hogy nem élhette át szülei, nagyszülei emlékeit, kimaradt életéből valami nagyon fontos. A kötőanyag, ami összetartja az egészet.
Tisztelt ünneplő közönség! Reszkető kis gyertyaláng volt Magyarország 1956-ja a neonfénnyel megvilágított, de lelki-testi nyomorúságban tespedő világnak. Sokan merítenek belőle erőt mégis, máig hatóan. S úgy tűnik, csak idehaza szégyenlősködünk még mindig, mint akik nem tudnak félelem nélkül élni már. Pedig ideje felemelni a fejünket, s konokul szembenézni múltunkkal, s tisztelettel adózni azok előtt, akik ránk bízták ezt a kicsi hazát.
A magyarok ösztönei mindig jól működtek. Talán azért is, mert az elmúlt ötszáz évünk nem szólt másról, mint a szabadságért való küzdelemről. Ezért küzdött Bethlen Gábor és Rákóczi. Ezért emelte a magasba a zászlót Kossuth és Széchenyi, és ezért mentek a pesti srácok puszta kézzel az akkori világ egyik legnagyobb hadserege ellen. Számunkra a szabadság nem magától értetődő, nem a szüleinktől kapott örökség. A szabadságért minden nemzedéknek újra és újra meg kellett küzdenie. Emberöltőről emberöltőre az országot meg kellett védeni.
Európa szerencsésebb részén ezt gyakran nem értik. Nem értik, mert nekik több száz éve eleve adott a szabadság, nem értik, mert emberöltők óta nem kellett küzdeniük érte. Eddig. Ez a szerencsés időszak most véget ért.
Az európai nemzeteket, az európai létformát, a biztonságot, a kultúrát, a hitet ma olyan veszély fenyegeti, ami veszedelmesebb, minden eddigi erőnél, amivel Európa valaha találkozott.
Mi magyarok 1956 óta tudjuk, nemcsak az idegen megszállók és a gyilkosok okozhatják egy nemzet vesztét, hanem a tehetetlenek és az alkalmatlanok is, akik saját gyengeségük miatt képesek voltak eladni a saját nemzetük szabadságát.
Európa vezetői elfelejtették megkérdezni az európai embereket arról, akarják-e, hogy Európa, az országok lakossága, kultúrája, rendje, hite mindörökre megváltozzon. Így volt ez 1956-ban Magyarországon is. Az elnyomók azt hitték, önhatalmúlag meg lehet tenni bármit az emberekkel és a nemzetekkel, akár azt is, hogy majd kivárják csendben a saját végüket, feladják szabadságukat, önrendelkezésüket, kultúrájukat, határaikat, történelmüket és hitüket.
A magyarok válasza ma is az, ami 1956-ban: Elég volt. Magyarország meg fogja védeni magát, a határait és a szabadságát. „Magyarország van, volt és lesz.” Európának is változtatni és cselekedni kell, meg kell védeni a határait és a polgárait. Európa csak ebben az esetben lesz. A mi felelősségünk, hogy gyermekeinknek, unokáinknak milyen jövőt biztosítunk. Hogy milyen Magyarország vár rájuk, most dől el. Adja Isten, hogy jó döntéseket hozzunk, és adja Isten, hogy legyen elég akaratunk és erőnk, hogy véghez is tudjuk vinni.
Isten segítsen bennünket ebben!
Köszönöm, hogy meghallgattak.”
