-hirdetés- -hirdetés-

Elhunyt Birkmayer György, Jánossomorja díszpolgára. Mindenki Gyuri bácsiját október 21-én reggel, otthonában, családi körben érte a halál. 94 éves volt. Temetéséről később intézkednek. Az önkormányzat és több szervezet is kifejezte részvétét. Alább közöljük a Birkmayer Györggyel 2006-ban készült interjút háborús élményeiről.


Gyuri bácsi, akiről sokáig úgy hittük, lepattan az idő, most elbúcsúzott. 
Követte nemrég elhunyt katonatársát, barátját, a szintén egykori mosonszentjánosi Wolf Jánost, akivel sokat nosztalgiáztak együtt. Most már újra együtt üldögélhetnek… Utoljára a Városnapokon nyílt háborús kiállításon beszélgettünk, a terem sarkában. Tenyérbe csaptunk, hogy folytatjuk, megörökítjük az azóta felszínre került izgalmas katonatörténeteket; barátja, Wolf Jani bácsi Erdélyben kelepcébe került egységének kalandjait. Fájlalta, hogy egykori katonabarátja sírjához nem tudott kimenni még… Hamarosan aztán kórházba került. Úgy hírlik, tegnap este hazakívánkozott onnan, ma reggelre pedig otthonában, családja körében elhunyt. Hazajött, mint a háború alatt, amikor nagy megpróbáltatások sorát vállalva vándorolt-szökött szeretett falujába, hogy a semmiből kezdjen új életet. Ahonnan még a kitelepítés sem tudta elragadni, mert maradni akart. Idősként sem tudta megakadályozni semmi, hogy ne tegyen minél többet Jánossomorjáért. Kevesen adtak hozzá annyit a helytörténethez, mint ő. Fotógyűjteménye a város történelmi emlékezetének nélkülözhetetlen része. Szinte felsorolni is lehetetlen, mi mindenben működött közre tevékenyen. A társaskör aktív tagja volt. A parkok, kápolnák rendezési munkáiban is példát mutatott, még kilencven felett is. Szívügyének tekintette a helyi történelem megőrzését, emlékei, tudása, véleménye egy olyan kor egyik utolsó mementója volt, amit vele most nagyon távolra kell engednünk. Elhalkulnak Gyuri bácsi történetei. Hiányozni fog.

Hauptmann Tamás

 

 

Birkmayer György 2013-ban, háza előtt

 

 

 

Életútja

 

1921. szeptember 3-án született, Győrben. Két év múlva családja Mosonszentjánosra költözött, a Fő utca 1 szám alatti lakás- és üzletházba. Az elemi iskola 4 osztályát Mosonszentjánoson végezte. Az első két osztályt német, a harmadik-negyediket pedig a kedvesnővéreknél, magyar nyelven.1931-35-ig Győrbe járt a Révai Miklós reáliskolába. 1935-38-ig inasként dolgozott apja üzletében, majd 1938-tól Sopronban, a Várkerületben a Schleifer-féle vaskereskedésben. 1939-ben Budapesten elsajátította a virág-, és koszorúkötészetét. A háborúban részt vett az Esztergom környéki harcokban, majd hazamenekült. Szinte a semmiből teremtette újjá életét. 1946. augusztusában megnyitotta a háború alatt kifosztott üzletét.  A boltot az államosításkor elvették. 1951-ben – hogy legyen munkája – beállt lakatosnak. 1954-ben a Földműves-szövetkezet a korábbi saját üzletében lévő szövetkezeti vasbolt vezetésével bízta meg. A sors fintora, hogy Gyuri bácsit ide helyezték vissza üzletvezetőnek. A családi vaskereskedésben pályát kezdő Gyuri bácsi is mindig több lábon állva, példaértékűen vészelte át a történelem viharait. 2007-ben így emlékezett: – „Nem volt nagy különbség, hiszen addig is bent laktam a házban, ahol az üzletünk volt. Úgy dolgoztam benne, mintha a sajátommal dolgoztam volna, hiányom nem volt. (…) Az életem során a kitartást, a talpraesettséget apámnak köszönhetem. Édesapám szigorúbban fogott minket a boltban, mint az alkalmazottakat, mi az ünnepeken is helyt kellett, hogy álljunk a pult mögött, nem mehettünk a búcsúkba, bálokba, mint az alkalmazottak. Anyám mindig mondta is neki, hogy ne legyél olyan szigorú a gyerekekhez, mert nem fognak szeretni, de ő erre azt mondta anyámnak, hogy egy büdös kölök se szeressen életemben, de halálomban áldják a kezemet. Nem is kellett meghalnia, már igaza lett. Ahogy elkerültünk itthonról, beigazolódtak apám szavai, ez az, ami minket talpraesetté tett.”
1981-es nyugdíjazásáig a helyi ÁFÉSZ-nél dolgozott. Az egykori Iparcikk Áruház karakteres alakja volt, kisujjában volt a kereskedés és mindenkihez volt egy kedves szava, története. Nyugdíjas éveiben a helytörténeti kutatások fontos segítője lett, tudásával, fotógyűjteményével szinte a település élő történelemkönyve volt. Alapító tagja volt a Jánossomorjai Társaskör Egyesületnek, aktív és lelkes szervezője, részvevője a különféle közösségi programoknak. A díszpolgári címet 2005-ben kapta.

 

Búcsúzások

 

Jánossomorja Város Önkormányzata fájó szívvel búcsúzik Birkmayer Györgytől, mondta el Lőrincz György polgármester: – „Gyuri bácsitól nehéz elbúcsúzni, mondom ezt a város és a magam nevében is. Szinte hozzánőtt Jánossomorjához, ahogy a padon ülve megosztja történeteit a múltról, ahogy irigylésre méltó vitalitással segít, részt vesz a városi rendezvényeken… Sokat dolgozhattam vele együtt Jánossomorja helytörténetét kutatva, ezért tudom, emlékei, fotói felbecsülhetetlen értéket képviselnek. Mindig jót akaró, a véleményéért bátran kiálló embert ismertem meg benne, akivel egyetérteni és vitába szállni is megtisztelő volt. Gyuri bácsi élete; az amit, és amennyire lelkesen tett a településért, otthonáért, családjáért és a helyi közösségért, jó példa mindannyiunknak. Fájdalom, hogy elment, de nagy érték, hogy ezt a példát ránk hagyta örökül!”

A Jánossomorja Kultúrájáért Közalapítvány részvétét fejezi ki a család felé: „Gyuri bácsi sokban járult hozzá a helytörténeti tudásunkhoz, lelkesen óvott meg, kutatott fel sok tárgyi emléket, eseménysort, készített pótolhatatlan fényképeket. Reméljük, a családdal egyetértésben mi is segíthetünk a jövőben, hogy a város számára megőrzött emlékek, képek, tárgyak méltó, megbecsült szerepet tölthessenek be a városban, akár egy digitális Birkmayer-gyűjtemény létrehozásával is!”

A Balassi Bálint Művelődési Ház és a jánossomorjai Társaskör Egyesület is fájó szívvel búcsúzik Birkmayer Györgytől. „Gyuri bácsi alapító tagja volt a Társaskörnek, mindig nagyon sokat segített, minden rendezvényünkön ott volt, felelősen árulta a város helytörténeti kiadványait, összejöveteleinkre mindig hozta szépen nevelt virágait, apró figyelmességként. Észrevételeit mindig megosztotta a művelődési házzal és a társaskörrel is. Felejthetetlen marad az emléke.”

A Jobbik Magyarországért Mozgalom jánossomorjai szervezete fájó szívvel búcsúzik városunk veteránjától, Birkmayer Györgytől. “Őszinte, igaz hitű embernek ismerhettük meg, példaértékű polgára volt Jánossomorjának. Őszinte részvétünk a gyászoló családnak!”

Hazaút zárótűzön át

 

Birkmayer György veterán magyar honvéd szakaszvezető második világháborús visszaemlékezései
Készítette: Hauptmann Tamás
Másodközlés – megjelent a Jánossomorjai Füzetek 2006/I. számában
1921. szeptember 3-án született Győrben. 1923-ban költöztek Szentjánosra, elemi iskoláit itt végezte. 1929-től a győri reáliskolába került, majd ’34-től ’38-ig édesapja üzletében kereskedőinas. A kereskedés több ágát kitanulta, dolgozott vaskereskedésben, virágkötészetben, stb. ’34-től 42-ig levente, ’42-től’44-ig magyar honvéd. A háború után magánvállalkozó 1952-ig, majd belépett a Vegyes Kisipari Szövetkezetbe. Hamarosan a helyi áruházban kezdett dolgozni, és lett később vezető-helyettes, elismert dolgozó. 1981-ben innen vonult nyugdíjba, ám még sokáig tovább dolgozott. Feleségét hosszú betegség után, 1984 januárjában vesztette el. Három gyermeke, hat unokája és három dédunokája van. 2005-ben János­somorja Díszpolgára címmel tüntették ki. Helytörténeti szempontból pótolhatatlan fotógyűjtemény készítője, birtokosa. A János­somorja Társaskör Egyesület aktív tagja.

Gyuri bácsi, megőrzött katonasapkájával

 

A bakancs

 

Gyuri bácsi elővett egy fekete bakancsot a sufniból. Látod, kezdte, ez volt a katonai bakancsom a háború alatt, ebben vonultam be a menetszázadba. Ezzel a lábamon gyalogoltam fel innen Balassagyarmatig, majd vissza Szencre, és indultam el a térdig érő hóban újra az oroszok ellen. Volt, hogy napokig le sem tudtam venni a lábamról, amikor a lövészárokban vártuk a szovjet rohamokat, és ez volt rajtam akkor is, amikor próbáltam kibújni a bekerítésből az áttörés után. Ebben jártam robotra az esztergomi bujkálás alatt, és ebben gyalogoltam haza pár nap alatt Szentjánosra a harcok végeztével. Mit kérdezel? Hogy mi ez a toldás az orrán? Ja, utána még évekig ebben dolgoztam a gazdaságban, és egyszer az eke elvágta az orrát…
Szerintem egy ilyen bakancshoz már csak egy történet lehet hasonló, ami apáról fiúra, tanárról diákra száll. Ami belenevel a fiatalokba valamit az előző generációk tapasztalataiból. És soha nem lehet elnyűni, mert időből varrták.
Gyuri bácsi hosszúra nyúlt beszélgetéseink után többször búcsúzott tőlem a kapualjban azzal: sokszor eszébe jut, hogy a ’48-as veterán honvédeket is akkor kérdezték meg az élményeikről, amikor már csak igen kevesen éltek közülük. Így mennyi minden elveszett az utókor számára az akkor történtekből. Most mi is az utolsó órákban vagyunk, hogy megkérdezzük azokat, akik még mesélni tudnak a második világháborúról. Vagy másról. Melyikünknek mi a fontos. Lehet az egy ételrecept vagy egy diákcsíny is. Mindez nem csak az örökségünk, hanem az önazonosságunk is. A hantok a temetőkben hány olyan, örökre elmondatlan történetet takarhatnak, amitől sokunk élete egy kicsit megváltozott volna? Síronként több százat.
Gyuri bácsi még azt is mondta, ezért örül a táskámban lapuló hangszalagoknak. Mi, olvasók is örülünk.

 

Írnok a hátországban

 

• 1942-ben vonult be a Magyar Királyi 16. gyalogezred harmadik, mosonmagyaróvári zászlóaljához, és ’44 őszéig, a frontra vonulásig zászlóaljírnok volt. Mit tapasztalt meg itt a háborús időkből?

Gyakran a magamfajta kereskedőlegények voltak az írnokok akkoriban, mert azok tudták kezelni a több tízezer darabos személyi kartonokat. Amikor mozgósítás volt, ezekből válogattuk a behívandókat. Nem volt egyszerű, hiszen azért itt már, akit behívtunk, nem csak hadgyakorlatra ment. Eleinte két gyerekkel már küldte haza a parancsnok a behívottakat, aztán később már két gyerek nem gyerek, majd már három sem volt az. A hadsereg java a ’16 és’22 között születettek közül került ki, mert azok már kaptak katonai kiképzést, csak a ’23-asok nem voltak már katonák, csupán leventék, de ezeket már később mentették ki az oroszok elől. Meg persze a veszteséglistákat is mi kezeltük…

 

 

Az óvári laktanyában amúgy kellemes volt. Jó viszonyban voltam a századparancsnokkal és a helyettesével is, ebből aztán sok hasznom is származott. A végén már úgy tudtuk a százados aláírását, hogy néha még ő maga is megkérdezte, hogy fiúk, ezt most ti írtátok alá vagy én?

• Kérték a segítségét a falubeliek, mikor behívásra került a sor, hogy esetleg hátrébb csússzon a sorban az aktájuk?

Az ilyesmi inkább a századparancsnok kiváltsága volt. De voltak persze olyanok is, akiknek segíteni tudtam. Például ’44 tavaszán történt az első kényszersorozás a Volksbundosok között Szentjánoson a Waffen SS-be. Egészen addig ez önkéntes volt. Persze mentek úgy is sokan a faluból, de muszájból csak ekkor kellett először. Rebesgetik, hogy az akkori települési főjegyző közbenjárására – és anyagi hasznára – kellett az akkor leventeköteles fiataloknak az SS-be vonulni, hivatkozva arra, hogy sváb község vagyunk. Na, ekkor meg is keresett pár szentjánosi barátom, hogy sorozzam be őket a laktanyába az SS elől, mert már akkor vitték is volna ki őket a frontra. Ez hála istennek sikerült, megúszták! Mert azért az SS-ek mindig a harcok sűrűjében voltak, kevesebb is jött haza közülük, mint a magyar honvédségbe sorozott szentjánosiakból.

• Az ország ’44-es német megszállásáról beszélve mindig csak a Pesten történtekről hallunk. Maga akkor az egységénél volt, a vidéki laktanyákban, a hadseregnél hogy élték meg a bevonulást?

1944. március 19-én, mikor a németek lerohanták az országot, a levéli úti laktanyában voltam, ami a hegyeshalmi országút mellett feküdt. Hajnali négy órakor már riadóztattak bennünket, ki is mentünk a lőállásokba – minden laktanya négy sarkában géppuskafészek volt. Amikor Levélnél jártak a németek, már hallottuk a dübörgést, láttuk a fényeket. Jeleztük is, hogy páncélosok közelednek. Az alezredesünk persze fel akarta venni velük a kapcsolatot, de senki nem tudott fentről parancsot adni, hogy most ellenállást kell tanúsítani, vagy sem. A vezérkar is kettészakadt akkor. Közben aztán odaért a vonuló hadoszlop, de nem is törődtek velünk, eldübörögtek mellettünk, mert az volt a lényeg, hogy Pestet minél előbb elfoglalják. Mikor már délután megszállták a fővárost, az utánuk jövő osztagok mentek biztosítani a kisebb városokat, így Győrt és Óvárt is. 19-én este jelentették is a géppuskás őreink, hogy a földek felől, tompa fényben járművek közelednek a laktanya felé, a kukoricáson keresztül. A jellegzetes, kétéltű, géppuskás dzsipek, a kübelwagenek jöttek mindegyik sarok felől. Nagyjából száz méterre a laktanyától az összes megállt, ám három a kapu felé indult. Viszont a lakatanya le volt zárva, „se ki, se be senki” ez volt a parancs. Odaértek a dzsipek, a vezérük, egy német főhadnagy odajött, bezörgetett a kapun, hogy a parancsnokunkkal szeretne beszélni. Akkor hívtak, hogy jöjjek tolmácsolni a német tisztnek. Az alezredes végül is utasított, hogy engedjük be. Erre a német főhadnagy, ahogy nyílott a kapu, nekidőlt a szárnyaknak, a csizmájával berúgta magát, és abban a pillanatban a három autó beszáguldott az udvarra, megfordultak, és már ránk is szegezték a géppuskákat, lefegyverezték az őrséget. De végül is csetepaté nélkül elrendeződött a dolog, csak azért jöttek, hogy a munícióraktárakat közösen őrizzük. Ez így is ment három-négy napig, aztán, amikor megnyugodott a helyzet, szépen elvonultak.

• Gondolom, a nyilas hatalomátvétellel, meg a harcok Magyarországra húzódásával megváltozott az Önök élete is. 

Amikor jött a Szálasi rezsim ’44-ben, fenékbe rúgtak bennünket, mehettünk, megszűnt az állománykezelés is. Persze minden épkézláb embert behívtak a frontra, nem számított már, hogy kinek hány gyereke van, csak az, hogy mikor született. Ha jól emlékszem, a 1896-os születésűektől kezdve mindenki bekerült. Persze egy negyvenöt-ötvenévest nem lehetett az első vonalba rakni, azok őrizték általában a munkaszolgálatosokat, a foglyokat, vagy kocsikísérők voltak. De például az én alakulatomba került a somorjai Czinder bácsi, aki tán 48 éves is volt akkor, meg volt öt vagy hat gyereke. Szóval október végén kidobtak Mosonszolnokra, ahol menetszázadba állítottak minket, és indultunk a frontra.

 

 

 

• Amiért akkor már sajnos nem kellett messze menni, mert Pest alatt jártak az oroszok. Hogy állt össze a menetszázad?

A mi megyénk adta ugye a 16. gyalogezredet, amiből a harmadik zászlóalj itt volt Óváron, a második Szlovákiában, a Duna melletti Somorján és Győrben, az ezredparancsnokságon állt fel az első zászlóalj. Így persze az én szakaszomban szentjánosiak, szentpéteriek, barbacsiak, bödögeiek és bősárkányiak voltak zömmel.

Amikor összeállt a század, Győrbe mentünk felszerelést vételezni, majd önálló századként indultunk a parancsunk szerint Esztergomon át Balassagyarmatra, a frontra. Sajnos, ekkorra inkább tartalékos századparancsnokokat kaptunk, hiszen a hivatásosok már kint voltak a fronton. A századparancsnokom és a helyettese falusi tanítók voltak. Ezeknek általában fogalmuk sem volt róla, hogy mikor miképp kell cselekedni, így sok bajunk származott ebből. Később meg jobbára ránk, hivatásosokra bízta magát a parancsnokunk is. Így szakaszparancsnokként sokszor komolyabb feladatok is hárultak rám.

 

Mint a tűzifa

 

• Hogy jutottak el a frontra? 

Gyalog mentünk, mert már vonatról szó sem lehetett, hiszen alig volt kocsi, főleg nem e célra, és szét is voltak bombázva a főbb vonalak. Győrben felszereltek minket, kaptam nyolc vagy kilenc lovaskocsit, amiből kettő a konyha, meg az élelem, a gulyáságyú, a többit meg lőszerrel, gránáttal, aknával pakolták meg.

 

 

A vonulásunk tán legmegdöbbentőbb eseménye azonban nem a harcokhoz kötődik. Mikor Gönyühöz értünk, a kikötőnél német és magyar csapatcsendőrök állítottak meg minket. Az egyik német tiszt megparancsolta, hogy négy-öt kocsit rakodjunk ki, menjünk el Ácsig, és szedjük össze az út mentén fekvő munkaszolgálatos zsidókat, akik kidőltek a menetből. Mivel inkább idősek, betegek, rosszul öltözöttek voltak, sokan nem bírták. Volt, akit, hogy ne kínlódjon, agyonlőttek, de volt olyan is, aki még nyöszörgött, mikor rátaláltunk. Már akkor havazott kicsit, meg voltak dermedve. Mint a tűzifát, a kezüket, lábukat összefogva dobtuk fel őket a szekérre. Mikor megteltek a kocsik, visszajöttünk a hajóállomásra. Ott a kapun már nem engedtek be minket, hogy ne lássuk, mi van a gettóban. Bent az uszályokra voltak bezsúfolva azok, akik élve odaértek a menettel. Le kellett raknunk a halottakat kint; a katonák legtöbbször nem is kézzel, csak a bakanccsal pöcögették le a hullákat. Akkor kijött harminc-negyven muszos, és úgy húzták be a halottakat az uszályra, mint a rongybabákat. Ha jól tudom, ez volt a Radnóti-menet.

• Hasonló megpróbáltatások vártak még a századra az úton? 

Nem mondhatnám. Akkor még Balassagyarmat nem esett el, a parancsunk szerint mi a felmentésére indultunk volna. Esztergomnál – ahol már ropogtak a fegyverek – átkeltünk a párkányi hídon, és a Garam völgyén egészen a Zselizig mentünk. Ott egy német hadoszlop elgyúrta egyik éjjel egy katonánkat, őt ott eltemettük. Fél napot késtünk is, míg koporsót hoztunk össze neki. Akkor átmentünk az Ipoly völgyébe, és ott vonultunk egészen Gyarmatig.

Mikor már majdnem elértük Gyarmatot, hát magyar alakulatok jöttek szembe! Furcsa volt, hogy onnan jönnek, ahová mi megyünk, de, mint szokás volt a fáradt katonáknál, hát nem csodálkoztunk. Bábeli zavar alakult ki, mindenki ismerőst keresett, egyszer csak szemben kiabál valaki, hogy „Gyuri, Gyuri”, hát a szentjánosi Theiler János volt. Na, ők már vonultak vissza, és mondta, hogy Gyarmatra már nem jutunk be, mert az oroszok elfoglalták. De hát a parancs az parancs, mentünk tovább. Kisvártatva aztán csapatcsendőrök állítottak meg, és át is irányítottak a Csallóközbe, Szencre és Királyfára. Oda tartva épp megúsztunk egy érsekújvári bombázást, nem sok híja volt, hogy még nem értünk be a településre.

 

“Ivan treff nicht”

 

• ’45 elején a német ellentámadás még megpróbálta felszabadítani Budapestet. Maguk is ekkor, január elsején, újévi ajándékként kapták meg az elvonulási parancsot Szencről, újra a front felé.

Már Tata alá is eljutott a front, de január elsejére a németek a Dunáig szorították az oroszokat. Ez volt az az erő, ami Pest felszabadítását szolgálta volna, csak aztán elakadtak. Mi is ekkor indultunk el. Jó -15 fokos hideg volt, alig tudtunk 30-35 kilométert megtenni, pedig amúgy 40-45 a gyalogság napi távja. Térdig érő hóban a földeken keresztül, sokszor temetetlen orosz hullák, döglött lovak mellett, mert az utakat az utánpótlás meg a vonuló németek úgyis elfoglalták.

Mi már be tudtunk jutni Esztergomba, részt is vettünk az innen induló előrenyomulásban, ami a Pestet átkaroló csapatok szárnyait védte Szentendre és Vác felé. A németek mögött biztosítva a területet mélyen előre tudtunk nyomulni, bár hála Istennek, mi konkrét harci cselekménybe nem kerültünk, mert nem maradtak vissza orosz egységek a vonalak mögött. Aztán, ha jól emlékszem, Pilisjenő környékéről visszavetettek minket egészen Dorogig.

• Itt aztán befagyott a front tavaszig…

Valóban, itt januártól márciusig nem történt semmi mozgás. A Búbánat völgyében, az erdő szélén, egy patak mentén volt kiépítve az állásunk, az oroszok azonban a hegyoldalon feljebb helyezkedtek el, tehát ránk láttak. Az orvlövészeik igencsak megkeserítették az életünket, főleg, mert nekünk nem voltak mesterlövészeink, akik kiszedhették volna őket.

Amikor megérkeztünk, a németek megmutatták az állásokat, amiket át kellett vennünk tőlük. A zászlósunk meg én tartottunk a német tiszttel, aki mutogatta a terepszakaszt, melyik terület van belőve, melyik van aknásítva. A nagy magyarázás közben túl előrementek, még szóltam is, hogy talán kicsit közel merészkedtünk a vonalakhoz. A német tiszt azonban leintett: „Ivan treff nicht”, vagyis az Iván  – azaz az oroszok, ahogy a fronton mondták – úgysem talál. Alig hogy ezt kimondta, egy pittyenés hallatszott, és a zászlósunk elkezdett sántikálni, majd elvágódott. Egy orvlövész combon találta – valószínűleg észrevette, hogy nem közlegény. Persze megindult a géppuska-, meg golyószórótűz, a németek hozták is ki azonnal onnan a sebesültet. Így aztán, mivel a zászlósunk kiesett, két ember feladata maradt rám a századnál egészen végig. Nem csak a saját szakaszom három raját kellett ezentúl ellenőriznem, hanem a század másik három szakaszát is. Persze a százados hátul volt egy villában, így mondhatni, hogy a vonalban én maradtam kint egyedül a századdal.

• Ezen a szakaszon komolyabb hadmozdulatok csak március közepén indultak meg újra, de gondolom, addig sem volt eseménytelen az élet. Nehéz volt tartani a vonalakat?

A Dunától egészen Dorogig húzódtak az állások, mi egy jó 4-500 méteres szakaszt kaptunk, amire egy század azért gyér erő volt. Igaz, az állásaink elég jók voltak, még a németek építtették munkaszolgálatosokkal, mélyek voltak, három-négyszeres fenyőgerendák, földdel betemetve, gallyakkal körülrakva…

Akadt, ahol ötszáz méterre húzódott az orosz állás, sokszor láttuk is, ha mozgás volt, néha még egy-egy mesterlövészt is sikerült kiszúrnunk, ahogy fától fáig ugrált.

Minden raj, minden szakasz össze volt kötve lövészárokkal, a futóárkokon keresztül közlekedtünk. Ezek persze cikkcakkba épültek ki, hogy, ha kézigránátot dobnak bele, akkor a nyomás nehogy végigmenjen az egész folyosón.

Mi voltunk az első vonalban, mögöttünk még egy német alakulat is állt, az ő aknavetőik támogattak minket, hisz nekünk csak rajonként golyószóróink, illetve géppuskáink voltak. Ugye, itt a terep miatt páncélos támogatást nem kaphattunk, csak gyalogság állt szemben gyalogsággal. Persze az köztudott volt, hogy a magyar egységek felszerelése és ellátottsága sokkal rosszabb a németekénél, de még az oroszokénál is, ezért mi sokat nem is virtuskodtunk. Hogy az oroszok ne nagyon tudják, hogy hol vannak gyengébb és hol erősebb (német) alakulatok átellenben, a németek pár naponta megjelentek az állásainkban aknavetőkkel, megverették az oroszokat, aztán összecsomagoltak és elmentek. Másnap hajnalban persze ezt mi kaptuk vissza az oroszoktól. Akkor ők verettek minket. Így ment ez állandóan. Ilyenkor aztán visszahúztuk a golyószórókat a fedezékbe, nehogy eltalálják, megbújtunk, és vártuk, amíg abbahagyják.

Sőt, naponta jöttek a Raták, az orosz vadászrepülők is. Mivel légvédelem nem volt, egész alacsonyan tudtak repülni, egymás után buktak le, ráfordultak az állásainkra, csak úgy porzottak a sorban becsapódó lövedékek. A mi vadászgépeinket nem láttam soha.

Frontális támadásokat is csak az oroszok vezettek, de jobbára csak azért, hogy kipuhatolják, milyen egységekkel állnak szemben.

• Kisebb vállalkozásokra, felderítő akciókra sem utasították magukat?

Akcióra mi nem mentünk, csak a németek. Éjfél előtt jöttek előre hozzánk, egy büdös szót nem szóltak, pedig próbáltam velük beszélni. Éjfél után, mikor elindultak, hogy átszivárogjanak az orosz vonalakon, csak annyit mondott a főhadnagyuk, hogy egy-két napig, ha hajnalban szállingóznak a vonalaink felé emberek, ne lőjünk, mert azok az ő katonái lesznek. Nehogy rájuk húzzuk a gépfegyvert! Volt, hogy még három-négy nap után is jött egy-egy. A németek kiszedték a foglyokból, hogy mi hol van odaát, parancsnokságok, hidak, stb., ezeknek a fölrobbantása, a parancsnoki bunkerok megtámadása volt a kommandók feladata.

• Gondolom, ez nemcsak a németeknek, az oroszoknak is eszükbe jutott. Maguk kaptak ilyen akciókból?

Rendszeresen jártak át az oroszok, főleg rossz időben próbálkoztak ilyesmivel. Akkor a parancsnoki bunkert akarták megkeresni és felrobbantani. Rajtunk, az első vonalon átszivárogtak, mögöttünk meg összeverődtek. Persze a hátunkban cirkáltak folyamatosan a német sí-járőrök, de az inkább nekünk, magyaroknak szólt, mintsem az oroszoknak. Azért, hogy lássuk: nem lehet megszökni.

Egyik este vacsoraidőben egy orosz kommandós alakulat átjött hozzánk is. Szeles idő volt, nem lehetett hallani semmit. Szerencsétlenségünkre egy olyan raj bunkerét lepték meg, ahol az őr elszökött hátra, a konyhához, hogy hátha maradt valami repeta a vacsorából, és tud szajrézni. Az oroszok meglepték a bunkert, félrerántották a vastag bejárati függönyt és lekaszabolták géppisztolyaik­kal a bent ülő négy vagy öt embert. Kizsebelték őket, elvitték a dögcéduláikat is. Én találtam meg a halottakat, mikor mentem a szokásos éjjeli ellenőrzésre.

Majdnem minden második este, ha csendes idő volt, az oroszok hangszórója megszólalt a túloldalon. Szép magyar nótákat játszottak, szívhez szóló dalokat, s aztán kezdték mondani, hogy „magyar testvérek, gyertek át, mehettek a családotokhoz.” S felolvasták mindig a neveket, hogy kik mentek át már eddig. Hát hallgatom, jéé, a tegnap lelőtt emberek neveit olvassák! Hát ezért vitték el a dögcédulákat! Egyből mondtam is a században, hogy miként is mehetnek a szeretteikhez: hát jól nézzétek meg őket, itt fekszenek kővé fagyva a bunker mellett egymáson, mint a gerendák – mert a jeges földbe képtelenség volt temetni.

• A magyar csapatok között akkor már nem volt ritka a dezertálás. Az Ön egységeinél is komoly gond volt ez?

Mivel mögöttünk kemény német biztosító alakulatok álltak, hátrafelé nem lehetett menni, csak az oroszok felé. Ott viszont tudták, hogy aki az ő vonalaik felé jön, az csak magyar lehet, mert a német az meg nem adta magát, csak a magyar, általában azért, mert haza akart menni. De mivel a szakaszom java része Moson megyei volt, és ott még nem tartott a front, akkor sem tudtak volna hazamenni az emberek, ha meglógnak. Én is próbáltam a lelket tartani a katonákban, hogy „Gyerekek, értsétek meg, én sem akarok tovább menni, csak a határig! Onnantól mindenki mehet haza. De ne higgyetek azoknak, akik azt mondják, hogy ha átmentek az oroszokhoz, elengednek titeket.” Míg Moson­magyaróváron voltam, egyszer magas rangú törzstisztek jöttek az ezredirodáról, és ahogy mondtam, jóban voltam az akkori parancsnokunkkal, Harmath Jánossal, így nem küldött ki az irodából. Azt mondta, ha zavarod őket, majd szólnak. Ekkor már a Kárpátoknál volt a front, mindenki tudta, hogy a háború elveszett – hiszen, ha már a Donnál voltunk, most meg itt vagyunk, akkor elég egyértelmű a helyzet. Itt hallottam, amint arról meséltek, hogy kint a fronton cigányzene mellett csábítják át a honvédeket az oroszok, de az ígért szabadulás helyett a fogolytáborba viszik őket.

A rossz tapasztalatok ellenére volt szökés a völgyben. Az egyik állásunk jóval előbbre húzódott, mint a többi, sokkal közelebb az oroszokhoz, inkább ilyen figyelő volt, egy raj fért be. Fontos pont volt, ugyanakkor meglógni is könnyen lehetett innen, mert a többi állásból nem lehetett észrevenni. A németek erősen a lelkemre kötötték, hogy csak megbízható embereket vihetek ide.

Volt a századnál egy krobót ember, aki folyton bujtogatta a többieket, meg engem is, hogy menjünk át, hiszen ő szláv, meg tudja értetni magát az oroszokkal, és hazaengednek minket. Egyszer ez az ember bekerült abba a rajba, amit a figyelőbe vittem ki, a sötétben vagy cserélt valakivel, vagy csak egyszerűen nem vettem észre, nem tudom, az a lényeg, hogy mikor vittem a váltást másnap, már gyanús csend fogadott minket: Átvitte az egész rajt, még szerencse, hogy a fegyvereket otthagyták. A váltás nem is mert nélkülem kint maradni, ott kellett hogy legyek velük, mint a gyerekekkel. Féltek, hogy az átszököttek elárulták a figyelőt, és az éjjel lecsapnak ránk a muszkák. De szerencsére nem szóltak rólunk.

• Nem is tudja, mi történt az átszököttekkel?

A háború után, ’54-ben történt egy érdekes eset. Már itt dolgoztam az áruházban Szentjánoson, amikor is egyszer csak beállít egy áruszállító az üzletbe, rám néz, széttárja a karját, és elkezd kiabálni: „Gyuri, Gyuri, miért is nem hallgattunk rád!” Hát, Németh József volt az, a géppuskás rajparancsnokom, markotabödögei srác, aki akkor szintén átment az oroszokhoz. Elmesélte, hogy kivitték őket Oroszországba, őt, pár társával csak ’49-ben engedték haza, mert már nem tudtak dolgozni, annyira gyengék voltak. De a rajból addigra már páran meg is haltak.

A sok szökés amúgy még segítségünkre is volt, hiszen a más magyar egységektől meglógott katonák nálunk mindig megálltak, mert mögöttünk ugye német csapatok voltak, akik nem sokat teketóriáztak a szökevényekkel, így szinte senki sem mert tovább menni. Ezek az emberek aztán a konyha körül sündörögtek, kérdezgették, hol milyen ember a századparancsnok, hova lehetne bekerülni gyorsan, mielőtt még rájuk találnak a német járőrök. Ezekből aztán az amúgy nem olyan nagy emberveszteségeinket tudtuk pótolni, így annak ellenére, hogy nem kaptunk utánpótlást soha, mindig nagyjából teljes volt a századlétszám.

• Hosszabb időre megállapodott arcvonalnál sokszor kialakul valami kapcsolatfelvétel a két szemben álló tábor között…

Voltak itt is esetek, amikor békén hagytuk egymást. Például a Búbánat völgyben a pesti gazdagoknak rengeteg nyári villája állt akkor, épp a két vonal között. Ide éjjelente át-átjártak a katonák élelmet meg értékeket keresni. Akik megjöttek, mesélték, hogy mikor bent voltak egy-egy villában, a padlásról motoszkálásokat, lépéseket hallottak. Persze, hiszen az oroszok is jöttek ám zabrálni! De érdekes, ilyenkor senki nem lőtt a másikra, mert mindegyik élelmet keresett.

Ugyanez volt a vízhordásnál is. Reggel kiálltak az oroszok a patak elé vödrökkel, akkor kiálltak a mieink is, és együtt mentek le a vízhez. Persze mindkét oldalon biztosították őket, de sosem történt semmi. Csak a beszéd ment utána a bunkerben, hogy „láttátok, micsoda mongolképűek voltak?”

• Az oroszok mellett azonban, gondolom, a hideggel meg a tisztálkodással is akadtak gondok. Milyen körülmények között teltek a napok?

Sokszor volt -20 fok körül az idő, az nem volt kellemes, olyankor mindenki bent volt a bunkerban, csak az őrök maradtak kint, de őket is óránként váltottuk. Fűteni azért fűtöttünk a bunkerokban. Igaz, nappal nemigen szabadott tüzelni, mert látni lehetett a füstöt. Persze, a holdvilágnál is fehérlett a füst…

A bunkerokban ülni lehetett csak a kivájt priccseken, és persze bakancsostul, ruhástul pihenhettünk a riadók miatt. Ez azért kellemetlen, mert a kapca bent a melegben bepárásodott a bakancsban, és ha kiment benne az ember a hidegbe, sokszor rosszabb volt, mintha nem is vettünk volna fel kapcát. A legtöbben ezért betegedtek meg.

Tisztálkodni eleinte majdnem semmit sem tudtunk, de aztán a németektől szereztem alumínium lavórokat, így később már két-három lavór volt a században. Nappal abban melegítettük a vizet és próbáltunk mosakodni, de borzasztóan eltetvesedtünk, véresre vakartuk magunkat. Ahogy a tűzhöz tartottuk a zubbonyt száradni, csak úgy pattogtak a tetvek.

Tán egyszer vagy kétszer vittek minket hátra mosakodni Esztergomba, akkor egy alkalommal ott is felejtettek engem. A század rég elment, én meg még üldögéltem a meleg vízben, mert elfelejtették visszahozni a ruhámat a mosodából, meztelenül meg csak nem mehetek a hadsereg után! Éjjel úgy jutottam külön ki a frontszakaszra a századhoz, ahol már megijedtek, azt hitték dezertáltam.

• Mit volt a legrosszabb elviselni itt a lövészárokban?

Az ellátmányt mindig megkaptuk, nem panaszkodhattunk. Nekem a leg­rosszabb az volt, hogy nem tudtam pihenni, mivel két ember feladata maradt rám, egész éjjel jártam az arcvonalat. Sokszor napokig semmit sem aludtam.

 

A konzerv

 

• 1945. március közepén az oroszok megindították a Dunántúl, Bécs és Pozsony elfoglalását célzó hadműveleteiket, miután a német ellentámadások korábban kudarcba fulladtak a térségben. A leharcolt magyar és német csapatok igen nagy túlerővel találták magukat szemben. Hogy emlékszik vissza ezekre a napokra?

Március 16-án már jelentettem, hogy nagy a mozgolódás velünk szemben. Úgy vettük észre, hogy csapaterősítések jöttek az állások mögé. Addig is rohamoztak az oroszok, de nem áttörési, inkább puhatolózási szándékkal. Ezalatt a szovjet páncélosok felgyülekeztek Esztergomnál. Éjjel hallottuk is azt a rengeteg dübörgést, amint a Duna mellett Vácon jöttek Esztergomig a túlsó oldalon. 22-én megkapták az áttörési parancsot, de akkor már az egész frontszakaszon egyszerre indultak meg.

22-én éjfélkor aztán a németek eltűntek a hátunkból. Ezt csak onnan tudtuk, hogy csend lett mögöttünk. Reggel négykor aztán mi is megkaptuk az elvonulási parancsot. Akkor a százados úr az én szakaszomat jelölte ki utóvédnek, hogy foglaljuk el az egész állást, míg a század visszavonul. Na, ezt már az oroszok is észrevették. Alig mehetett még pár száz métert a századunk, egyszer csak halljuk az állásokban: „Hurri-Hurri-Hurri”, rohamoztak az oroszok. Hát olyan nagy tömegben jöttek…! Észrevették, hogy a magyarok is elvonulnak, ezért megrohamozták a menekülőket, de nem a mi arcvonalunkról, hanem oldalról, valahogy pont derékba kaphatták a századunkat, és szét is szórták. Mikor már megvolt a roham, én a szakaszommal nem arra vonultam, amerre kijelölték, inkább, hogy kitérjünk az oroszok elől, elindultunk a Duna felé.

Visszafelé már nem is tudtunk erőt kifejteni, lőni, annyira üldöztek. Itt, a visszavonulás alatt sokkal több emberünk esett el, mint az állásokban januártól. Mindent eldobáltunk útközben, még a golyószórókat is talán, nagyon csúnya világ volt. Apám, aki megjárta az első világháborút, mikor elindultam, adott egy nagy konzervet, hogy azt majd csak akkor nyissam meg, amikor már a derékszíjat is megenném. Na, nem is nyitottam ki, de a menekülés alatt úgy dobtam el, hogy csak na!

Aztán megjelentek a muszkák a hegyoldalon, előttük az a nagy síkság a város felé, egész a Dunáig. Az félelmetes látvány volt. Csak úgy szórták aknával, tüzérséggel, mindennel azt a részt, mert ott lent futottak a magyar és a német katonák: minden alakulat próbálkozott más irányba kibújni a zsákból.

Láttam még, ahogy a lent álló lovaskocsijaink az úton egymás után borultak lángba egy-egy találatnál. A robbanó lőszeresládákkal azok a nagy lovak megvadulva csak úgy vágtattak lefele a domboldalon.

Az oroszok itt az áttörésnél már lezárták a hadtestünket, a 23-ik tartalékos gyaloghadosztály bent maradt a katlanban. Ha megyek tovább az embereimmel, azt hiszem, én is belekerültem volna a kelepcébe és onnan visznek fogságba. Jobb esetben.

Esztergomba már nem tudtunk bejutni, mondták a menekülő katonák, hogy az oroszok bent vannak. Dorog is elesett, de Tátnál még tartották a hidat, így a lassan záruló zsáknak ez volt a szája.

• Akkor nem maradt más, mint elindulni a táti híd felé?

Igen. Kimentünk az ártérbe és a töltés fedezékében próbáltunk visszavonulni, mert közben folyamatosan lőttek. Innen az oroszok a túlpartot, onnan meg, mert ott német állások voltak, a Fritzek vissza. Mi meg, gondoltuk, ha rövid a lövés, akkor azt a töltés megfogja, ha hosszú, bemegy a Dunába, talán megússzuk! Sikerült is. De akkor már a fele sem volt meg a szakaszomnak, állandóan jöttek a kiabálások előre, hogy ki maradt le, ki kapott fejlövést, karlövést. Sokan az idősebb katonák közül le is szakadoztak, nem győztem noszogatni őket. Volt, aki azt mondta, inkább itt tapossák agyon a tankok, de ő nem tud tovább jönni.

Aztán odaértünk egy, az olvadás miatt erősen megáradt patakhoz. Találtunk kilőtt csónakokat, egyből kiborítottuk a vizet, és ahányan mertünk, belementünk vele a vízbe, és árral szemben átevickéltünk. De mire átértünk, a csónakunk elsüllyedt. Az ottmaradtak, mikor látták, hogy átjutottunk, elkezdtek kiabálni, hogy menjünk vissza értük, de hát volt ott még csónak, csak nem mertek nekivágni, úgyhogy 10-11 ember ott is maradt, csak talán öten jöhettünk át.

A túlparton felmentünk a töltésre, és ott meglepetésünkre beásott német páncélosokkal találtuk magunkat szemben. Járt a csövük, keresték a célpontokat a túlparton, de még nem lőttek, vártak, amíg közelebb jönnek az oroszok. De akkorra már azok is a német állásokat lőtték, a fejünk felett húztak el a lövedékek.

A főhadnagyuk feltartott, nem akart átengedni a vonalukon. Én meg, miközben beszéltem vele, mondtam az embereknek, hogy szivárogjanak át addig észrevétlenül a töltésen. Ekkor, tőlünk 80-100 méterre az egyik páncélos találatot kapott, és a főhadnagy azzal kezdett el foglalkozni. Persze így én is kereket oldottam.

Így értük el a hidat, és mentünk át a településre, ahol aztán délutánra újra összeszedték az ide átjutott menekülőket a németek. Ahogy összegyűjtötték azt az ezer-ezerötszáz embert, hirtelen megjelentek a Raták. Egyre csak buktak le a tömeg fölé, és soroztak minket, de olyan alacsonyan, hogy látni lehetett a pilótán a sapkát is. Ma sem értem, hogy annyi ember közül hogy nem sütötte el rá senki a fegyverét.

Miután újra beosztottak minket egységekbe, kivezényeltek arra a töltésen húzódó vonalra, ahol átjutottunk még idefelé, de már úgy állítottak fel minket, hogy két német egység közé raktak egy magyart, hogy megakadályozzák a szökést. Éjfél után már kint álltunk a vonalban, nemsokára meg is érkezett a szovjet zárótűz. Tudtam, hogy nemsokára itt a roham is, úgyhogy mondtam az embereimnek, hogy mihelyst véget ér a zárótűz, oldalirányban menekülés, különben itt hagyjuk a fogunkat. Így is lett, meg is iramodtunk, és alig haladtunk pár száz métert, már hallottuk is a nagy hurrizást. Aki ottmaradt, el is kapta a rohamot.

• Akkor végül is elhagyták az állást. Ezután megpróbáltak visszamenni a hídhoz? 

Igen, visszaértünk a hídhoz, de akkorra már a német páncélosok a hídfőn álltak, várták az oroszokat, hiszen azok is csak ott tudtak átjutni. Alá is volt aknázva a híd. Először itt sem akartak átengedni minket, úgyhogy megint megpróbáltunk szép lassacskán átszállingózni a hídon. De még a közepénél sem jártunk, mikor észrevettük, hogy a tankok tüzelni kezdenek, és farral jönnek a híd felé. Hat-nyolc német páncélos volt a hídfőnél, sötét volt, csak a torkolattűzre lőttek: Megérkeztek az orosz harckocsik. Ekkor egyszer csak irtózatos robaj és remegés hallatszott. Az aláaknázott híd felrobbant, valószínűleg véletlenül, talán a rázkódástól. Pedig még pár páncélos volt rajta, sőt, még odaát is maradt nem egy. Mi már jóval arrébb álltunk, de még hozzánk is fejnagyságú betondarabok röpködtek.

“Pasli, pasli”

 

• De akkor ezután egy kis nyugtuk lett az üldöző oroszoktól?

Mi is azt hittük. Itt, Táton korábban németek voltak, de ők sebtiben elhúzták a csíkot. Ahogy betévedtünk egy házba, megvetett ágyakat találtunk, valószínűleg a németek hagyták itt. Hát, mi már akkor tán öt napja nem aludtunk, igen megörültünk neki, és éreztük egyből, hogy milyen fáradtak vagyunk. De az orosznak volt annyi esze, hogy ne hagyjon pihenni, ne legyen ideje az ellenfélnek felfejlődni újra. Alig aludtam valamennyit, mikor nagy aknázásra riadok fel. A németek lőtték a falut, azt hívén, hogy az oroszok már bent vannak. De hamarosan megérkezett a sokkal intenzívebb orosz zárótűz is, jelezve, hogy hamarosan itt vannak a szovjet csapatok.

Keltegetni kezdtem a többieket, hogy menjünk le a pincébe, de az istennek sem akartak jönni, hagyjam őket békén, mondták. A közeli óvoda pincéjében húztam meg magam, ami a domboldalon pont lefelé nézett a völgybe. Ajtó már nem volt, az aknák kivitték korábban. Innen figyeltem hajnalban, hogy jönnek át a mocsáron az orosz katonák. Levették a ruhájukat, egy gatyában, a puskát és a ruhát a levegőbe emelve cammogtak nyakig a vízben, a túlparton hamar felöltözködtek, és már jöttek is fel a faluba. Rugdosták be az ajtókat, sorozatokat lőttek a szalmakazlakba, meg ahová csak el lehetett bújni. Németeket kerestek. Meghúztam magam az ajtó meg az ablak közötti falnál, elfutottak jobbról, balról a katonák, benéztek mindkét oldalról, de üresnek látták a helyiséget, pedig ott lapultam.

Na, ezután arra gondoltam, hogy azért csak meg kéne adnom magam, mert ha az orosz katonai rendőrség talál meg, főleg pisztollyal az övemen, rám fogják, hogy partizán vagyok. Kiálltam a ház elé, feltettem a kezemet, benne a Mauser pisztolyommal, ami akkor a legmodernebb pisztolyok közé tartozott. Nagyon kapós volt, egyből meg is rohant pár orosz katona. Még ott az úton kiforgatták a zsebeimet, elvették a pisztolyomat, de engem nem bántottak. A zsebemben megtalálták a borotvapengémet, az egyik orosz szájjal bontotta ki, azt hitte talán, valami ennivaló, persze el is vágta a nyelvét… Aztán, ahogy megrohantak, olyan gyorsan ott is hagytak egyedül. Akkor lementem a pincébe, hogy jól van, megadtam magam, most pihenek. Igen ám, de alig hunyom le a szemem, egyszer csak ott áll egy géppisztolyos orosz katona. Ordít, hogy „davaj, davaj”, és már tuszkol is felfelé.

Ezek a katonai rendőrök nem hitték el, hogy már megadtam magam, és mivel megtalálták nálam a rangjelző csillagaimat, azt hitték német tiszt vagyok, és visszamaradtam partizánként. Vittek is a parancsnokságra. Itt már elég italosak voltak a tisztek, hiszen addigra a pincéket is meglelték, nem is törődtek velem sokat, intettek a katonáknak, hogy vigyenek a faluvégi töltés felé. Tudtam, hogy az a kivégzőhely, hallottam mindig a géppisztolysorozatokat innen. Na, ahogy odaérünk a töltés oldalához, mondják, hogy én „fasiszt”, és mutogatnak, hogy menjek a töltés felé. Tudtam, hogy ha elindulok, hátulról már jön is a sorozat, úgyhogy hiába löködtek, nem mentem, sőt, egyre csak úgy álltam, hogy a három kísérőm közül egy mindig a hátam mögött legyen, nehogy ott helyben lőjenek le.

Addig-addig dulakodtunk, míg arra lovagolt egy kozák tiszt az embereivel. Odajött, hogy megkérdezze mi ez a huzavona. Mondtam neki, immár németül, hogy nem német tiszt vagyok, hanem magyar szakaszvezető, és hogy már korábban megadtam magam. Úgy látszik, ezt egy kicsit jobban értette, mert valamit szólt az oroszoknak, aztán meg nekem, hogy „pasli”, azaz, hogy menjek. Mutatom neki, hogy a házak irányába? „Da, da!” Na, el is indultam, de öt méter után megint visszafordultam, mutattam, hogy félek, ha elindulok, ezek engem lelőnek. Erre a tiszt megfogta két katona géppisztolyának csövét, jelezve, hogy nem lőnek. Na, akkor aztán eliramodtam a házak udvarain keresztül.

• Akkor immár sokadszor volt szerencséje. Tudja, mi lett a házban maradt katonatársaival?

Visszamentem. Ott feküdtek az ágyakban tiszta véresen, halottan. Egy akna becsapódott a tetőn, és a szilánkjai halálra sebezték a bent alvókat. Az egyébként jellemző volt az egész frontra, hogy az elesettek több mint kétharmadán lehetett volna segíteni, ha van idejében orvosi ellátás, hiszen legtöbbször elvéreztek a katonák.

Ezután Esztergomba mentem, éjjel bekopogtam egy házba, ahol egy idős tanítónő lakott, aki befogadott engem, meg egy másik menekült magyar katonát is. Itt maradtam pár hétig, amíg rendeződött a helyzet, innen jártunk minden nap kötelező robotra is. Az oroszok vertek egy pontonhidat a Dunán, a Bazilika alatt, és az volt a feladatunk, hogy a hajóhíd

rosszabb ladikjaiból merjük ki folyamatosan a beszivárgó vizet. Délutánonként pedig a néni kertjében dolgoztunk, itt egyből el is ástam a katonaöltönyömet, nehogy megtalálják nálam. A nadrágomra, ami jó minőségű volt, meg foltokat varrtam, hogy rosszabbnak látszódjék, nehogy lerángassák rólam az oroszok.

Sok orosz úgy nézett ki, hogy nem is lehetett könnyen megállapítani, milyen hadsereg tagja, mert magyar meg német ruhákba voltak öltözve. Ha láttak az út szélén egy halottat, akin mondjuk jó német csizma volt, aminek a szárába akár a gránátokat is bele lehetett tűzni, vagy jó zubbonyt vettek észre, már húzták is le, nem teketóriáztak.

Arra nagyon emlékszem, hogy reggelente, ahogy a poros utakon mentünk a kikötőbe, mindig csúsztattuk a lapátot, hogy teljen, és az árokban vagy az árok mellett fekvő, korában elesett magyar vagy német katonákra mindig dobtunk gyorsan egy-egy adag földet, ha nem figyeltek oda az őrök. Így igyekeztük őket lassacskán betemetni. Mert ugye az oroszok csak a saját halottaikat szedték össze és temették el. Persze az orosz őr, ha látta, kiabált velünk, de ha az egyik oldalon ordított, már a másikon gyűjtötték a földet.

A város szélén az utak tele voltak halottakkal. A német meg a magyar hullák már mind ki voltak zsebelve, mindnek ki volt fordítva a zsebe, hogy aki utána jön, már tudja, hogy ennél már nincs mit nézni. Ezeket aztán csak nagy sokára engedték úgy-ahogy elföldelni, mikor már olvadt, és kezdtek bomlani a testek. Kapával vájtunk egy kisebb árkot a test mellett, aztán belefordítottuk őket, és ahogy tudtuk, betemettük. Ennyi tellett.

Aztán egyik reggelre hirtelen csönd lett. Akkor tűnt fel, hogy addig mindig hallottuk a távolban a fegyverek dörgését, de most semmi. Eszembe is jutottak az otthoni vasárnap délutánok.

 

Hová megy Fater?

 

Esztergomban reggel, robot előtt sokszor elmentem a ruszki parancsnokság elé figyelni, mi zajlik ott, ugyanis a városban hangszórókon mindig kiabálták, hogy magyar és német katonák, ne bujkáljatok, adjátok fel magatokat, és mehettek haza a családotokhoz. Na, sok katonát láttam, aki bement reggel feladni magát, de kijönni egyet sem. Rakták egyből az uszályokra a jelentkezőket, és vitték Oroszországba. A harmadik napon fel is hagytam a reménnyel, hogy így legálisan hazajuthatok. Mindig eszembe jutottak a székesfehérvári tisztek szavai. Április 16-án aztán felkerekedtem Esztergomból.

• Miért csak akkor indult el? Hiszen a harcok már jóval korábban megszűntek a környéken.

Igaz, de az én családom tehetős kereskedőcsalád, vagyis burzsuj volt, és akkoriban mindenfélét lehetett hallani, hogy mi vár a burzsujokra… Nem volt bennem az a nagy öröm, hogy hazainduljak. Tudtam azt is, hogy a szülők valószínűleg kimenekültek Németországba, mert erről beszéltünk otthon sokat még a frontra vonulásom előtt. De ekkorra már gondoltam, csak haza kell mennem, megnézni mi maradt otthon.

Gyalog indultam el, toronyirányt, nem próbálkoztam az utakon, nehogy valami baj érjen. Törtem két erős napraforgószárat, azzal, mint valami síbottal segítettem magam a menetelésben. Először Almásfüzitőre mentem, ott másnap reggel megláttam az ácsi cukorgyár tornyát, hamar ott is voltam, onnan meg a győri városházát pillantottam meg; az a lényeg, hogy délután négyre már Győrben voltam.

Itt elindultam megkeresni a nagybátyámat. A háznál zörgetem az ablakot, de sehol semmi. Egyszer csak, mintha meglebbenne a függöny, na, mondom, akkor csak van itt valaki. Bekiabáltam, hogy „én vagyok az, Gyuri!” Elhúzták erre a függönyt, a nagybátyám néz, néz, „hát ez nem lehet a Gyuri, hát ez itt egy szakállas öregember.” Bizony, akkor ötlött az én szemembe is, hogy a front hogy megviselt. Sokszor, mikor idefelé találkoztam valakivel, odaszóltak, hogy „jó napot, hová megy Fater!” Én meg gondoltam magamban, fele annyi idős vagyok, mint te, és én vagyok a Fater?

De aztán csak rám ismert, és mivel a nagybátyám borbély volt, mindjárt rendbe is szedett. Itt még eltöltöttem pár napot, mert nagyanyámék kint húzták meg magukat Écsen, és meglátogattam őket, de aztán csak elindultam haza, igaz, félsz az volt egy kicsi bennem. De már régen nem tudtam semmit otthonról, mert a menetszázadunknál tábori posta nem volt, híreket sem hallottam hazulról már fél éve. De a biztonság kedvéért nem egyenesen hazamentem, hanem benéztem egy óvári katonatársamhoz, hátha ő is hazaért a frontról, és akkor nála meghúzódva érdeklődhetek, mi újság felénk. Ő szerencsére szintén megjött, épp előttem pár nappal, de nem tudtunk meg semmi okosat a szentjánosi helyzetről, így csak nekigyürkőztem a hazaútnak.

Ahogy megyek hazafelé, látom ám, hogy a mosonszolnoki kereszteződésnél elhagyott vagy kilőtt páncélosok állnak, talán két német, meg négy orosz. De szerencsére akkor már mindféle harci tevékenység rég megszűnt a környéken, ezek csak jelezték, hogy itt is lehetett haddelhadd. Szentpéter előtt nem sokkal szembetalálkoztam helybéli sváb cigányokkal. Három asszony jött arra, fel is ismertek, „Sie sind der Birkmayer!” Na, akkor kifaggattam őket, és elmondták, hogy a szüleim elmenekültek, az üzletet kifosztották, szóval a végén már nem is nagy kedvvel mentem haza.

 

Kitartás, elvtárs!

 

• Mi fogadta itthon? 

Ahogy beérve elhagytam a malmot, láttam, több helyen a háztetők szét vannak rombolva, itt-ott aknabecsapódások nyomai. Ezek a házak a visszavonulásnál kaptak találatot, mert, bár harc már nem volt a faluban, mikor a németek mentek ki a határon, tudva, hogy az oroszok vonulnak be Bősárkány felől, visszalőttek. De olyan nagy pusztítást nem okoztak szerencsére. Hazaértem a házunkhoz, zörgetek be a nagykapunkon, hát hallom ám, hogy bent valami zsibongás van. Beszólok, hogy nyissák ki, erre kikérdez egy hang, hogy ki az? Bekiáltottam, hogy „Birkmayer!” Csend is lett odabent egyből. Valaki egyszer csak kinézett fent a kapu felett, és visszaszólt a többieknek, hogy „valóban valamelyik Birkmayer gyerek”. Na, erre nagy robaj támadt, hátul az udvarról lovas­kocsik zaja. Hát éppen pakolták ki a pincénkből a boltban árult pálinkát, a kocsik meg voltak rakva vele, voltak ott helyi katonák, rendőrök, egyéb vezetők is. Mikor kinyitották a kaput, mindnek csak úgy láttam a hátát, mint a nyúl fehér farkát a mezőn, úgy inaltak.

• Akkor szép lassan, a semmiből kezdhetett új életet?

Bár sokat elvittek a raktárakból – jellemzően nem a németek, vagy az oroszok, hanem a helybeliek! Az én pálinkámmal meg a tőlem lopott szajréval tömték az orosz tiszteket a helyi vezetők… – azért mindent nem tudtak ellopni, sőt, a pálinkákból több mint száz litert egy barátommal később vissza is csentünk. Aztán az itt maradt ismerősök, rokonok segítettek egyedül elkezdeni az életet. Akkor már át lehetett átjárni a határon, cserélgetni ezt-azt, ha az ember leleményes volt. Később fabrikáltunk házilag egy olajprést, és napraforgóolajat sajtoltunk, vagy dohányt vittünk ki és cseréltük borra. Sokszor még a zöldhatáron is jártunk. Így kereskedtünk. ’46-ban aztán, ahogy megjött a forint, rendbe tettem a boltot, és ki is nyitottam. Már akkorra megnősültem, mert ha ’46 áprilisa előtt nem veszem el a feleségemet, akkor őt kitelepítették volna, úgyhogy ebbe is gyorsan belevágtunk.

A szüleim felől csak úgy kaptam hírt, hogy akkoriban sok katona jött meg Németországból, általában velük küldetett leveleket, híreket apám, én meg azokkal válaszoltam, akik a Franck gyártól mentek ki oda – mert a szülők a kinti Franck gyárban húzták meg magukat. Apám így küldte meg azoknak a földeknek a jegyzékét is, amiket még a front ideérkezte előtt vásárolt meg, hogy megmentse a pénzt. Ezután írták csak át a hivatalban ténylegesen a család nevére ezeket a földeket, addig megpróbálták elsinkófálni.

A szülők persze úgy mentek el, hogy azt hitték, a gyerekek elestek a fronton, bár csak a rémhírek voltak, de akkor csupán ezekbe lehetett kapaszkodni. Három testvérem is katona volt, de szerencsére mindenki hazakerült, a szülők is hazajöttek.

• A lopások ellen tudott valamit tenni, kártérítés követelni, vagy legalább visszaadni a kölcsönt?

Nem olyan világ volt akkor már. A magamfajta örült, ha békén hagyták. Hát, például amikor hazajöttem, az egyik hivatali hülye azt kérte számon rajtam, hogy miért nem tagadtam meg a bevonulási parancsot a horthysta hadseregbe! Gondoltam magamban, ha akkor megtagadom, főbe is lőnek, de ilyen alapon elétek is minek jövök be… De akkor ilyen kérdéseket fel lehetett tenni! De például még azon az őszön behívtak Óvárra, valami számonkérő bizottság elé. Bemegyek, hát ott ül közöttük egy szentjánosi ember, aki az akkori jegyzővel közösen együtt cimborált a nyilasokkal meg a németekkel, sőt, együtt osztották a gazdátlanná vált zsidó holmikat. De addigra nagy kommunisták lettek. Szívesen köszöntem volna, hogy „Kitartás testvér!” de én ott csak egy büdös kulák voltam. Meg az is lehet, hogy a bizottság többi tagja mind tudta a jómadár múltját, épp azért bíztak meg benne.

De voltak kellemes meglepetések is: Sokáig fuvaroztam a háború után, akkoriban mindenki pozdorjával fűtött, azzal kereskedtünk. Egyszer megyek ki a Kendergyárba, hát odaáll elém a Harmath, a volt óvári századparancsnokom. Hazakerült Kárpátaljáról szerencsésen, és ő lett a gyár igazgatója! Ő volt az, aki nem engedte, hogy kimenjek az irodából, amikor jöttek a fehérvári tisztek. Ha jól belegondolok, amit ott hallottam, többször húzott ki a csávából! Na, azt mondta a Harmath, „fiam, amíg én itt vagyok, neked a pozdorjahordás ingyen van innen!”

 

Birkmayer György 2007-ben