Aradon levették a bitóról a tábornokokat, Pesten Batthyány Lajost a kivégzőosztag elé kísérték. Épp azokban a percekben, de 166 évvel később Jánossomorján hosszan szólt a lélekharang. A város emlékezett. Több mint nyolcvanan jöttek el, és gyújtottak lángot a vértanúk előtt tisztelegve.
Ugyanolyan borongós nap volt október hatodika idén, mint 166 évvel ezelőtt. Az eső nem esett, de a nap sem bújt elő a felhők közül. Jánossomorja városi szinten most először emlékezett meg a nemzeti gyásznapon. Az ünnepség a Helytörténeti Gyűjteményben fél hatkor kezdődött. Itt Lipovits Máté képviselő köszöntötte a vendégeket. Francz Zsolt Ady Endre aradiakhoz írt versét szavalta. A mosonmagyaróvári Kislaptáros Népzenekar széki lassú és gyors dallamokat muzsikált, a népdal pedig a kedvesétől búcsúzó honvédet idézte meg. Ezután Jávor Miklós történész tartott érzelmektől átitatott előadást a vértanúkról a közönségnek. Kiválóan megvilágította a történtek hátterét, a kivégzéseket mozgató szálakat is. Az előadás után a zenekar egy negyvennyolcas csíki, keserű katonabúcsúztatót adott elő.
Fotógalériák a képekre kattintva!
A múzeumból a térre vonultak az ünneplők, ahol már népes tömeghez kellett csatlakozni. Közel nyolcvanan jöttek el, hogy fejet hajtsanak a szabadságharc vértanúi előtt. A szervezőket is örömmel töltötte el, és meg is lepte a nem várt népes tömeg, szinte kicsinek is bizonyult a berendezett nézőtér. Az emlékezést a templom lélekharangja nyitotta és teremtette meg az elmélyülést. A rendezvény fő szervezője, Hauptmann Tamás a közönséghez szólva elmondta, szeretné, ha büszkén emlékezne mindenki a mártírok tetteire, akik „megmutatták, hogyan kell magyarként élni, és meghalni. A szlávtól az örményen át a németig sok vér csörgedezett bennük, de mind magyar szívbe folyt. (…) E vértanúk hazájuknak rendületlenül hívei voltak az utolsó pillanatig, ahogy a Hármashalmon is áll. Emlékezzünk hát büszkén!”
Kótai László atya emlékező imára hívott, az Isten, hazánkért térdelünk elődbe kezdetű egyházi énekkel, ami a vértanúk korának egyik népszerű magyar egyházi éneke volt. A Kislaptáros Népzenekar ezután Az aradi vár című balladát adta elő, átütő erővel. Ez a mű a szabadságharc utáni évek egyik legerősebb zenei emléke. Lévai József az elnyomás éveiben – egy 1800-as évek elejéből származó, valószínűleg francia dallamra – írt verse a magyar nép egyik drámai emlékező dala lett, melyet sok helyen és időben énekeltek, több változatban. A mécsesek gyújtását a Klafszky-iskola diákjai kezdték meg. Prátser Krisztián tanúr úr vezetésével a gyerekek az aradi tragédia jelentőségét világították meg, elhangzottak az utolsó mondatok is. A 13 vértanú nevét egy-egy, a forradalom zászlajára tűzött ponttal kapcsolták össze, érzékeltetve, hogy miért is haltak vértanúhalált a terror áldozatai. Az emlékezők ezután maguk is gyertyákat, mécseseket gyújthattak a Hármashalomnál. Közel nyolcvan láng ragyogta be hamarosan az emlékművet. A megemlékezést Kótai László a vértanúknak ajánlott közös imával zárta le.
Iskolai megemlékezések
Délelőtt az általános iskolák is emlékeztek. A központi felsőben Winklerné Prémus Klára tanárnő vezetésével mutatták be műsorukat a gyerekek. Egy-egy szál szegfűvel tisztelegtek a vértanúk előtt. Segítségükre volt az Alapfokú Művészeti Iskola fúvós diákjai és tanárai, illetve az iskola kórusa is. Szentpéteren tablók előtt hallgathatták meg a vértanúk történetét a gyerekek és gyújthattak mécseseket.
Utcai harcosok
Akadt, aki felháborodott, aki nem értette, a városlakók zöme azonban örömmel üdvözölte, de végül is mindenki jó alaposan megnézte. A megemlékezés a megszokottól eltérő felhívókampánya elérte célját. Az aradi vértanúkat és utolsó mondataikat mutató matricák tűntek fel a városban póznákon, padokon, csatornákon. A szervezők szerint akkor, amikor öncélú falfirkák, matricák lepik el a közterületeket, miért ne lehetne ezt a jelenséget jobb célra is használni, ami oktat, nevel és a magyarságtudatot is ápolja? Így készítették el a matricákat, a Klafszky-iskola lelkes diákjai pedig segítettek, és többszáz kis képet helyeztek el Jánossomorja szerte. A matricák természetesen papírból készültek, azért, hogy hamarosan leázzanak, de talán akkor sem lesznek haszontalanok, ha még sokáig emlékeztetnek minket a vértanúkra…
Fotógalériák a képekre kattintva!
A városi megemlékezés főszervezője Hauptmann Tamás elmondta az ünnepségen is, nagyon nagy összefogás éledt a megemlékezés szervezésénél. Segített az önkormányzat, a Jánossomorja Kultúrájáért Közalapítvány, Lipovits Máté képviselő és a Hármashalom Hagyományőrző Egyesület, a Balassi Bálint Művelődési Ház, a Klafszky Katalin Tagiskola, a plébánia, a Helgrafi grafikai stúdió és még sokan mások is.
A vértanúk
A fegyverletétel után koholt perekkel közel 500 ember halálra ítéltek, ebből 110-et végre is hajtottak, a bebörtönzöttek, emigrációba kényszerítettek tömege közel kétezres. Ez a megtorlás ítéletekben mért egyenlege, az elnyomás évtizedes életeket megnyomorító, keserítő hatását nem tekintve is. A nemzetközi közvélemény, sőt, a már egyszer legyőzött osztrákokat győzelemhez segítő cári Oroszország is önmérsékletre intette Ausztriát. Ám Haynau és a mögötte álló hatalom példát akart statuálni. Koncepciós perek következtek, jól láthatóan a kiemelkedők, a harcokat folytatók, az oroszok előtt fegyvert letevő tábornokok ellen.
Október hatodika hajnalán négy tisztet végeztek ki golyó által az aradi várudvaron. A dátum szimbolikus volt, a második bécsi forradalom kitörésének évfordulója. Úgy tartják, a sortüzet leadó szakasz tagjai között is akadtak elfogott és büntetésből besorozott osztrák forradalmárok. A kivégzettek sorrendben Lázár, Dessewffy, Kiss Ernő és Schweidel. Kisst csak megsebesítették a golyók, így őt egy tiszt közvetlen közelről főbe lőtte. Testüket a várárokba temették.
A többieket a bitó várta, ez a kor megalázó, csak alacsony rangú, jórészt köztörvényes bűnözőknek járó kivégzési módja volt. Poeltenberg Ernő lépett először az oszlophoz. Majd Török Ignác, Láhner György, Knezić Károly, Nagysándor József, Leiningen-Westerburg Károly gróf, Aulich Lajos, utolsó előttinek pedig Damjanich János. Vécsey Károly grófnak végig kellett néznie társai halálát. Miután senkitől sem tudott búcsúzni, egykori ellentéteiket félretéve Damjanichnak csókolt kezet.
Az aradi bitófákon október hatodikán kora estig hagyták lógni a tábornokok holttesteit, elrettentésül. A hely azonban a környékbeliek tömegével telt meg, akik kegyelettel zarándokoltak a magyar golgotához. A tömeget este katonák kezdték oszlatni, majd a közelben elföldelték a testeket. Többet még aznap este barátok ástak ki és szállítottak el a végső tisztesség megadásához, de a teljes végtisztesség évtizedekig húzódott.
Az események filmes feldolgozását itt nézhetik meg!
Batthyány Lajost ugyanezen a napon Pesten, szintén az esti órákban állították kivégzőosztag elé. A gróf a megalázó akasztás elől öngyilkossággal akart kitérni, és előző este egy becsempészett tőrrel megvágta a nyakát. Kísérlete nem sikerült, azonban akasztani így nem lehetett, az orvosok emiatt golyó általi halálra módosították a halálnemet. A tiszta fejjel, de gyengén a sorfal elé támolygó miniszterelnök féltérden, de maga vezényelt tüzet: “Allez Jäger, éljen a haza” – Rajta, vadászok, éljen a haza – kiáltással.
A forradalom és szabadságharc utáni megtorlás szimbólumává vált a dátum, szinte azonnal. A megtorlás vértanúinak még négy katonát tekintünk, akik az időben estek a áldozatul az önkénynek.
A vértanúk – Nyári Krisztián blogjának összeállítása
Aulich Lajos / Ludwig Aulich (56) – Pozsonyi német polgárcsalád sarja, magyarul nem tudott. Kötél.
Damjanich János / Јован Дамјанић (Jovan Damjanić) (45) – Határőrvidéki szerb katonacsalád fia, felnőttként tanult meg magyarul. Kötél.
Dessewffy Arisztid (47) – Felvidéki magyar nemesi család fia. Golyó és lőpor.
Kiss Ernő / Էռնո Քեշիշյան (Erno Keshishian) (50) – Örmény kereskedő família sarja. Golyó és lőpor.
Knezic Károly / Karlo Knezić (41) – Apja varasdi horvát katonatiszt, édesanyja magyar. Kötél.
Láhner György / Georg Lahner (54) – Felvidéki német polgárcsalád fia, a magyart törve beszélte. Kötél.
Lázár Vilmos / Վիլմոշ Ղազարյան (Vilmos Ghazaryan) (32) – Nagybecskereki örmény-magyar kereskedőcsalád fia. Golyó és lőpor.
gróf Leiningen-Westerburg Károly/ Karl August Graf zu Leiningen-Westerburg (30) – Hesseni német arisztokrata, magyarul nem tudott. Kötél.
Nagysándor József / Josef von Nagy-Sandor (45) – Édesapja nagyváradi magyar, édesanyja német. Kötél.
Poeltenberg Ernő lovag / Ernst Poelt Ritter von Poeltenberg (41) – Egy lovagi rangra emelt gazdag bécsi jogász fia, magyarul keveset tudott. Kötél.
Schweidel József / Joseph Schweidel (53) – Zombori német tisztviselőcsalád sarja, felnőttként tanult meg magyarul. Golyó és lőpor.
Török Ignác (54) – Gödöllői kisbirtokos nemesi család fia. Kötél.
gróf Vécsey Károly (46) – Édesapja magyar gróf, édesanyja osztrák főrend, felnőttként tanult meg magyarul. Kötél.
És a további négy elfeledett vértanú:
báró Ormay Norbert / Baron Norbert Auffenberg (36) – Morvaországi német arisztokrata, 1848-ban vett fel magyar családnevet. Kötél.
Kazinczy Lajos (29) – Kazinczy Ferenc legfiatalabb fia. Golyó és lőpor.
Hauk Lajos / Ludwig Hauk (51) – Bécsi osztrák származású katonatiszt, magyarul nem tudott. Kötél.
Lenkey János (42) – Gömöri köznemesi család fia. A börtönben megőrült, őrei kínzásaiba halt bele.
Hauptmann Tamás köszöntő szavai a megemlékezésen:
„A város még zsong, de mi most megállunk két percre. A lélekharang szólt most Jánossomorján. 1849-ben Aradon ezekben a percekben talán még temettek. Öt óra után a katonák elküldték lassan az emlékezőket a közszemlére kitett tábornokok bitófán lógó testeitől, ahogy sok visszaemlékező írta, a magyar golgotáról. Azt is elmondták: Mindegyikük szikár, tiszta, kemény arccal függött ott.
Kedves emlékezők!
Örülök, hogy ennyien eljöttek, hogy együtt hajtsunk fejet a magyar történelem egyik szomorú, de egyben felemelő pillanata előtt. Amikor sokan megmutatták, hogyan kell magyarként élni, és meghalni. A szlávtól az örményen át a németig sok vér csörgedezett bennük, de mind magyar szívbe folyt.
Eddig városi szinten nem tartottuk a gyásznapot. Az iskolák emlékeztek, szervezetek, baráti társaságok eljöttek, eljöttünk ide, vagy a Szabadság Emlékoszlophoz. Régen szerettünk volna városi ünnepséggel emlékezni. Most büszke vagyok, hogy ennyien itt vagyunk… (…) E vértanúk Hazájuknak rendületlenül hívei voltak az utolsó pillanatig, ahogy a Hármashalmon is áll. Emlékezzünk hát büszkén!”
