-hirdetés- -hirdetés-

„Azoknak a névtelen hősöknek is emléket állít ez a kopjafa, akik az út másik végén maradtak!” – erre a gondolatra fűzte fel megemlékezését október 26-án Jánossomorja. Most először mondatott ki az 56-os emigrációra való emlékezés mentén, hogy az itthon maradó és az ellenállást, elnyomást vállalókat is köszönet illeti.

A tarcsai utcai emlékoszlopnál a bécsi magyar emigráció, az osztrák magyar követség, ’56-os szervezetek, andaui barátok, helyi civilek, lakosok és az önkormányzat együtt tisztelgett október 26-án, vasárnap. Itt fontos lépést tett az emlékezés terén Jánossomorja. Az itthon maradottak felé is köszönetet mondott a város, és őt követve az összes résztvevő szervezet is.

Bár a függő zászló fordított, az emlékezés teljes volt. – Fotógaléria a képekre kattintva!

 

Erre Jánossomorja nevében Lőrincz György polgármester utalt az emlékezőket üdvözlő beszédében – amivel meghatározta a következő felszólalók szavait is. -„Nemcsak a forradalmárokra és a menekülőkre gondolok, hanem azokra is, akikért kevésszer égett gyertya, szólt a harang. A kisemberre, aki itthon maradt, tűrt a családjáért, tűrt a disszidált rokonáért, fiáért, lányáért, unokájáért. Hallgatott azért, hogy a gyermeke iskolába mehessen, és majd egyszer az ő gyermeke állhasson ki az út mellé, és végre kimondhassa az igazságot.”

 

 

Csak túlélni lehet

 

„Ez volt talán Európa legjelentéktelenebb hídja, ami aztán a sors szeszélyéből, heteken át a világ legfontosabb hídjává vált.” – olvasható James Michener amerikai író Az andaui híd című könyvében. Ehhez a gondolathoz nyúlt Dr. Hajas Gábor bécsi magyar ügyeket vezető követ, aki pár nappal korábban még az út másik végén, az andaui hídnál koszorúzott.  Mint mondta, a közeli, jelentéktelen andaui híd nemcsak heteken át a világ legfontosabb hídjává vált, hanem a segítség szimbóluma is lett, és az összefogásra is utal. -„Az osztrák-magyar kapcsolatokban ez az egyik legfényesebb pont, nagyon hálásak vagyunk ezért a segítségért, hihetetlen volt az a baráti odaadás, ezt sohasem felejtjük el.” A JTV-nek hozzátette: „Az út elején álló kopjafánál fejet kell hajtanunk azok előtt, akik elhagyták Magyarországot és azok előtt is, akik maradtak, hiszen azok is hősök voltak, biztosították, hogy hazánk eljut a változásig, és ma él és virul.”

 

 

A követ után a 35 éves, Ex Libris-díjas bécsi Liszt Ferenc kórust hallhattuk, utána Wittmann Elekné Medgyesi Imre 56-os versét mondta el.

Dr. Szabó Csaba, a bécsi Collegium Hungaricum tudományos igazgatóhelyettese tartott ünnepi beszédet, melynek végén a polgármester szavaira reflektált: “200 ezer magyar ezen a határszakaszon hagyta el az országot, de 8-9 millió hős itthon maradat. Szeretnék én is fejet hajtani azok előtt, akik itt maradtak az országban. Nincs olyan család, aki ne gyászolt volna áldozatot vagy elmenekült rokont, ne tudott volna tagjai között olyat, aki itthon maradt, folytatni a küzdelmet, amiben túlélni lehetett csak.”

 

 

A beszéd után Erdős Anna saját versét szavalta el. A kopjafa előtt koszorút helyezett el Dr. Hajas Gábor bécsi magyar követ és dr. Smuk András a bécsi Európa Club elnöke; Jánossomorja Város Önkormányzata nevében Lőrincz György polgármester; a Balassi Bálint Nyugdíjas klub, a Társaskör Egyesület; a Balassi Bálint Ifjúsági Klub, dr. Kiss Vince, az ’56-os Magyar Nemzetőrség tagja és felesége és végül az Önkéntes Tűzoltó Egyesület.

Az egykor Pusztasomorjáról elmenekült Smuk András elnök az emigráció képviseletében érkezett most is. Az ő kezdeményezésére került ide az emigráció és az önkormányzat együttműködéséből a kopjafa és a park. –„ Szomorú és nagyon megható, hogy saját szülőfalumban tudunk emlékezni. Itt hagytuk el a szülőföldet és évekig az itt húzódó vasfüggöny választott el minket. Amikor itt elkezdték bontani a vasfüggönyt, a rokonok elküldtek nekem belőle egy darabot, amit máig kegyelettel őrzök, és mesélek róla az ismerősöknek, hogy ne feledjék el, mit is jelentett. A szülőföld iránti kötődést nem lehet elfelejteni. Örülök, hogy az itthon maradottakról is szó volt az ünnepségen, hiszen ugyanolyan gyötrelmes sorsot vállaltak, mint amit az elmenekültek.

Smuk András (balról) a koszorúzáson

 

 

Gyönyörű és szomorú dolgok

 

Ez különösen igaz volt a mai Jánossomorjára – mondta el a JTV-nek a polgármester, reflektálva Smuk András szavaira. “A szigorú határőrizet miatt itt sokkal nehezebb volt az élet, mint máshol, pedig máshol sem volt könnyű. 1965-ig Pusztasomorjára csak határsáv-engedéllyel lehetett belépni, például a falusi búcsúba csak meghívólevéllel jöhettek a rokonok. Később, a fokozott határőrizet mellett járőrök, nyomozók cirkáltak a buszokon, faluban, a hatalom folyamatosan rajta tartotta a szemét a lakosságon, főleg azokon, akiknek kinti rokonaik voltak. Figyelték őket, főleg, miután már azok nagyritkán haza tudtak látogatni.”

Lőrincz György polgármester elmondta: Az ünnepség megmutatta, hogy jó döntés volt e park kialakítása. Tíz évvel ezelőtt Smuk Andrással közösen latolgattunk és döntöttünk e terület mellett, ami mára méltó emlékhely lett, valóban szimbolikusan, az út elején. Akkor sokan menekültek át a hídon, de a forradalom napjaiban a határőrizet gyengeségeit itt is ki lehetett használni, és a lápos részek helyett úton átmenni Ausztriába.

A jánossomorjai menekülők útján feltehetően sokezren indultak el Ausztria felé. A forradalom alatt még jórészt ellenőrzés nélkül át lehetett itt menni a szomszéd országba, később már vállalni kellett a veszélyt, esetleg az andaui híd felé kerülni. Ezen a határszakaszon közel 70 ezer ember szökött Nyugatra. Az ünnepségen részt vett bécsi Kaltenecker-Rozsinsky Éva kisgyermekként szökött át szüleivel, Sopron mellett. Stábunknak elmondta, gyönyörű és szomorú dolgokra egyaránt emlékszik azokból a pillanatokból. „Kúszva jutottunk át a határon, mellettem lövöldöztek, kiáltoztak… De tudtuk, hogy a túloldalon vártak minket. Sok segítséget is kaptunk, egyből megkínáltak forró teával és kakaóval – amit akkor még nem is ismertünk, ez nagyon megmaradt bennem. Sokakat visszahagytunk, családot, hazát, de a szabadságot értük el és meg tudtuk valósítani azt az életet, ami Magyarországon szóba se jöhetett. Ezért és erre is fontos emlékezni, ahogy ma is tesszük, és eljöttünk ide, hiszen én ezt átéltem. De lényeges mindez az unokáimnak is, lényeges, hogy továbbadjam nekik a múltjukat, és az értékrendet.”

 

Sok hiányzó – Helyben énekelt szózat vagy otthon nézett műsor?

 

Az emlékezés fontosságát példamutatóan továbbadó fenti gondolatokkal szöges ellentétben áll, hogy a 22-i városi ünnepséghez hasonlóan most is kevesen jöttek el a városból a tiszteletadásra. Sokan jegyezték meg, hogy az új képviselő-testületből ismét csak egy tag jelent meg a polgármesteren kívül, pedig a képviselők példamutatása elvárható lenne – 22-én csupán Bella Zsolt, most Luka János volt jelen, ha jól láttuk.

Luka János a helyszínen elmondta, szomorú e miatt. – „Az a véleményem, hogy a történelmünk részét képező eseményekről szóló ünnepek és megemlékezések igenis fontos dolgok az életünkben. Azokon ott kell lenni, nem tévében nézni. Nagy különbség van aközött, hogy helyben éneklem el a szózatot, vagy meghallgatom a műsorban. El kell érnünk, hogy minden jánossomorjai érezze kötelességének, hogy a fontos ünnepeken személyesen is jelen legyen!”

 

Kevesen hallgatták…

Lőrincz György elmondta, a megjelenés személyes felelősség, de kortünet is: hazánkban túlságosan átpolitizálták az ünnepeket, amiknek vissza kellene adni a hétköznapi rangját. Erre kiválóan alkalmasak a nagypolitikától mentes települési, civil emlékezések, amire remélhetőleg a lakosság is ráérez majd. Kevés képviselő volt, de ez az út eleje, remélem, pár év múlva már több képviselő lesz itt jelen – adott hangot reményének.

 

Hauptmann Tamás

 

 

Lőrincz György polgármester köszöntőbeszéde október 26-án

 

 

Tisztelt Követ Úr, Tisztelt Igazgatóhelyettes Úr, Tisztelt Elnök Úr, Tisztelt Megemlékezők, Kedves Jánossomorjaiak, Kedves Vendégeink!

Nemrég a sors abban a megtiszteltetésben részesített, hogy kezembe került egy sárga, kopott, sokat látott füzet. A rojtos lapokon kék tintával közel 1800 név sorakozott, azoké, akik 1956-ban környékünkön lépték át a határt, és az Andauhoz tartozó Hansághof nevű tanyán vették lajstromba őket. Összeírták neveiket, foglalkozásaikat és azt, hogy az ország melyik részéből érkeztek. A történelem elszakította ezeket az embereket az otthonaiktól, elszakította hazájuktól és szétszórta őket a világban. Akkor voltak utoljára így együtt ezek a magyarok, és közülük sokan már csak ezeken a füzetlapokon találkozhatnak újra. 

 

Akik pár héttel korábban még a szabadságért fogtak össze és egy emberként álltak a tankok elé, néhány nap múlva, alig pár kilométerre innen, ahol most állunk, utoljára foghattak kezet. Búcsúzó tenyerekkel, ölelésekkel.

De a történelem elégtételt szolgáltatott, és sokan újra találkozhattak a rég elsodródott barátokkal, családtagokkal. Mint ahogy ma is, itt Jánossomorján, annál az útnál, amelyen egykor fázva, elgyötörten, keserűen és félve elindultak egy biztonságos, de idegen világ felé. Kicsit most azok helyett is letehetik a koszorút a barátok, akik nem érték meg az elmúlt, szabad éveket.

 

 

Minden út körbe ér. A történelem is. De az elégtételért, a mai találkozásért sokak keserű sorsa, ínsége, félelme, meghurcoltatása kellett. Azonban nemcsak a forradalmárokra, és a menekülőkre gondolok, hanem azokra is, akikért kevésszer égett gyertya, szólt a harang. A kisemberre, aki itthon maradt, tűrt a családjáért, tűrt a disszidált rokonáért, fiáért, lányáért, unokájáért. Hallgatott azért, hogy a gyermeke iskolába mehessen, és majd egyszer az ő gyermeke állhasson ki az út mellé, és végre kimondhassa az igazságot. 

Jánossomorja most nagyon büszke, hogy egy ilyen emlékhelye van. Büszke, hogy Önök és mi együtt emlékezhetünk itt, és arra is, hogy mindannyian tudjuk: azoknak a névtelen hősöknek is emléket állít ez a kopjafa, akik az út másik végén maradtak!

Köszönöm, hogy meghallgattak!

Instagram

Instagram has returned invalid data.