Mi a magyar ma? Helikopterezés vagy bátor hazaszeretet? Értékeket veszítünk, példaképeket felejtünk el. Mint október hatodikán.

Csendes gyertyagyújtásról tartottam hazafelé egy szégyenteljesen elfelejtett gyásznapon. – „Tudjátok, milyen nap van ma? – hallottam egy fiatal lány kérdését barátnője felé. Már kezdtem reménykedni, de elkapkodtam. – „Ma kezdődik a Celeb vagyok, ments ki innen…”

Hétfőn ünnepeltük október hatodikát. Tudta? Sokan nem tudták. Jánossomorján úgy múlt el ez az ünnep, hogy az egyik iskolában megemlékezést tartottak, pár baráti társaság gyertyát gyújtott a kopjafánál és a Hármashalomnál. Évek óta így telik.

Délelőtt tanterv szerint emlékeztek a gyerekek, mégis, a legtöbbjüktől távol állt a történelem. De nem őket kell hibáztatni. Nem is a tanárokat, akik legalább szélmalomharcba kezdenek az emlékezésért. Mindennap tapsolgatunk mondanivaló nélküli műsorok felszínes sztárjainak. Hagyjuk, hogy lassan érdekessé majd követendő értékké váljon a senkik semmije.

Fiadnak mit hagy örökül mondjuk Aurélió? Nézzünk néhány talapzatra kívánkozó mondatot tőle: – „Ordít, mint a fába szorult fészek. – Magad alatt fogod ásni a fát. – Kevés ilyen stílusos, öntelt és egoista emberrel találkoztam még, mint Józsi, magamon kívül.”

Most nézzünk mást. „Tegnap hősök kellettek, ma mártírok… Így parancsolja ezt hazám szolgálata.” – mondta Dessewffy Arisztid a kivégzése előtt. –„Vigyázzon a szakállamra, arra kényes voltam mindig” – szólt a leírások szerint Damjanich János a hóhérnak, aki a nyakára tette a kötelet. Beszélik, az utolsóként kivégzett Vécsey, nem találván mást, akitől búcsúzkodhatna, a már halott Damjanich kezét csókolta meg.

Október hatodika nemzeti gyásznap, amikor azok, akiknek naggyá lenni adott esélyt a történelem, megmutatták, hogy kell azt csinálni. Aznap is néztem egy kicsit a gyertyalángokat. Büszke voltam, hogy ez a nemzet valamikor egyáltalán rendelkezett olyan tiszta, szép eszmékkel, amikért meghalni is érdemes volt. Hogy akiket a halálba rendelt a sors és a hazaszeretet, a legnemesebb értelemben vett emberként álltak szembe vele.

Október hatodikán le-leveszem a polcról Katona Tamás – Az aradi vértanúk című könyvét, ami a mártírok levelezését, periratait, sőt exhumálásának jegyzőkönyveit is tartalmazza. Bárhol ütöm fel, a sorokkal példák százai ömlenek elém. Hazaszeretetről, szerelemről, házastársi odaadásról, kitartásról, bátorságról, vitézségről. Mi kell még több? Miért nincs ez a könyv minden magyar polcán, hogy csak úgy levehesse? Miért nem jár ez a babakötvény vagy a nyolcadikos bizonyítvány mellé?

 

Magyar idő szerint 2014.10.06. Nem ismerjük, a mártírok milyen példát mutattak hazaszeretetből és férfiasságból az utolsó percekben… Pedig jó példa lenne a korrupt tábornokoknak, a pénznek és kapcsolatoknak lefekvő politikusoknak, a gazdasági hatalommal félemlítő nagy és közeli országoknak. Házastársaiknak írt soraik pedig hasznot hoznának a 60 százalékos válási statisztikákat produkáló magyar társadalomnak. De példa lenne a magyarságot felcicomázó, operett-zsinóros agyarmagyaroknak… Az aradi tizenhárom magyarjai tükrözték a soknemzetiségű Magyarországot. Szerb, osztrák, német, örmény, magyar… Volt, aki nem is beszélt jól magyarul. De ez senkit nem érdekelt. A cél, a hit, a kötelesség és a jobb világba vetett bizalom annál inkább. Összefogtak a halálig – egyenlően.  Ennél több mi kell a tiszta magyarságtudathoz?

Nehéz a meccs, mégis öngólokkal indítunk. A mai fiatalokhoz közelebb áll a Star Wars bármelyik szereplője, mint Ludas Matyi. Halloweenen bekiabálunk mindenhova a környéken, húsvéti locsoláskor meg jól elkirándulunk otthonról. A Coco Jumbo-t gyerekbölcsőtől kezdve dúdoljuk, a Tavaszi szél vizet árasztot nem ismerjük. Többet tudunk 2Pac költészetéről, mint Petőfiéről. Beyoncé segge vagy Emese álma – nem kérdés. Átáztat bennünket a nem is mindig értéktelen nemzetközi kultúra, a magunkét meg hagyjuk lefoszlani.

 

 

Példák kellenek nekünk. Propaganda- és sallangmentes, őszinte példák. Sok nemzet regényhősöket, filmsztárokat álmodik magának, amiket követhet. Nekünk írni sem lehetne nagyobbakat, mint a szabadságharc megtorlásaiban kivégzettek, bebörtönzöttek történetei.

Húsba vág, mint a hóhér kötele, halántékon üt, mint a kegyelemgolyó a kivégzőosztag parancsnokától.

De nekünk nem kellenek.

Nem értjük, nem tudjuk, nem ismerjük őket. Nem emlékezünk rájuk városi ünnepséggel. Nem gyűjtik össze Jánossomorja kegyeletüket leróni vágyó lakóit helyi szervezetek. Az iskolában egy tízperces műsorral megelégszik majdnem mindenki. A gyerekek többsége unottan néz, nem tudja, de nem is érdekli, kikről is lehet szó… De az utcán sem találkoznánk más tekintetekkel a felnőttek között.

Mondják, mi, magyarok nem szeretünk gyászolni, de gyászünnepből sok jutott, ezek a nagy történelmi őszök nem a mi hónapjaink. Ezért nem kell október hatodika…

Akkor nevezzük bátorság napjának, és legyünk rá büszkék, hogy megtanították, hogy kell élni és halni ezért a hazáért. Mielőtt elkezdünk méltatlanokká válni arra az áldozatra, amit olyan sokan meghoztak a jövő magyarjaiért.

Mert ha nem csinálunk valamit, akkor az marad, ami ma még csak sokaknak, de nem mindenkinek:

Október hatodika, amikor kezdődik a celebműsor.

Október hatodika, amikor lassan, tagoltan, jól artikulálva, hogy mindenki megértse, annyit mondok:

Magyar vagyok, ments ki innen!

 

Hauptmann Tamás

 

-hirdetés- -hirdetés-