Ló után kötözött betyárként vonszolták végig ezt az országot a XX. századon. Az épp ma száz éve kitört első világháború vágta bele először a sarkantyú a ló oldalába, semmivel sem törődve. A sebeket most is kezeljük – így vagy úgy. Van is a hegek között még gyulladt, gennyes. És vannak nevek a templomainkon. Nem egyszer, de kétszer felvésve, hogy tanítsanak…
Hauptmann Tamás írása a Nagy Háború évfordulóján.
2014. július 28. Ma száz éve, hogy kitört az első világháború. Ebben gyökerezik Trianon. Trianon tragédiájában a második világháborúban való szerepvállalásunk és az odáig lejtő kényszerpálya. Majd a háborút követően a nemzetállami törekvéseket és a talpra állás esélyét elvtársi csókokkal megfojtó keleti blokk. De ott van ’56, és feloldása, 1989. Minden nap következmény, minden napban ott forr vagy gyógyul az a seb, ami az első világháború elvesztésével keletkezett. Nem szégyellni és köpnivaló, borgőzös, égre kiáltó, saját vélt honfiúi nagyságától meghatódott, operett-magyar világfájdalom ez. Ez a sors.
A mosonszentjánosi Hatos János egysége a fronton
1914
Abban a korban történt, amikor a nagyhatalmi habzsolás és a gyarmat-lakomán való éhen maradás rettegésének reflektoraitól hunyorgott egymásra Európa minden hatalma, nem látva, hogy a középkori, megfásult dinasztiák felett elmúlt az idő. Abban a korban amikor a félelemtől izzadt fegyverkezési és mozgósítási verseny felgyújtotta a világot – nem egy zavart szerb fiatal pisztolya, ami több banális véletlen folytán találta meg pont a trónörökös eltévedt, nyitott autóját. Azét, aki amúgy nem szívlelte a magyarokat, és akit még az uralkodó sem igen szívlelt. Tegyük hozzá azt is, talán egyedül Magyarország volt az, aki nem kereste a háborút, sőt, békés megoldásra törekedett, de szavát elnyomták vérszemű szövetségesei. Az a Magyarország, amely négy év múlva határain kívül, győztes támadások után vesztette el a háborút, és valami nem létező Európaiságban reménykedve feküdt a tetemét marcangoló hiénák elé, akik hányásig habzsoltak belőle, és kiokádtak egy következő háborút.
A mosonszentjánosi Wachtler Gyula (jobbra) a háborúban
Számok
A mai Jánossomorját alkotó három település az első világháború során 250 férfit gyászolt: Pusztasomorja 30 halottja mellett Mosonszentjános 102, Mosonszentpéter pedig 118 lakosát vesztette el, olvashatjuk ki Veres Dávid kutatásaiból.
Számok. Így őrzik azt a tulajdonságukat, hogy relatívak. Sok a három kis településnek, de elveszik, ha a történelmi Magyarország háborús leltárát futjuk végig. A hadköteles korú 5,5 millió férfiból 3,6 millió vonult be. A fronton harcolók közül 524 ezren tértek haza épségben 833 ezren estek fogságba, 1.492 ezer honvéd, népfölkelő katona tért haza sebesülten, és 531 ezer esett el. Vagyis a frontkatonák nagyjából 16 százaléka meghalt. Ha általánosítunk, és ezt az arányt vesszük alapul, akkor Jánossomorja három településrészéről közel 1500-1600 férfi járta meg a frontot a négy év alatt, és osztozott valamelyik népes kategória sorsán. Ez nagyjából annyi, mint a mai Jánossomorja férfi lakosságának fele.
De ezek csak számok, nincsenek benne az egyenként is keserű sorsok. A menetelők elnyűttsége. A napokig tartó tüzérségi támogatás alatt pár méteres lukban percenként megőrülők imái. A géppuskák felé sétálgatók vagy szuronyrohamozók kiszolgáltatottsága. A szálló gránát füttyét hallgatók lutrizó megfeszítettsége… De nincs benne az otthon maradt családok mindennapja sem. Ahogy nem győzik a puskát fogó kezek hiányát a földeken. Ahogy egyre kevesebbet tudnak az asztalra tenni a kimerülő országban. És ahogy semmit nem tudnak a szeretteikről, csak a nagyritkán érkező tábori levelezőlapok pár, gondosan cenzúrázott sorát, amelyek az állatokról és a gyerekekről faggatnak, az írás közben is hazavágyva. Vagy a szomorú értesítőt arról, hogy soha többé nem fog hazajönni, akit annyira vártak.
Az évfordulóra állított tábla Pusztasomorján
Jánossomorja szerényen, de mégis hiánypótlóan emlékezett meg a századik évfordulóról. Emléktáblát avattak civil kezdeményezésre és önkormányzati támogatással a pusztasomorjai templom falán. Egyszerűt, letisztultat, mint azoknak az embereknek a sorsa, akiknek neve onnan fentről jelzi minden arra járónak, hogy megcselekedték, amit megkövetelt a haza.
Nem is kell rá semmi díszes véset, jelkép, érdemrend. A nevek üzennek maguk. Három ilyen egyszerű tábla áll a templomok falain, templomterek kövein Jánossomorján. Mindegyikre árnyékot vet a torony keresztje. Az árnyék egyformán megszentel rajta mindenkit, vallástól, hittől függetlenül.
A legtöbbjük neve azonban nem egyszer szerepel a templomon. Hiába futunk körbe, keresve a hibát, mert nem fogjuk őket megtalálni. A nevek belül állnak. Az újabbakat egy kőfaragó tisztelettel teli keze véste. A régebbieket pedig apró gyerekkezek.
A mosonszentjánosi Mollner-család 1914-ben
Nemrég kicserélték a mosonszentjánosi templom padozatát, kiválogatták az eredetieket az összekevert sorokból és régi helyükre állították őket. Volt szerencsém megmarkolni és megemelni ezeket az aggastyánokat, és érezni, ahogy többszáz év szendergő súlya nyög, reccsen, nyikordul meg a tenyerünktől. E történelmet megbolygató, szégyentől tétova kezek pedig száz karistoláson simítottak végig. Gondos, mise alatti csibészmunkák, amik a pap vagy a kántor jól kimunkált tockosát kockáztatva készültek, és így vitathatatlanul a bátorság és virágot bontani készülő férfiasság tanújelei. Azóta mindhárom templom gerendáin, padozatán láttam ilyet, és mindig újakat és újakat fedezhet fel az elkalandozó tekintet. Különböző korok palatáblán tanult, kacifántos betűi idézik fel az egykor itt lakók generációit. Itt-ott persze egy Hajrá ETO felirat erősít meg minket, hogy mi sem múlunk ki deszkanyomtalanul e világból. De sok gyerekkéz a 1800-as évek végén állt neki a hősi munkának, erről tanúskodnak a nevek mellé karistolt évszámok. Közöttük sok az ismerős. Nem kell messze mennünk értük, csak a templomok elé.
Régi padok Mosonszentjánoson
Az egykori gyerekek újra bátorságról tettek tanúbizonyságot. Nem a padok közé, de árkok mögé bújtak, nem bicskával, de karddal, szuronnyal vésték bele egy nemzet és egy város évgyűrűi közé a neveiket.
Német és magyar családnevek az idő homályából. Párral még a telefonkönyvben is találkozunk, párral a kitelepítettek tábláin futunk össze utoljára.
Sokukra nem is emlékeznek már rokonok, barátok. De olyanok igen, akik megköszönik nekik, hogy munkálták ezt a földet, izzadtak, tűrtek, és olyanná formálták ezt a hazát, ezt a három kis falut, hogy nekünk most jó élni benne.
Száz év nagy idő, és mégis milyen kevés. Leülök a templom deszkáira, és kezem rögtön egy ilyen névre siklik. Üzenet leendő otthonomba. „Éltünk.” Kiállok a templomterekre, belehunyorgok a napba és megnézem a neveket, ugyanazokat, csak ezüstözve, aranyozva. Így kapott mindegyikük nemes színű érdemrendet. Üzenet egykori otthonomba: „Élni akartunk.”
Talán a most következő négy év felszínre hoz sok elfeledett mondatot, tettet, arcot, nevet, sorsot azokból az évekből. Megérdemlik.
Vésetek a pusztasomorjai templom lépcsőjénél
Hauptmann Tamás
Veres Dávid kutatásai és a Valaha Volt Jánossomorja fotóblog archívuma segítségével!
