Kedd volt akkor. 68 éve ezen a napon, április 23-án indult meg városunk németajkú magyarjainak kitelepítése. Mosonszentpéterről 1384, Mosonszentjánosról 2267 főt telepítettek ki húsvét napjaiban. De más módon is elhurcoltak, deportáltak családokat, az összlakosság több mint felét, a német ajkúak 2/3-át. Így nagyjából 3800 főre tehetjük a kitelepítés áldozatainak helyi számát. Ezzel – a Terror Háza adatai szerint – Jánossomorja a nyolcadik legtöbb lakóját veszített település Magyarországon. A megyéből 11 szerelvény indult, ebből négyen csak településünkről származók voltak.
Településünkön már ’45 december 26-án megkezdődtek a deportálások, akkor 85 embert telepítettek a mosonszolnoki gettóba, ahol házanként 7-8 családot zsúfoltak össze. Őket ’46 április 12 és 19 között szállították tovább. (A képeken magyarországi németek kitelepítése látható.)
Április 23-án kedden, húsvét után indult meg a szentpéteri németek kiszállítása a pályaudvarra, ahol vagononként 25-26 embert szorítottak egybe. Sopronon, Bécsújhelyen és Linzen át vitték őket Dietrichheimig. A korábban Mosonszolnokra telepített családokkal együtt 1800 embert űztek a településről. A 2300 szentjánosi kitelepített németeket április 23 és 26 között vagonírozták be 40 kocsiba és szállították Stuttgartba. Fejenként két bőrönddel űzték el a legtöbb német ajkút Magyarországról, a világháború után teret nyerő kollektív bűnösség elvei alapján.
Visszaemlékezések a kitelepítésre
(forrás: svabkitelepites.hu a képen magyarországi németek kitelepítése látható.)
„Az elüldözöttek 20 kg élelmet vihettek magukkal, amely a következőkből állt: 1 kg zsír, 2 kg hús, 7 kg liszt, kenyér vagy tészta, 2 kg hüvelyes és 8 kg krumpli, illetve 80 kg ruha vagy ágynemű. A pályaudvaron mindezt újra megmérték, és akinek több volt a megengedettnél, attól elvették. Kíméletlenül elvették a babakocsikat és a varrógépeket, sőt, aki nem adta oda elég gyorsan őket, azt még meg is verték.”
(Josef Brasch, Mosonszolnok)
„»Ha Isten velünk, ki ellenünk?« Ezt írtam a marhavagon oldalára, amikor megláttam az orosz katonát. Azonnal felismertem, ahogy ő is. Végem van, mama – mondtam édesanyámnak. Remegett minden tagom. A katona most nem volt részeg, anyámmal akart beszélni, hogy megkérje a kezem és elvigyen a Szovjetunióba. Anyám nagy nehezen lebeszélte erről. Még hónapokon át rémálmaim voltak a német gyűjtőtáborban.”
(Lang Theresia, Mosonszolnok)
„Két órát kaptunk, hogy összeszedjük a holminkat. Két óra alatt csak a legszükségesebbet szedte össze anyám. Heten voltunk gyerekek. Kenyeret, zsírt, egy kis húst, ágyneműt. Minden bútorunk, emlékünk ott maradt. Anyám csak egy képet kapott még fel, ami rólunk, gyerekekről az elsőáldozáskor készült. Nem volt irgalom.”
(Maria Kraus, Mosonyszentjános)
„A szomszéd faluból egy magyar gazda megígérte apámnak, hogy gondját viseli a kutyánknak. Apám boldog volt.”
(Maria Kraus, Mosonszentjános)
„A kitelepített magyar svábok közül azt kérdezték egymástól: És mikor megyünk már haza? Majd ősszel! – hangzott a válasz. És aztán ott haltak meg a messzi idegenben.”
(Pelczer Rudolfné, szül. Knáb Anna)
„Az életük értelmét vették el tőlük: a házat, a földet, amit egész életük munkájával építettek fel. A kitelepítés során talán ezért is voltak sokan apatikusak, akkorra már »csak« a hazájukat vehették el tőlük.”
(Kammerer Teréz)
„A vagonban apámnak eszébe jutott, hogy nincsen vödrünk, ahová a dolgunkat elvégezzük. Ajánlkoztam neki, hogy visszaszaladok, de ő nem engedte. – Elvisznek az oroszok és soha többé sem látunk – mondta.”
(Kraus Maria, Mosonszentjános)
„16 éves voltam. Egyetlen éjszaka alatt felnőttem.”
(Lang Theresia, Mosonszolnok)
