Jánossomorján szerdán délután a Szabadság Emlékoszlopnál az 1956-os szabadságharc és a megtorlás áldozatai előtt hajtott fejet a város. Katona Andrea szentpéteri tagóvoda-vezető beszédében a nők szerepének fontosságáról beszélt, „akik amellett, hogy együtt harcoltak a férfiakkal, géppuskával a vállukon járőröztek, röpiratot gyártottak, mindeközben mostak, kenyeret kentek, teát főztek, gyereket gondoztak, sebesültet ápoltak, s ha kellett, tartották a lelket a férfiakban.” A teljes ünnepi beszédet lejjebb olvashatja!
A helyi Boloct színtársulat ünnepi műsora idézte fel a tragédiákat versekkel, dalokkal. Majd koszorút helyeztek el az civil szervezetek és az önkormányzat a fúvós egyesület zenéjével kísérve.
56-után Jánossomorján is sokakat gyászoltak, és gyászolnak a mai napig. Rengeteg helyi lakos vett részt a mosonmagyaróvári, véres tüntetésen is. A város a forradalom végnapjaiban fontos szerepet töltött be, a kétszázezer emigránsból több tízezren Jánossomorján át menekültek, hogy a Hanságon át Ausztriába szökjenek.
Jánossomorján 2003-ban emelték a Szabadság Emlékoszlopot az önkormányzat és civilek, idősek és fiatalok összefogva. A kopjafa mindhárom magyar szabadságharc hősei előtt tiszteleg.
Katona Andrea ünnepi beszéde:
Kedves Jánossomorjaiak!
Tisztelt Ünneplő Közönség!
Nagy megtiszteltetésnek érzem, hogy idén engem kértek fel arra, hogy az 1956-os forradalomról és szabadságharcról beszéljek Önöknek. Megköszönöm a bizalmukat! Mindazonáltal nem könnyű feladat egy olyan forradalomról beszélni, amit koromnál fogva személyesen nem élhettem át, amit az iskolában nekünk nem tanítottak, és amit a mi történelem tankönyveinkből kihagytak. Otthon, családi körben sem beszéltek 1956 eseményeiről és annak utóhatásairól. Így aztán nehéz volt megfogalmaznom mindazokat a gondolatokat, amikről ma beszélni szeretnék Önöknek. Kutakodtam a környezetemben, érdeklődtem közeli ismerősöktől, meséljenek. Mindenkinek volt emléke, amit szívesen megosztott velem. Arról, miként segítettek a menekülőknek,: asszonyokról, akik megfejték a tehenet, hogy a síró, kétségbe esett gyermekeket megitassák, a fiúkról, akik elkísérték a határra az üldözötteket, kik szó szerint minden értéküket hátra hagyva menekültek az országból és még sorolhatnám a történeteket, de nem teszem. A közelmúltban megtanultam, az előadó attól hiteles, ha informátorát néven nevezi. Mindazok, akik élményeiket megosztották velem, nevüket nem vállalták. És amikor megkérdeztem, miért, így válaszolt az egyik néni: „Tudod kedvesem, az ördög nem alszik. Sosem lehet tudni, ki hallja azt a beszédet.” Azóta eltelt 57 év. És még mindig félnek beszélni.
Személyes élmények hiányában engedjék meg, hogy érzéseimről beszéljek. A kommunista időszakot gyermekként éltem át. Visszatekintve gyermekszemmel a kádári időszak, bocsássanak meg, ha ezt mondom, de szép volt. Nem mondhatok mást, mivel én így éltem meg. Voltam kisdobos, úttörő. Erősen törekedtem arra, hogy betartsam a kisdobosok 6, ill. úttörők 12 pontját. Üdülhettem Zánkán, Csillebércen. Voltam őrsvezető, daloltam a „Mint a mókus fenn a fán”-t vagy „miénk e föld, erdő mező…” dalt. Szerettük Kádár János bácsit, koszorúztuk Lavrentyev hadnagy emlékművét, felvonultunk botra erősített fehér papír galambbal a kezünkben május elsején. Tudom, az idő mindent megszépít. Mégis, mindezek természetesnek hatottak abban az időben. Közben még csak nem is sejtettük, mi történik a háttérben. Hogy mindez csak látszat. Ködösítés.
Olvastam valahol, hogy abban az időben hangulatjelentést kellett leadni minden hónap 3. csütörtökén délután 2 óráig, melynek célja az volt, hogy a pártállami rendszer intézményeit tájékoztassa a lakosság hangulatáról, s melyek általában így hangzottak el: “A hangulat a községben/ városban jónak mondható”.
Aztán a rendszerváltás után, már felnőtt fejjel kellett szembesülnöm a valósággal. Talán az első katartikus élményem, mely 1956-hoz köthető, 2006. október 26-án történt. Ezen a napon családommal részt vettünk a Mosonmagyaróvár Gyászterén tartott kegyeleti megemlékezésen és koszorúzáson. Ott, ahol a kegyetlen sortűz számos ember életét oltotta ki. Bemehettünk a laktanyába is, ahol fotókiállítás idézte fel az akkori eseményeket. Mentünk teremről teremre, néztük a fotókat, közben meg- megálltunk a kitört ablakok előtt. Ahogy néztem lefelé az udvarra, elképzeltem a vonuló tömeget, fiatalokat, általános és középiskolás diákokat, a munkásokat, akik énekelnek Himnuszt, Szózatot, Kossuth nótákat, lengetik a magyar zászlót. Boldogok és önfeledtek. Tudom, látom a korabeli fotókon, hogy így van. Aztán egyszerre csak eldördül az első lövés, utána még két vagy három sorozat, egy- két repeszgránát a tömegbe, és súlyos sérültként vagy holtan esnek össze mindazok, akiket eltaláltak. Beleborzongtam. Az az elviselhetetlen érzés hasított belém, az a valaki elvesztésének fájdalma érzés: egy társ, apa, anya, testvér, gyermek halála. Aki néhány pillanattal előtte még boldog volt, és aki nem gondolta, nem hitte volna, hogy mindez megtörténhet. Számomra is hihetetlen. Hogy magyar a magyar ellen??? Ez igaz? Ez megtörténhetett?!
Apró kis részletekből próbálom összerakni mindazt, ami akkor, 1956-ban Magyarországon történt. Mostanra persze sok minden letisztult és a helyére került. Ebben segítenek a helyi megemlékezések, de gyakorta nézegetem a korabeli fotókat is. Ezek a fotók dokumentálják az utcán történteket.
Önöknek is feltűnt már, hogy a férfiak mellett milyen sok nő vett részt az akkori tüntetéseken?
Többek között erről árulkodnak a 2010 nyarán Kaposváron talált fotók. Egy munkagép dunsztos üveget fordított ki a földből. Az üveg ezt a 33 megkopott fotót rejtette. Pálfy Jenő fényképész ásta el a forradalom után egykori kertjükben. A képeken többek között macskaköves utcákon vonuló ballonkabátos emberek, fejkendős asszonyok, lányok láthatók a kalapos férfiak mellett. Petőfi arcképes zászlót lobogtató nők a Fő utcán, miközben babakocsit toló ételhordós fiatalasszony nézi a zászlós menetet.
De a forradalom idején készített fotók akár emberi sorsokat is befolyásolhattak. Néhány évvel ezelőtt láttam egy dokumentumfilmet a tévében A forradalom arca – Egy pesti lány nyomában címmel. A film témáját is egy ilyen sorsdöntő fotó adta. Jean-Pierre Pedrazzini párizsi fotós, aki többek között a mosonmagyaróvári sortűz áldozatainak temetését is fényképezte, készített egy képet, amely a Paris Match 1956. november 10-i számában a magyar forradalomról szóló tudósítás nyitóképeként jelent meg: ezen egy ballonkabátos fiatal lány mosolyog bele a fényképezőgépbe a budapesti Múzeum Körúton, arca egyik oldalán kötés, kezében elsősegélytáskát szorongat, mellette egy gépfegyveres fiatalember áll. A fotó csak egy pillanatot rögzített, mégis a lány egész életére hatással volt. A kép megjelenése szerepet játszott abban, hogy a forradalom leverése után menekülnie kellett, soha többé nem jöhetett haza Magyarországra, és pont e kép miatt vált a forradalom hősévé külföldön a menekültek között.
Ritkán esik szó a nők szerepéről a forradalom kapcsán, talán méltatlanul. Számos visszaemlékezést, korabeli dokumentumot olvastam, melyek alátámasztják, miszerint 1956-ban aktív és meghatározó részvevői voltak a forradalomnak a nők. Akik amellett, hogy együtt harcoltak a férfiakkal, benzines palackokat töltöttek, géppisztollyal a vállukon járőröztek, röpcédulákat gyártottak, mindeközben mostak, kenyeret kentek, teát főztek, gyereket gondoztak, sebesülteket ápoltak, és természetesen, ha kellett, tartották a lelket a férfiakban.
A forradalom leverése után, a megtorlás időszakában a legkegyetlenebb módszerektől sem riadtak vissza a nők vallatásánál. Azok sem voltak könnyebb helyzetben, akiket a megtorlás e borzalma nem ért el. Közülük sokakat elbocsátottak a munkahelyükről, sok- sok évre munkanélkülivé váltak, vagy éppen végig kellett nézniük, ahogy elhurcolják szeretteiket.
Angyal Józsefné Friedl Valéria élt 47 évet, Magori Mária élt 46 évet, Bakos Gyuláné Salabert Erzsébet élt 28 évet, Havrilla Béláné Sticker Katalin élt 27 évet, Tóth Ilona élt 25 évet és Mányi Erzsébet, aki élt 20 évet. 6 női név. 6 halálra ítélt és kivégzett nő. 1956-os tetteikért kellett meghalniuk. De ki tudja, hány nő esett még áldozatul a megtorlásnak?
56’ december 4-én Budapesten tüntetést szerveztek a férfiak nők számára. „Magyar anyák! Magyar lányok, asszonyok! Most rajtatok a sor!” – volt a felhívó szöveg. „Roppant nagy a ti erőtök! Még a golyó sem fog Benneteket! A Ti néma, tiszteletreméltó tüntetésetek fegyverletételre kényszerít és szent ügyünk iránti tiszteletre szólítja fel még azokat is, akik képesek fegyvert szegezni az igazság és a nép legszentebb vágyai ellen!” És a több ezres nőkből álló tömeg 11 órakor egy-egy szál őszirózsával a kezében némán megindult gyászolni a Hősök tere felé. A szovjet és a magyar katonai egységek – bár felsorakoztak – nem mertek az asszonyokra fegyvert fogni. A gyengébbik nem bebizonyította, hogy ő az erősebb.
Kívánom, hogy soha többé ne kelljen félnünk, következmények nélkül beszélhessünk érzéseinkről, gondolatainkról, és hogy soha ne legyen szükség a nők efféle helytállására!
Köszönöm figyelmüket!
JTV
