A hegyeshalmi tűzoltóversenyről egyből egy másik halomra, szeméttűzbe vonultak a jánossomorjai önkéntesek. Szombaton este hét táján nagy területen ütött ki tűz a hulladékdombon a Rekultív Kft. telepén. A hivatásos tűzoltók több autóval vonultak fel a dombra, ahol a cég homlokrakodói temették a lángoló hulladékhalmokat. Az önkéntesek víztartalékaikat felhasználva is segítették őket. A lángokat hosszú küzdelem után fékezték meg. A tűz oka ismeretlen, senki nem sérült meg.
Riport: A kutyák megőrültek, a polgárőrök autója után rohannak ki a kerítés mögül, velünk szemben. A domb tetejéről csak a fekete füst gomolyog a magasba. A mieink felvitték a tömlőt, többen most rohannak le a tetőről, jelezve, hogy kész a szerelés, mehet a víz. Van, aki térdig sáros, nem akarom tudni, mibe lépett. Akad, akin még látszik a verseny utáni fáradtság, vagy a hirtelen félbe szakadt ünneplés otthagyott, jó hangulata, de keményen dolgozik.
Páran elindulnak a füves dombon felfelé, tömlőkkel. Megyünk velük. Hangosak a szomszédnak szánt szavak is: figyeljünk egymásra! A füstben minden távolság másodpercenként tűnik majd másnak és másnak. Idilli kép lehetne, ahogy a derékmagas fűben feszülnek a meredek domboldalnak… lehetne, ha a háttérben nem hullámozna a füst. Felérnek. A tarka szemétfennsíkon, közel hatvan méterre szürke füstfal gomolyog elő a hulladékrögök közül. Egyszerre kiválik egy aprócska-böhömnagy homlokrakodó… most már van viszonyítási alap, feltűnik, hogy mennyire megdöbbentő méretekben hömpölyög a füst.
Hárman belemenetelnek a füstbe, egyikük a dombról irányítja a tűzoltóautónál maradtakat, jöhet-e a víz. A füst mint az iszapos, zavaros Duna, mindent eltelít, elmos és befurakodik a ruha alá is. A kézen, szájon finom porrétegként ül meg. Köpködni sincs mivel.
A szél néha belekap a szürke rongyokba és fellebbenti a szövetet: több tűzoltóautó szikrázó villogói, emberek körvonalai fecskendőkkel… a függöny mögött folyik a küzdelem. Már a mieink is ott vannak. Érdekes, hogy az egyre kisebbre temetett-oltott lángokból ugyanannyi füst szivárog, csak nem fekete, hanem világosszürke. De ezzel együtt a lázas munka is nyugodtabb lesz. A vízsugár mélábban hullik ugyanoda.
Van, aki elindul lefelé. Odalent a mieink mosolyogva teszik szét a kezüket, két kocsi víz, teljesen üres a tartály… Ők megtettek mindent. A kilencvenedik percben győztek. Még hosszú időt töltenek majd itt ezek a fickók a tüzet biztosítva, ahelyett, hogy mondjuk a BL döntőre készülve kinyomnának minden telefont.
Leérünk. Minket határozottan megkérnek, bár beengedtek bennünket forgatni, félreértés volt, mégse használjuk az anyagot, ez magánterület. Megértjük, van ilyen.
-“Mi köze van ennek Jánossomorjához?” hangzik el felénk a kérdés… Mi, városiak nyeljük a füstöt, mondom, és aztán a mieinkre nézek. Röhögnöm kell… Mi közünk van hozzá? Jánossomorjai gyerekek, jánossomorjai pénzből, önkéntesen rohantak a trágyán, füvön, füstön, lángon át, hogy aztán kormosan, feketén, kifáradva kérdezzék lent tőlünk: -“Felvettétek? Ez más mint a verseny, itt élesben kell csinálni…” Nem zavar, hogy feketére dolgozott kézzel összefogdossák a ruhánkat, amikor lapogatják a vállunkat, örülnek, hogy itt voltunk, megmutatjuk, mi mindent csinálnak ezek az egyszerű emberek.
Nem mutatjuk meg, fiúk, de leírjuk!
Hauptmann Tamás
