„Magyarországról, Édes hazánkról, ne feledkezzél meg szegény magyarokról.” A Boldogasszony Anyánk eléneklésével zárult a kegyeleti mise január 10-én, a mosonszentjánosi templomban. Ez az 1700-as évek közepén keletkezett egyházi ének a katolikus magyarság néphimnusza volt Kölcsey művét megelőzően. Kótai László plébános az ének előtt Jézust szavait idézte a kegyeleti misén: „nagyobb szeretete senkinek sincs, mint aki életét adja barátaiért.” Akikért most imádkozunk, az életüket áldozták érettünk, a mi javunkért, épségünkért. – tette hozzá.
 |
| Kapcsolódó galéria: Megemlékezés a doni áttörés 69. évfordulója alkalmából |
Az ünnepség kezdetén Horváth Dénes százados, a Szent László Határőr Hagyományőrző Egyesület alelnöke idézte fel a történelmi eseményeket. Kiemelte, hogy egy akkora frontszakaszon, amekkorán a második magyar hadseregnek védekeznie kellett, még egy tökéletesen felszerelt, hasonló nagyságú, jól táplált haderőnek is túlságosan nagy feladat lett volna a sikeres védelem. A magyarok pedig téli felszerelés nélkül harcoltak, ígért német harctámogatás és nehézfegyverek segítsége nélkül. – A JTV-nek elmondta – „Fontos, hogy minden ember tisztában legyen a Donnál történtekkel, példát tudjon meríteni belőlük. Ha a helyieket megérintik az itt hallottak, akkor már nem volt hiába az a megemlékezés és az elődeink áldozata sem.” A beszéd végén Dravetzky István, az Alapfokú Művészeti Iskola tanára kürtön játszott, orgonakíséret mellett.
Elesettek és hazatértek
2008-ban emlékeztek először a doni katasztrófára Jánossomorján a Társaskör Egyesület égisze alatt. Akkor is és azóta is Jánó Zoltánné szervezte az ünnepségeket, aki maga is több szállal kötődik a doni tragédiához. Mindkét nagyapja a keleti fronton esett el, egyikük a doni áttörés után tűnt el. Később, a saját kutatásaik alapján derítették ki, hogy nagyapját, Hotvágner Gyulát január 17-én kerítették be egész századával az oroszok, közűlük szinte mindenki elesett. – „Kiskoromban nagyon meglepett, hogy mi az, hogy “eltűntek”, hogy lehet, hogy nem találják őket. Aztán, amikor nagyobbak lettünk, elkezdtünk vizsgálódni, levéltárakban, rokonoknál, kint jártaknál, akkor tisztáztuk magunkban az ott történteket, a szörnyűségeket. Mondták, hogy az áttörő páncélosok sokszor fél méter mélyen a földbe nyomták az embereket, hogy nem volt meleg felszerelésük, sokan fagytak meg. De erről akkoriban nem szabadott beszélni.” Jánó Zoltánné hozzátette, az emlékezések szervezésével nemcsak a méltó tiszteletadás a célja, hanem az is, hogy sokak hasonlóan felkutassák kint elhunyt, eltűnt szerettük sorsát, vagy csak egyszerűen pontosan tudják, milyen körülmények között harcoltak az életükért a katonák.
 |
| Kapcsolódó galéria: Megemlékezés a doni áttörés 69. évfordulója alkalmából |
Az emlékezésen részt vett Gazsó Lászlóné is elmondta, a rokonságából többen küzdöttek a keleti front harcaiban, nagybátyjai és édesapja is kint járt, volt, amelyikük fogságból szökött meg. Hozzátette, édesapja odakint megfogadta, ha innen hazakerül péntekenként nem eszik húst. Szerencsére ezt az ígéretét még sokáig betarthatta itthon.
Helyi áldozatok
Veres Dávid, a jánossomorjai hősi halottakat kutató, és a hatodik (2011/1) helytörténeti füzetekben már e témában publikáló helyi lakos elmondta, nehéz megállapítani, hányan haltak meg a három településről az urivi harcokban, bár egyre több névre, sorsra derül fény. – „Több, nem teljes forrás áll a rendelkezésünkre, ebből jelenleg azt mondhatjuk, hogy összesen legalább 39 fő esett el a Don környéki harcok során – feltehetően nem mindenki a visszavonulásban vagy az áttörésnél.” A nevek kutatásában Karl Schuster szentpéteri és Rudolf Kleiner szentjánosi gyűjtése, illetve a Béke poraikra című, a hősi halottakat összegyűjtő magyar kiadvány, továbbá a hadisir.hu című oldal is segíthet az érdeklődőknek. Utóbbinál még a nyughelyet és archív anyagokat is találhatunk, itt láthatjuk például a pusztasomorjai Schwartz András lapját, aki január 12-én Urivnál esett el.
 |
| Kapcsolódó galéria: Megemlékezés a doni áttörés 69. évfordulója alkalmából |
Természetesen azt, hogy hány hozzátartozóra is emlékezhetnek ma a jánossomorjaiak, ez a közel 40-es szám meg sem közelíti, hiszen a ki és betelepítések, az ország különböző pontjaiból ide költözők miatt jóval több magyar honvédért szólt a helyiek imája kedden este. Szinte minden magyar család gyászolt valakit a rokonságból a doni tragédia után.
Az 1943. január 12-én a szovjet hadsereg nagyerejű offenzívát indított a Don mellett már korábban is súlyos és veszteséges hídfőharcokat vívó magyar csapatok ellen az urivi hídfőnél. Céljuk egy következő, nagyszabású támadás előkészítése Voronyezs felé, és az, hogy a Sztálingrádot bekerítő gyűrűtől minél távolabbra szorítsák a tengelyhatalmak csapatait, hogy csökkentsék a kitörés vagy felszabadítás esélyét. A magyarok szinte légi támogatás, páncélos egységek és páncélelhárító fegyverek nélkül, téli felszerelés hiányában néztek szembe a Vörös Hadsereggel, ami áttörte a második magyar hadsereg gyengén felszerelt védelmét. Több csapattest a lehető legtovább tartóztatta fel az oroszokat. A magyar vonalat több kisebb csoportra bontották az oroszok, de a magyarok kitartottak, sőt, több ellentámadást is indítottak, ám 14-ére a bekerítés elől megkezdték a visszavonulást. Nagy áldozatokat követelt az is, hogy a németek saját visszavonulásuk fedezésére alkalmazták a gyengén felszerelt magyarokat. A magyarok néha -40 fokban vonultak vissza, leginkább gyalogosan, a sokszor már őket is megelőző és rájuk tüzelő szovjet páncélos- és gépesített csapatok között. A 204 ezer honvédből 42 ezren estek el vagy fagytak meg, 26 ezer fő esett szovjet fogságba, 28 ezren pedig sebesülten érkeztek be a távol felálló hazai vonalak mögé. Sokat mond, hogy a túlélők háromnegyedét a kisegítő és ellátó alakulatok tették ki. – „A vereséget oka főként az ellenfél technikai fölényében, zavartalanul hagyott összpontosításában keresendő, ami párosult többek között a második magyar hadsereg rossz ellátásával, felszerelésével. A hadmozdulatot ugyanakkor nem koronázta teljes siker, hiszen céljukat, az ellenség bekerítését nem érték el a szovjetek.” – írja Ungváry Krisztián történész ünnepségen is idézett A magyar honvédség a második világháborúban című munkájában.
Hauptmann Tamás
