Megteltek a széksorok a Balassi Bálint Művelődési Házban a 6.A osztály tanulói által előadott városi ünnepi műsoron március 15-én. A produkció változatosan építkezve mesélt e történelmi korszakról, táncok, jelenetek, énekkari dalok váltották egymást. A gyerekek által előadott szövegbetétek igyekeztek bemutatni a társadalmi problémákat és a politikai hátteret is.
A produkció a pénteki, iskolai előadáshoz képest a Tititá Néptánccsoport toborzó verbunkjával egészült ki. Ők a csak a Hanságra jellemző vitnyédi verbunkot táncolták el a műsor berukkolós jelenetében. A tánc különlegessége, hogy szinte csak e környékre jellemzően a lányok, asszonyok is csatlakoztak a férfitáncokhoz.
Mivel a hatodikosok történelem órán még nem tanultak az 1848-as forradalom eseményeiről, Belláné Császár Edit osztályfőnök, és segítője Winklerné Prémus Klára közreműködésére is szükségük volt, hogy pontosan értsék, mit is adnak elő. Ahogy az egyik szereplő, Gősi Gergő elmondta, így a műsor után talán egyszerűbb lesz jövőre megtanulni a hetedikes magyar történelem idevágó anyagrészeit.
Továbblépő ünnepségek?
Több néző egybehangzó véleménye szerint is a városi nemzeti ünnepek műsorának, illetve a szervezőknek nem szabadna ennyire az iskolai műsorra építenie, mert a gyerekeknek, felkészítőknek nehéz egyszerre szólni az alsós, felsős diáksághoz és a felnőttekhez is – azzal együtt, hogy a műsor több eleme is tetszést aratott. A diákok még nem értik olyan szinten az ünnep jelentőségét, mint ahogy a felnőtt nézőközönség, és ez nem is várható el tőlük. Viszont Jánossomorja nemzeti ünnepségein már volna igény a komolyabb gondolatokra, előadásokra. Volt, aki a helyszínnel is újított volna, mondjuk azzal, hogy szép időben például szabadtéren is megrendezhetnék a műsorokat.
A jelen kihívásai
Luka János önkormányzati képviselő ünnepi beszédében több reformkori idézettel igyekezett alátámasztani a forradalom és szabadságharc máig is érvényes üzenetét. Mint elmondta, 1848. március 15-e kapcsán nem csupán visszatekintésről és megemlékezésről van szó. Követnünk kell a nagy elődök példáját, meg kell találnunk a jelen azon kihívásait, melyeket leküzdve hasznára válhatunk nemzetünknek. Ennek sarokpontjaként az ünnepi szónok a nemzeti nyelv és kultúra megőrzését emelte ki, kapcsolódva Kölcsey Ferenc majd kétszáz évvel korábbi gondolataihoz.
Az ünnepség fáklyás felvonulással zárult, a hagyományokhoz híven a fúvósok zenei kíséretével. A Hármashalomnál az önkormányzat és a város civil szervezetei is elhelyezték a megemlékezés koszorúit.
Prátser – Hauptmann
Luka János ünnepi beszéde:
Hölgyeim és Uraim, Mélyen Tisztelt Ünneplő Közönség!
Tavaly eufóriás hangulat kerekedett Kézdivásárhelyen, amikor az egyetlen 1849-ben öntött rézágyú ideiglenesen hazaérkezett Bukarestből. Tanúsíthatom, hogy ez az öröm egész Székelyföldet bejárta. Bereck, Gelence, Berzence, Mosonmagyaróvár mi köti e településeket össze? 1998 óta Gábor Áron rézágyújának másolatai állnak ezeken a településeken .
Mi köze a gelencei hentesnek, cukrásznak, vállalkozónak 1848 magyarjaihoz? Felületesen, semmi köze. De mélyebbre menvén, részei egy magyar közösségnek, ami nem mindig egyforma, de magyarnak vallja magát.
„ Házsártos, egymást üldöző népbül, mely erejét kölcsönös zsibbasztásra fecsérli, elvégre egy családdá, egy és oszthatatlan nemzetté akarunk és Isten segítségével fogunk is összeforrni – mondta Széchenyi István 1848. januárjában.
Él-e ma is Petúr Bán Katona József által megfogalmazott szemrehányása: csak összetett kézzel várakoztok, hogy majd helyettünk fog dolgozni a sors?
Ennél a Hitel-ben továbblép Széchenyi:
„Mozdulnunk kell (…), s nehogy hátrafelé nyomattassunk, lépjünk inkább előre! (…) A lehető jót akarom elérni (…) Nem nézek én, megvallom annyit hátra, mint sok hazámfia (…), nincs annyi gondom tudni: valah mik voltunk, de inkább átnézni: idővel mik lehetünk. A múlt elesett hatalmunkbúl, a jövendőnek urai vagyunk” e mondatok a Hitel befejező szavai.
Volt, aki mozdult. Mit tett a nép március 15-én Petőfi így emlékezik:a választmány, amelynek tagja Petőfi „ legalább húszezer ember kíséretében fölment a helytartó tanácshoz és előadta kívánatait. – olvasható Petőfi naplójában –
A nagyméltóságú helytartó tanács sápadt vala és reszketni méltóztatott, és öt perc tanácskozás után mindenbe beleegyezett: A katonaságnak kiadatott a tétlenségi rendelet, a censura eltöröltetett, Stancsics börtönajtaja megnyilt. Táncsicsot diadallal hozta át a töméntelen sokaság Pestre”
Volt, akiket mozgósítani lehetett. Cegléd főterén hangzottak el Kossuth Lajos máig hallhatatlan szavait, melyet szájhagyomány őrzött meg:
„Hozzád jövék el
Derék magyar nép
Elárult hazám reménye, vára, oszlopa”
Erről Jókai így emlékezik: „ Cegléd vásárterén már egy felzúgó tenger várt reá, férfi fők tengere, melyet hullámmá paskoltak fel szavai..”A Toborzó szavai után egy zászlóalj teljesen felkészülve Lackovich százados vezetése alatt indult el Pestre.
A magát örökké tisztánlátónak képzelő utókor bölcsességével ma azt mondhatnánk, hogy mi sohasem vártuk ki s így nem is használhattuk ki a kellő pillanatot, azt a bizonyos történetit. Hogy mi sohase mértük föl reálisan erőnket, lehetőségeinket a magunk-elszánás helyzeteiben. Csakhogy a szabadulásvágy ritkán latolgat esélyeket. Nem veszi tudomásul, hogy Góliátot csak a bibliai történetben szokta leteríteni Dávid parittyaköve.
Már 163 éve, hogy atyáink új nemzetet hoztak, melynek lényegét a szabadság, mint általános érték és a törvény előtti egyenlőség elve adja meg. Tudunk-e mi mostaniak méltó utódai lenni az előttünk járt ifjaknak, értő-e még a szívünk, lelkünk, agyunk ama „régi” Március befogadására. Nekünk élőknek kell annak a befejezetlen munkának átadni magunkat, amelyet az elődök oly nemesen előre vittek. Rajtunk a sor, hogy magunkat az előttünk álló nagy feladatnak szenteljük.
Amikor fönnmaradásunk és reméljük fölemelkedésünk lehetőségeit kutatjuk, gyakran megfeledkezünk róla, hogy közben minekünk olyan javaink is vannak, melyeket soha senki sem tudott tőlünk elidegeníteni.
Nyelvünk, zenénk, irodalmunk, művészetünk, szellemi nagyságaink – mint az egész reformkori és 48-as nemzedék — egyszóval a kultúránk. Műveltségünk megőrzése, gyarapítása az elkövetkezőkben tehát létkérdés lesz számunkra. Ha ugyanis sikerül kultúránkat megtartanunk — ez a kultúra, ez az örökség lesz az, ami a jövő évezredre is meg fog bennünket tartani.
Mostoha sors jutott ennek az örökségnek az elmúlt több mint másfélszáz évben – elhalványult nem egyszer kiveszni látszott tudatunkból. Világosnál valóban elveszett-e minden? Talán elveszett volna, ha egy ugyanolyan nép kényszeríttetik fegyverletételre, amelyik több mint esztendővel előtte a márciusi ifjak mögé-mellé áramlott lelkes özönléssel.
Akit 1849. nyarán a csatamezőn legyűrt a többszörös túlerő „az” már egy szabadságharcát tudatosan vállaló-harcoló magyarság. Egy népből nemzet lett.
A forradalmat indító március 15-e jelkép lett: a kivívott szabadság megőrzésének és az elvesztett szabadság visszaszerzésének szimbóluma.
Március 15-e évről évre, arra is késztet bennünket, hogy e napon megálljunk és elgondolkozzunk, mi is a szabadság? Mi az, amiért oly sokan életüket áldozták az emberiség történelme során.
Gróf Széchenyi István – a legnagyobb magyar – így határozta meg:
„A szabadság, az Istennek ezen legszebb ajándéka, mint a gyémánt a bérczek keblében úgy van az emberek előtt mélyen rejtve, s az, a mi őket legbizonyosabban boldogítaná, előttök úgy szólván ismeretlen jó.“
Meg kell becsülnünk azt a szabadságot, amely annyi nemzedéknek nem adatott meg, ami esélyt ad arra, hogy emberhez méltó életet élhessünk, a saját emberségünkből, a saját akaratunk szerint.
Köszönöm figyelmüket.