Torkon szúrt települések

2010. október negyedike. A devecseri platánok még tarka ágai között a szél szaladgál, éppen úgy, ahogy alatta az óvodás csoport gyerekei. Egyszer csak az egyik kicsi megáll. – „Ott valami vörös jön.” Egy magaslatra futottak, de ha többen vannak, már nem fértek volna fel. Kolontárt és Devecsert elárasztotta a vörös iszap. Jánossomorja önkormányzata két károsult családnak nyújtott anyagi segítséget, az átadásra mi is elkísértük a küldöttséget. Riportunkat itt olvashatja.

2011. január 12. „Egy devecseri és egy kolontári iszapkárosult családnak 300-300 ezer forintos segítséget nyújt Jánossomorja. A háztartási cikkek, bútorok vásárlását célzó összeget szerdán, személyesen adták át a város képvelői, hogy minél gyorsabban használhassák azt fel a rászorulók. Luka János és Wennesz Józsefképviselők egyhavi tiszteletdíjukat is felajánlották az adománygyűjtő akcióhoz, így 350 ezer forintot kap majd a két család, akinek kiválasztásában a két helyi önkormányzat segített.” Így hangzik a hivatalos első pár sor, amit az autóban ülve fogalmazok meg magamban. Mielőtt beérünk Devecserre, felkészülök a tévéből ismert megrázó képekre. Levegőt véve még lepillantok az út menti árok betonjára. Enyhén vöröses árnyalatú. Na, akkor ráz ki a hideg.

Gyönyörű park köszönti a faluba érkezőt. Platánok, bokrok, ösvények, hogy megfognád a kedvesed vagy a gyereked kezét és elindulnál benne. Most olyan másfél, két méter magasságban húztak egy éles vonalat… mintha ócska trükk lenne valami még ócskább képszerkesztővel … alatta rozsdaszínű minden. A halállal harcoló erdő felett fekete varjak veszekednek. Szemben, az út másik oldalán régi polgári házak egymásnak vetett vállú, feszes sorfala. Rajtuk vörös festék végig. Látni az iszaphullámok nyomát, mint valami fosszilián. Közelebb lépve vesszük észre, hogy az iszap a fejek fölé ért.  Itt minden házon óriási telefonszámok, ha keresni kellene a tulajdonosokat. Mint valami tengerből kiemelt hajóroncs, olyan a városrész.

A 76 éves Kiss Istvánnéék háza most lebontásra vár itt, Devecser lezárt kísértetváros-részében. Az idős házaspár maradt a településen, hiszen minden ide köti őket. Egy nemrég, feljebb vásárolt régi házat igyekeznek lakhatóvá tenni, minden segítség komoly lendület kifelé a kilátástalanságból. Tíz évig nem az övék, de a gyerekek majd örökölhetik, mondja a néni.

Az iszap ide csak egy-két méter széles, hosszú kocsibejárón törhetett be, mégis kiseperte az egész udvart, majd nekicsattant a mögötte lévő utcasor házainak. Az mélyebben fekvő rész, ott már az ablakok felett húzódik a vörös csík. Három kisgyerek élt az egyik túloldali házban, szerencse, hogy nem voltak otthon, amikor jött az ár.

A néni fia kísér be minket. Néha még rászól az udvaron meg-megálló, körbenéző édesanyjára, hogy ne nézz oda, ne törődj vele, inkább oda se menj… Aztán ő is körbenéz, és kiszalad a száján: „Ha ez este jön…”

Itt, az udvarban nemrég még száz tyúk, húsz gyöngyös kárált, kutya ugatott. Most ravatalozói csend vonyít a vörös téglahalmok és deszkák között kóborolva. – „Két kocsi fa, kalickában, ilyen jó vastagok, hát elvitte a víz. Elvitte, hogy nem is láttuk – mondja a néni – Ahogy jöttünk, egy nagy piros kocsit úgy vitt az ár, mintha labda volna. Ezt elmondani nem lehet. Iszonyatos ereje volt ennek az iszapnak, az emberek sírtak, sikítoztak… Az unokámék pár napra rá találtak egy hullát, ott volt a parkban. Egy idős bácsit hozott el ide a víz Kolontárról, itt akadt meg.”

Hiába a zárt terület; a lakásban mindenhol vastagon álló, már száraz, repedezett iszap meg leszórt gipsz; a még minket is szigorúan ellenőrző rendőrök. Mégis tűnnek el a bútorok a házból.

„-Nem voltam itthon, a lányom jött értem, hogy jöjjünk haza. Amikor a sarokhoz értünk mondták, hogy valami gát kiszakadt, de már nem engedtek tovább minket, akkor már zúgott, üvöltött a víz. Az uram benn volt, mindenhol bugyogott fel a lé… Tömködte az ablakokat, párnával, takaróval, mert nem tudta, hogy mi az. Dudáltak neki, de nagyot hall, mert bányász volt, egész életén át ezért a házért dolgozott. Két tűzoltó hozta ki magukhoz kötözve. Derékig tiszta iszap volt. Amikor lemosták a lábait, csak annyi látszott, hogy piros. Egyszer csak elkezdett sebesedni. Befelé dolgozott, azt mondja, sokszor még érzi, mintha lenne benne valami. Most már meggyógyult a lába, csak idegileg van oda, hogy ennyit dolgozott bányában, és ide jutott. Még nem volt itt a háznál, nem akarjuk ide hozni. Én a takarításnál voltam itt. Amiért dolgoztunk, szórták ki az ablakon, verték szét a bútorokat, akkor mondtam, én nem jövök ide. Nem bírtam a büdös levegőt sem, ami itt volt, ki kellett mennem hányni. A tűzoltók vitték ki a gázpalackot is, ami már szivárgott, az alumíniumot átmarta a lúg… Ezt nem igaz, hogy valaki nem tudta mondani, hogy mi ez… Hiszen aki arra a töltés felé elment, azt látta… de senki nem szólt semmit. Nem igaz, hogy amikor Kolontáron volt, legalább akkor nem tudtak volna valahogy szólni…”

A cipők felsajdulnak a földön, fázik a lábam tőlük. A szobába kavarodó iszap kimosta a szekrényből, és egymásra dobta őket, mint valami gyerekszoba előtt, ha szülinapi zsúrra érkezett volna. Az összeborult konyhában asztalra állogatott szék, létra. Az előszobában a falról leakasztott kép. A lila ruhás nő meleg tisztásról tekint be ebbe a szellemkastélyba. Mosolya megdöbbenéssé fakult.

Dr. Kurunczi Károly polgármester, a kis küldöttség vezetője nehezen találja a talán nem is létező megfelelő szavakat a pénz átadásakor. Reméli, hogy segít kicsit berendezni az új lakást. Bútort kéne venni, mondja is a néni, mert ami ott van a házban, azt kölcsön hagyta ott a régi tulajdonos. – „Borzasztóan köszönjük a jánossomorjaiaknak, amiért segítettek rajtunk, mert mi már nem fiatalok vagyunk, hogy mindent újra kezdjünk, és ez úgy jött, hogy nem akartuk hinni, hogy ez igaz, hogy az emberek így összefognak, és hálásak vagyunk nekik…” Az az érzésem, az elmúlt pár hónapban itt feltörölt könnyekkel le lehetne mosni a vörös falakat.

Amikor folyik a toron megbökött disznó vére, és a pirosból itt-ott bordóba dermedő sárrá változtatja a földet. Utazunk Kolontárra, szemben az iszap útjával. A mellettünk lévő földek szintén rozsdásak, kilométer szélesen. Megdöbbentő méretek. A szántón egy asztalfiók. Arrébb talán gyerekkád. Vörös limlomok a földek szélén, véresen folyó vízerek a csapákban. Sárgamellényes emberek dolgoznak ott, de mintha gyilkossági helyszínelők lennének.

A ködös időben felkéklik a település temploma. Emitt egy daru dolgozik a földön. Két táj fölé magasodó torony. A csörlő morgása most gyászosabb kondulás. A templom mögött látszik a töltés megnyílt oldala. Ugyanolyan daru dolgozik ott, de óriása karja olyan kicsinek látszik, mintha szöcske nyújtóztatná a lábát a domboldalon. Meghasadt seb a hegy oldalában. Itt torkon döftek egy települést. Kivéreztették. A véres sárban fekszik százak emléke, vágya, mosolya.

Lehmann Róberték háza a gátszakadás közelében állt. Segítségünket a polgármesteri hivatalban vette át, de mint mondta, nem szívesen jött ide, mert az épületből látni a háza eldózerolt helyét. – „Ajkáról tartottam haza. Pont amikor kiömlött a tározó, akkor értem a medence szélére, láttam az áradást. A házig már nem tudtam eljönni, pedig egy gyerek otthon volt. Szerencsére az emeletre fel tudott menekülni.” Most albérletben laknak, amit az ökumenikus szeretetszolgálat fizet, várják, hogy nyárra elkészüljenek az új lakások. Hogy mire fordítják a pénzt, keserű mosollyal csak annyit felel: „könnyű elkölteni, mert nem maradt semmink, Ruhánk sem, zoknink sem… Nagyon szépen köszönjük az önkormányzatnak.”

Vakon is látni

A falu egy dombra épült, de pár utca lelógott róla, mint a palást. Helyükön ma már csak keréknyomokban álló víz. A domb első métereinél vonalzóval húzott vörös csík, felette takaros, érintetlen világ. Felfoghatatlan kettősség.

A felelősöket a mai napig sem sikerült megtalálni. Annyi biztos, a tározóban sokkal több anyagot raktároztak a szabályosnál, és nem kezelték a tetejére rakott veszélyes, lúgos folyadékot. Tili Károly, Kolontár polgármestere belekeseredett a sokszor ismételt nyilatkozatba, de nekünk is elmondja, mint valami thermophülei hírnök: – „A tulajdonos MAL Zrt-nek tájékoztatnia kellett volna az embereket, hogy milyen és mennyi anyag van a tárolóban. Tudnunk kellett volna, hogy bár maga a vörösiszap nem veszélyes, az épp rajta tárolt 13-ös PH értékű lúg igen. Ha ez semlegesítés után került volna a tározóba…”

A károkat teljes egészében az állam téríti meg a kármentő alap segítségével. De a két településre folyamatosan érkeznek a jánossomorjaihoz hasonló segélyek.

-„A katasztrófában rájöttünk, hogy az egész ország és a világ is megmozdult a két településért. A pénzügyi segítség, tárgyi adomány, élelmiszer is folyamatosan érkezik, itt szeretném megköszönni mindenkinek!”

Mindennek a végén… állunk a polgármesteri hivatal előtt, a sztyeppévé tarolt faluhatáron. A túlélők könnyed komolysága és felülemelkedése van az emberek szemében. Nekik semmiségek a mi magunkban hordozott bajaink, hogy mikor fizetem be a számlát, hogy elmenjek-e orvoshoz ezzel a köhögéssel, hogy miért nem kapom meg azt az esőként várt sms-t. Valahogy szégyenérzet is elkap miattuk. Úgy nézek a szemekbe, mintha kivégzőosztag csövei lennének. Sejtik. Azt mondják nekünk, hogy sokkal több anyag volt a tározóban, meg is magasították a töltést, pedig rég újat kellett volna építeni, ahogy tíz-egynéhány esetben ez már megtörtént. Hogy kezelni kellett volna a lúgot, nem ráönteni, rajtahagyni, lesz, ami lesz. Sokan arra gondoltak, talán nem akartak valamiért többet költeni a vállalatra, ki akartak húzni egy kis időt még. Jóakarattal az is nehezen megmagyarázható, hogy egy-két héttel a katasztrófa előtt miért talált mindent rendben egy környezetvédelmi vizsgálat. Amikor már a műholdfelvételen is látszott a szivárgás. Ma még felelősök nincsenek. Mindenki mossa magát az iszaptól. De sokak egyszerű, jogi csűrcsavartól lemosdatott igazsága messze fehérlik. Egy fehér emléktábla áll a letarolt házak helyére tekintve: „Az emberi hanyagság és kapzsiság természeti és emberi áldozataiért.”

Hauptmann Tamás