Hírek

Boldog gyászünnep

2010-06-06

Június 4-én, kilencven évvel a trianoni békediktátum után, a Magyar Összetartozás Napján ünnepelte a Kárpát-medencei magyarság, hogy a sors viharai ellenére megőrizte kulturális egységét. Jánossomorján tiranoni kettős keresztet állítottak civil kezdeményezők az évforduló alkalmából.
Thullner István és Farkas János ünnepi beszédeit is olvashatja itt!

1920. június 4-én, 16.32-kor írták alá a Trianoni békediktátumot. Kilencven évvel és majd egy órával később megkondultak a harangok a szentpéteri templomtéren, hogy erre emlékeztessenek. Kétszáznál is többen jöttek el pénteken az emlékmű avatására, hogy az elszakított magyarokra, hazánk feldarabolására emlékezzenek.

A mértéktartó, mindenki számára méltó megemlékezést nyújtó ünnepségen kiváló előadásban hangzottak el versek, sőt, egy korabeli hazafias dal is, dobkisérettel. Az egykor itt is tanító Thullner István történész a vármegye szempontjából világította meg a trianoni diktátum okozta változásokat. Beszélt a vármegyét érintő elcsatolásokról, és arról is, hogy miként ment végbe a nem éppen probléma- és érzelemmentes területátadás. Farkas János a szentpéteri iskola korábbi igazgatója Trianon magyar irodalombeli megjelenéséről beszélt. Hangsúlyozta, hogy szinte mindegyik kortárs nagy alkotónk szót emelt a diktátum ellen, sokukat pedig érintette is az elcsatolás, Kosztolányi például sokszor megjelentett szülővárosát, Szabadkát búcsúztatta. József Attila sorait pedig meg is idézték az emlékezésen. E művek azonban szinte csak pár éve kaptak helyet a költők, írók összes művei között. A szocialista irodalomtörténet ugyanis hallgatólagosan kihagyta ezeket az akkor fasisztának, vagy a szomszédos államokkal ápolt viszonyt rombolónak bélyegzett műveket.

Összefogás

A nemzeti tragédiát jelképező kettős keresztet helyi civilek állították, Göncz Ferenc és Kálmán István főszervezők irányításával, de támogatta Jánossomorja Város Önkormányzata, a helyi JOBBIK, és rengeteg magánszemély is. Az összefogást mutatja, hogy az ötlettől a megvalósulásig csak hónapok teltek el. A legfontosabb segítséget a szervezők szerint a keresztet felszentelő Czank Vilmos plébános adta, aki felajánlotta az úgyis felújításra szoruló templomkertet az emlékmű helyszínéül. Mint arról beszámoltunk, korábban a műemlék templomtér közepére tervezett felállítását nem javasolta az állami szakhatóság. A munkálatok mintegy 700 ezer forintba kerültek, de az emlékhely még nem készült el teljesen. Pad kerül a parkba, az adományozók emléktáblájával és egyebekkel egészül még ki a megszépült és méltóvá varázsolt templomkert. A városban korában a Hármashalomnál tartották a trianoni megemlékezéseket. Eddig hiányzott Jánossomorjáról egy, a veszteségnek emléket állító hely.

Összetartozás

A megemlékezők között olyanok is akadtak, akik évtizedekkel ezelőtt menekültek el Erdélyből és nálunk találtak új otthonra. A Liget utcai Marosi Mihály és felesége, illetve egy barátja könnyek között énekelte az elhangzó Himnuszt és a Székely Himnuszt. Mint mondta, számukra, Sepsiszentgyörgyről, Brassóból, Csángóföldről hosszú viszontagságok után itt lehorgonyzottak számára ez kimondhatatlan elégtétel. -„Azt is általértük anyámmal, hogy a román legionáriusok a robogó villamosról kidobtak Bukarestben, mert magyarul beszéltünk, és ez nem csak az én élményem, hanem a másoké is ugye.” Számukra a kettős kereszt felállítása és a nemrég a Magyar Összetartozás Napjává avatott évforduló a szétszakított magyarság egységét jelképezi. –„Végre megértették, hogy akár hol is éljünk, mind magyarok vagyunk.”

Összeesküvés

Az első világháborút lezáró békeszerződést a franciaországi Versailles-ban található Nagy Trianon-kastély folyosóján írták alá. Hazánk volt az egyetlen nemzet, amely a kezdetekben hivatalosan nem támogatta a háborút, Tisza István miniszterelnök ellenezte harcok megindulását, területi követeléseink nem voltak. Csapataink a harcok végén mindegyik fronton kizárólag idegen földön álltak. Mégis, arányaiban a legszigorúbb békefeltételeket szabták ránk. Bár összességében az elcsatolt területeken többségben voltak a más nemzetiségűek, több mint hárommillió magyar került a határokon túlra, nagy kiterjedésű színmagyar terület került a szomszéd országokhoz. Az addig szinte önellátó ország gazdasági, közlekedési egysége felbomlott.

Hauptmann Tamás

Thullner István történész-tanár ünnepi beszéde

Trianon

Trianonra, az országcsonkításra emlékezve a nemzeti gyász napját tartja az ország. A mi jánossomorjai emlékezésünk közvetlen eseményeket idéz, nekünk még több okból fáj a seb: szinte naponta kerülünk közvetlen kapcsolatba az elszakított Moson megyei községekkel. Az ünnepélyes megemlékezés után szót kapva most a kilencven évvel ezelőtti események történeti hátteréről szólnék, magáról a szégyenletes diktátum megszületéséről és annak főleg helyi következményeiről. Kezdjük az elején.
Az Osztrák-Magyar Monarchia felosztása során Ausztria is hatalmas területi veszteségeket szenvedett el. Azt lehet mondani, hogy területe maradékelven alakult ki, ami alatt az értendő, hogy ami a szétosztás után megmaradt, az lett Ausztria. Hazánk külön szerencsétlensége, hogy Ausztriát a mi nyugati területeinkből kárpótolták. Ausztria mint nemzetállam egyébként soha nem létezett, azt a középkor óta a Habsburgok „hitbizománya” volt.
Az Antantnak a magyar területekre vonatkozó döntése ugyan az 1920-as trianoni békeszerződés része, a döntés azonban már sokkal korábban, 1919. szeptember 10-én megszületett. Ekkor kötötték meg Ausztriával az úgynevezett Saint Germain-i békét. Ebben szentesítették az OMM területein létrejött nemzetállamok létrejöttét. 3.965 km2 területet adtak át Magyarországból Ausztriának és az elcsatolással sok tízezer magyar állampolgár került egyik napról a másikra egy másik országba. A Nyugat-magyarországi felkelés néven ismert ellenállási mozgalom néhány évig akadályozni tudta ugyan az osztrák területátvételt, a döntés következményeit csak elodázni lehetett.
Pontosan mi az a trianoni békeszerződés? Hol született és miről szól?
Az első világháború győztesei többszörösen is megalázták hazánkat. Bűnéül rótták fel, hogy velük szemben részt vett a világ újrafelosztásának első nagy kísérletében. Ez a bűnvád a 161. cikkely hivatalos szövegével bizonyítható:
„A Szövetséges és Társult kormányok kijelentik és Magyarország elismeri, hogy Magyarország és Szövetségesei, mint e veszteségek és károk okozói felelősek mindazokért a veszteségekért és károkért, amelyeket a Szövetséges és Társult kormányok, valamint polgáraik az Ausztria-Magyarország és Szövetségesei támadása folytán rájuk kényszerített háború következményeképpen elszenvedtek.”
A megalázás kevéssé ismert momentuma az a tény is, hogy a magyar küldöttséggel éppen annak a három épületből álló, ezért Trianonnak nevezett palotarendszerben, annak is egy nagyteremnyi folyosóján (Cotelles-galéria) íratták alá a békediktátumot, amelyet valaha Mária Terézia magyar királynő lánya rózsaszínben építtetett.
Hogy mi történt hazánkkal, az köztudott és itt már hangsúlyt is kapott.
Inkább arról szólnék, hogy mi történt az 1920 és 1924 közötti években Moson vármegyével és hogyan zajlottak az események itt, Jánossomorja város régi településrészeinek közvetlen közelében.
Kezdjük a július 26-án életbe lépett szerződés száraz és szomorú statisztikájával:
Ezen a vidéken mindenki tudja, melyik községek, városok kerültek Ausztria területére, ezért szükségtelennek tartom egyenkénti felsorolásukat. Köztudott az is, hogy a vármegye 57 községéből 26-ot csatoltak el, a területi veszteség 166.457 kh., a személyi veszteség 48.418 lakos volt.
A bennünket illető határmódosításban (II. rész, 27. cikkely) a következő hivatalos szöveg olvasható:
Nyugat felé a Köpcsény melletti Antonienhofnál lévő hármas határponttól egy kilométernyire, dél felé a Mosonszentjánostól délnyugatra, körülbelül 8 km-re fekvő 115. magassági pontig (ez a Főcsatorna mai belépő pontja) A helyszínen megválasztandó vonal … Horvátjárfalutól és Pusztasomorjától nyugatra, Köpcsénytől, Németjárfalutól, Miklóshalmától és Mosontarcsától keletre halad.

Az elcsatolt területek átadására illetve átvételére, a békeszerződés okmányainak kicserélésére 1921. július 26-a után került sor. A magyar katonaság ugyan már augusztusban elhagyta Nyugat-Magyarországot, a tényleges átadás azonban nem történt meg. A különféle helyi konfliktusok következtében csak 1922-ben véglegesítették az osztrák-magyar határt. A konfliktusok egy rész abból adódott, hogy Ausztria semmiféle hajlandóságot nem mutatott a mindenütt magyar tulajdonban lévő földbirtokok és ipartelepek kártalanítására. Az átvételre készülő osztrák csendőrséget Héjjas Iván és Prónay Pál civilruhás fegyveresei, az úgynevezett Rongyosgárda többek között Királyhidánál is feltartóztatta. Fellépésükre Pándorfból és Boldogasszonyból is megszöktek az osztrák rendfenntartók.
A nyugati végek kiürítése szeptember utolsó napjaiban kezdődött meg. A magyar fegyveresek által elhagyott községekbe 28-án megjelentek ugyan az osztrák csendőrök, azonban a zavaros bécsi események hírére ezek is sietve elhagyták a megszállt községek nagy részét. Zurányban véres összecsapás is volt a felkelők
és a csendőrök között.

Az új, osztrák hatalom fogadtatása nem volt egyértelmű: Pándorfalu és Köpcsény horvát lakossága gyászfátyolos magyar lobogóval búcsúzott Magyarországtól, Köpcsényben még emlékiratot is átadtak az antant-missziónak, amelyben kérték, hogy ne kényszerítsék őket Ausztriához. Igaz, volt példa az elhangzottak ellenkezőjére is: Féltoronyban és Szentandráson kisebb ünneplés volt.

A határkijelölés sem ment simán. Egy Köpcsény melletti tanyát a csehek szálltak meg. Az új határt itt sem nem a helyszínen állapították meg, hanem valahol egy katonai térképen rajzolták meg. Ennek következtében Rohrerföldön egyenesen komikus helyzet állt elő. Egy korabeli újságcikk a következőképpen humorizált a helyzeten:
Minden idegennek megmutatják a Horváth-féle csárda kemencéjét. A határkiegészítő bizottság úgy jelölte itt ki a határt, hogy a sütőkemencét elszakította a csárdától. Ha a csárdásné kenyeret süt, bevetéskor a sütőlapáttal a kezében magyar területen áll, a kenyér azonban osztrák területen sül meg. Határátlépési igazolványt ragasztunk a kenyérre, mondta tréfásan a csárdásné.
Határkiigazításra egyébként még 1923-ban is sort kerítettek, ekkor Miklóshalma határából csatoltak vissza mintegy 80 holdnyi földet és a Habsburg birtokra való tekintettel meghagyták Albertkázmér pusztát. Jánossomorja város volt községrészeinek idősebb lakói talán még tudnának arról beszélni, hogy mi és hogyan történt itt a határban a földekkel. Érdemes lenne ezt még megörökíteni, hozzáértő kutatók most már helyben is vannak.

A békeszerződés következtében megszűnt az ezeréves történelmi Moson vármegye, a törvényhatósági bizottság 1923. december 20-án tartotta utolsó önálló ülését. Az új vármegye Győr-Moson-Pozsony közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegye megyeszervezet 1924. január 28-án ült össze Győrben. Az egyelőre történt egyesítés alig több mint húsz évig volt érvényben.
Végül hagy idézzem Gyimesi Lajos szent-jánosi tanító-költő alkalmi versét 1932-ből.

Hol a Fertő, Hanság, Duna, Lajta táján
Háromnyelvű népünk lelke összetart,
Hol ősidők óta testvérül fogadta
Vendég a vendéget, magyar a magyart,
Hol az embermunka száz pusztulás közben
Vadonból varázsolt termő száz csodát,
Hol jólét, kultúra, egyetértés napja
Ragyogta be lelkünk békés templomát
Ott most összetépett, bús határok mentén
Összetépett szívvel szomorú nép szenved,
Mert romba döntötte egyetlen vad vihar,
Mit ezer esztendő lassan megteremtett.

Farkas János ünnepi beszéde

Tisztelt Emlékezők! Hölgyeim és Uraim!

A trianoni békediktátum 90. évfordulója alkalmából rendezett megemlékezés alkalmából – a szervező Trianon Emlékbizottság kérésére – elsősorban arról szeretnék szólni, hogy a nemzeti tragédia hogy jelent meg az irodalomban.

A magyarság nemcsak területi, gazdasági és hatalmi pozíciókat veszített el a trianoni döntések következtében, hanem súlyos lelki sérüléseket is elszenvedett. Ezekről a lelki sérülésekről hozott hírt az irodalom, midőn költeményekben, elbeszélésekben és személyes vallomásokban mérte fel a történelmi ország feldarabolásának, nagy magyar közösségek és régi kulturális központok elcsatolásának lelki következményeit.

Költőink, íróink fájdalommal beszéltek a trianoni Magyarország nyitott sebeiről, az elszakított magyarság mostoha helyzetéről és fájdalmairól. Ezek az írók nem egyszer szülőföldjüket, szülővárosukat vagy ifjúságuk szeretett színhelyét veszítették el a trianoni döntéssel: Kosztolányi Szabadkát, Szabó Dezső Kolozsvárt, Tóth Árpád Aradot. De Juhász Gyula és Krúdy Gyula is elveszítették azokat a városokat, amelyek ifjúságuk otthonai voltak: Juhász Nagyváradot, Krúdy pedig a szepességi városokat. Móricz Zsigmond pedig azt az Erdélyt veszítette el, amely munkásságának és eszmélkedésének egyik ihletője volt.

A személyes veszteség fájdalommal szőtte át a verseket, elbeszéléseket, visszaemlékezéseket, hiszen mindegyik író tudta vagy érezte, hogy szülővárosa hamarosan elveszíti azt a jellegét, azt a meghittséget, amely valamikor az otthonosság érzését keltette.
Azok az írók, így Babits, Sík Sándor vagy Karinthy Frigyes, akiknek szülőhelye nem került idegen kézbe, ugyancsak fájdalommal gyászolták meg a régi ország letűntét, és hasonlókeppen szorongó szívvel mérték fel a veszteségeket.

Nem meglepő, hogy a trianoni fájdalmak hatották át az erdélyi, a felvidéki és a délvidéki magyar írók műveit. Kolozsvár, Nagyvárad, Pozsony, Kassa és Szabadka magyarjai mindenképpen úgy érezték, hogy a trianoni rendelkezések a magyarság ezeréves nemzeti létét sodorták veszélybe, és az új határok elvágták a természetes, megszokott és nélkülözhetetlen kulturális és személyes összeköttetéseket. A kisebbségi sorsba kényszerített magyar író egyszersmind magára is maradt, hiszen elválasztották a nemzeti kultúra éltető közösségétől, és ha íróként és magyarként fenn akart maradni, neki magának kellett írói alkotásai által új emberi közösséget létrehoznia. A kisebbségi magyar író ezért nemcsak történelmi csalódottságának, sérelmeinek és gyötrődésének adott hangot, hanem annak a felelősség- és küldetéstudatának is, amelyre a nemzeti közösség újjáalakításának és a nemzeti identitás fenntartásának erkölcsi parancsa kötelezte.
Ez a kettős – egyszerre fájdalmas és felelősségtudattól áthatott – érzés szólalt meg az erdélyi Reményik Sándor, Áprily Lajos, Kós Károly, Makkai Sándor, Tamási Áron, Dsida Jenő és a felvidéki Győry Dezső és Mécs László műveiben.

A trianoni végzetre válaszoló magyar írók elsiratták elveszített szülőföldjüket és a történelmi országot, amely több mint ezer esztendőn át állott fenn, s mindig dacolni tudott a változó idők viharaival; ám az elveszített világháború, a szomszédos államok területszerző mohósága és a békecsináló nagyhatalmak ellenséges magatartása következtében mégis el kellett buknia.

A gyász érzésébe mindazonáltal nem vegyült el a bosszúállás, a reváns szelleme. Aki a Trianon utáni magyar irodalmat, legalábbis a legjobb írók műveit fellapozza, bizonyságot szerezhet arról. hogy ezektől az íróktól távol állt a gyűlöletkeltésnek az a szelleme, amely a politikai életben rendre megjelent.

A magyar írók sohasem beszéltek gyűlölettel a román, a szlovák vagy a szerb népről és kultúráról. Ellenkez6leg: igyekeztek kapcsolatot találni ezekkel a kultúrákkal egy kívánt és remélt általános európai együttműködés keretében.

Babits, Kosztolányi, Móricz Zsigmond vagy később József Attila és Illyés Gyula munkássága széleskörű bizonyítékokat szolgáltat arra, hogy mindig keresték a közép-európai összefogás lehetőségét, és kezdeményezték a Duna-völgyi kulturális kapcsolatot.

Miért kellett volna hallgatniuk arról, ami őket keserűséggel töltötte el, amit súlyos történelmi tragédiának éreztek?

Ezért tartom súlyos mulasztásnak és veszteségnek az ún. „trianoni irodalom” módszeres elsüllyesztését és elhallgatását, azt, hogy a trianoni döntésekre reflektáló versek, elbeszélések és írói vallomások hosszú évtizedeken keresztül kimaradtak legnagyobb íróink összegyűjtött művei közül, nem emlegette őket az irodalomtörténet-írás, és nem tudhatott róluk az irodalmi köztudat, az olvasó.

Szerencsére ma már bárki számára hozzáférhetők ezek az irodalmi alkotások. Meggyőződésem, hogy múltunkat, régi fájdalmainkat és e fájdalmak feloldására tett erőfeszítéseinket nem szabad elhallgatni a jelen elől, hiszen, ha nagy közös történelmi megpróbáltatásainkról és sérüléseinkről hallgatunk, akkor a múltat sohasem fogja „békévé oldani az emlékezés”.

-hirdetés- -hirdetés-