Alsónémediben –Pest megyében- született 1939. augusztus 29-én, 2 nappal a II. világháború kitörése előtt. A család sorsára rányomta bélyegét a háború, a nélkülözés és a menekülés. Alsónémedi után Gyálra kerültek, de rövid idő után innen is menekülniük kellett. Veszprém megyében, Ősi községben sikerült letelepedni a kisgyermekes családnak. Itt lebombázták a lakhelyüket, az immár 5 gyerekes család innen került Mosonszentjánosra, 1945-ben. A kitelepített német lakosság helyére jöttek, számos erdélyi és felvidéki családdal együtt.
A háború lezárult, új otthonukban nyugodt, békés életet kezdtek. A Gyenes szülők 7 gyermeket neveltek, szeretetteljes légkörben, nagyon szerény körülmények között. Kazi Mosonszentjánoson járt általános iskolába. Tehetséges, szorgalmas tanuló volt, tanulmányait 1955-ben a csornai gimnáziumban folytatta.(Ma Hunyadi János Gimnázium.)
Elérkezett 1956 ősze, Kázmér mindössze 17 éves volt. László bátyja katonaviselt fiatal lévén nemzetőr szolgálatot látott el. Társaival együtt a falu rendjére vigyáztak.
Egy reggel szörnyű hírt kapott a család: gyűjtik a nemzetőröket, kivégzés vár rájuk. László volt a legidősebb gyermek a családban, egyetlen lehetősége maradt, a nyílt határon át elhagyni az országot. Ekkor édesanyjuk csupán féltésből Kázmért is küldte a bátyjával, mert ha a nagy fiút nem fogják megtalálni, viszik az öccsét. Így vágott neki a nagyvilágnak a két testvér. Ausztriában menekülttáborba kerültek, elváltak útjaik, mert Kazit egy tehetős újságíró házaspár magához vette. Laci a lágerből számos sorstársával együtt Svédországba került.
Kázmér Innsbruckban élt, egy magyar középiskolában érettségizett 1959-ben. Kitűnően elsajátította a német nyelvet. (Nevelőszüleiről mindig hálával és szeretettel mesélt.) Olaszországon keresztül, egy Sydney nevű hajóval hagyta el Európát, 1959. december 17-én. 1960. január 8-án érkezett meg Nyugat-Ausztráliába, Fremantlebe. Az új földrészen egy emigrációs táborba, Bonegilla-ba került, mint minden más bevándorló. (Bonegilla volt a legnagyobb emigráns központ, 1947 és 1971 között több, mint 300 000 embert fogadtak be, főként Európából. Mesélt nekünk a táborról, a fémből készül tűzforró barakkokról, a mindig egyforma kosztról.) Saját választása révén került Adelaidebe. Minden munkát elvállalt, hogy meg tudjon élni, és hogy tanulhasson. 1964-ben kezdte meg tanulmányait a Dél-Ausztráliai Művészeti Egyetemen.(Éjjel dolgozott, nappal iskolába járt.) Itt ismerte meg jövendőbeli feleségét, Jant. 1966-ban jött haza először Magyarországra. (Szülei 1966-ban költöztek át Mosonszentpéterre, itt élték le életüket.) Ezekben az években táncolt egy magyar néptánc együttesben. Mindig nagyon büszke volt a magyarságára. Nagyon tetszett neki az ausztrál „könnyed életvitel”. Jan családja azonnal befogadta őt, fiúknak tekintették az igyekvő fiatalembert. Sokat kirándult, kempingezett, szórakozott együtt új családjával. Kazi 1968-ban végzett a művészeti egyetemen és azonnal kapott munkát, mint a grafikus művész a Clem, Taylor, O’Brien Reklámügynökségeknél. Ekkor érkezett meg öccse, Károly Ausztriából, aki 1967-ben megszökött Magyarországról. Bátyja segítette őt a beilleszkedésben. Kazi 1969-ben vette feleségül Jant, Adeleideben telepedtek le. A művészi pálya mellett apósával is dolgozott a családi vállalkozásukban. 1977-ben született meg fiúk, Tass. 1979-től már külön éltek, megosztva nevelték fiúkat. Szerető, gondoskodó apa volt. Szabadidejében képeket festett, imádott olvasni és főzni. Minden pénteken elment a Magyar Klubba, a fiát is magyarként nevelte.(Tass cserkész volt.)
Ha tehette, hazalátogatott, a szülőföld mindig hívta, várta őt.
1988. június 10-én halt meg, Adelaideben. 2010. május 17-től már örökké magyar földben nyugszik.
Az elszármazott hazaérkezése
Kovács Imre, társasköri tag, az elszármazottak képviselője
Az emberfia öregedvén egyre többet gondol ifjúságára, mert úgy érzi, hogy az őt körülvevő társadalmi helyzet gondjai-bajai nem neki valók. Előkerül a régi mondás: „bezzeg a mi időnkben”. Ez a mi időnk volt az ifjúságunk, amely időszak megszépülve él bennünk. A szólás kicsengése, hogy akkor minden jobb, szebb volt, mint ma. Ugyanakkor el kell ismernünk, hogy a maiak és az azóta felnövő nemzedékek is mindig megmutatták, hogy képesek megoldani a rájuk háruló-váró feladatokat. És nem is rosszabbul, mint ahogy azt mi tettük.
Eszmélődésünk, a világról szerzett és megmaradt képeink, emlékeink 3-5 éves korunkhoz kötődnek. Lassan vált megismerhetővé szűkebb környezetünk, a család, a lakás, a rokonság, az utca, a szomszédok, a háziállatok. Iskolás éveink alatt a család és a tanítóink segítségével ismerkedtünk meg tágabb környezetünkkel, a faluval, a hozzátartozó erdőkkel-mezőkkel, a mezőgazdasági környezet kemény mindennapjaival. A családi kapcsolatokon túl kialakultak az iskolai és játszópajtási körből a baráti kapcsolatok. A családi, baráti kapcsolatok segítették, kiegészítették, maradandóvá tették a világról szerzett ismereteinket – alakították világnézetünket. Így vált egységes képpé a család – a szűk környezet, majd társult hozzá a szomszédos falvak-városok ismerete, a múltról, hagyományokról, a kultúráról szerzett ismereteink birtokában kirajzolódott és megjelent a haza képe, mint egy csodálatos hely, ami azóta is él bennünk. Lelkesít, ha sikereink vannak, szomorúvá tesz, ha az országnak rosszul mennek a dolgai. A haza jelenti számunkra mindazt, ami fontos az embernek. A bölcsőt, a temetőt.
Minden ember boldogulásának kereteit, családja, barátai, hazájának lehetőségei és saját törekvései adják, határolják be. Gondoljunk csak arra, a gyermekkori barátoknak milyen nagy szerepe volt szabadidőnk, iskolai tanulmányaink és társadalmi beilleszkedésünk sikereiben. A barát akkor és ma is egy kicsit lelkünk tükre, csínytevéseink partnere, nehézségekből való kilábalás segítő társa.
Gyermek és ifjúkorom barátja volt Gyenes Kázmér mosonszentjánosi lakos. 1956-ban elment egy másik hazát keresni, elszármazott lett belőle. Elszármazott, aki nem szakította meg gyökereit. Gondolatai, lelke itthon kalandozott, élt. Lehetőségeihez mérten tartotta kapcsolatát családjával, falujával, hazájával.
Köszönöm neki, hogy elfogadta barátságomat, megajándékozott barátságával.
Végső nyughelyet választva hazatért.
Lelke találjon megnyugvást, itthon van.
Barátok, elszármazottak nevében: Kovács Imre, társasköri tag
