Kicsavart felmosórongy az ég. A zsíros földön ezüstös pocsolyák fénylenek. Páran Dr. Csontként szedegetik össze sátraik maradványait. Szombat kora délután van. Bár irtózatos felhőszakadást kaptunk, hamarosan megtudtuk, mekkora szerencsénk volt, hiszen tőlünk északabbra és délebbre is felforgatta a tájat a vihar, mint a szalonnás kefír az ebédhez ivott meggylevet. De mi megmaradtunk.
Minden változik. A kő marad ugyan, de aki kezdetben még iskolába menet rugdalta az úton, majd romantikusan kacsázott a tóparton, az később építkezik vele, aztán kérges tenyérrel formálja szoborrá, kerti kút kávájává. Végül alá temetkezik. Az ifjúsági találkozó kilencéves lett. Nem semmi. Mondjuk egy fegyveres rablás jó magaviselettel. Ennyi idő elteltével az állandóság és a változékonyság ugyanúgy meglepi az embert.
“Forró a nyár, savanyú a cefre“
A Magyar Kapu Büfé padjain ellenállók ülnek szombat délután. Maroknyi Che: puccsal akarják megdönteni a hideg és a szél uralmát. De megdönteni egyelőre csak a söröskorsókat sikerül. Bár sokan hazamentek, ők nem tágítanak, itt akkor is fesztivál kell, hogy legyen, ha homokzsákokról nézzük is. A délutáni programok közül csak a beugrós tűzoltó-bemutató marad: kiszivattyúzzák a színpad előtti vizet legényeink.
A kő marad. Robi erős borostás arccal énekel a színpadon. A találkozó első éveiben még a borotválkozás korszakának várva várt beköszöntéről beszélgettünk, olyan mindentudónak gondolva magunkat, mint amilyen mélyen most tudjuk, mennyit nem ismerünk az életből.
“Üvölt a Burzum, rászoktam a szeszre”
Az esőmosta délután lassan száradni kezd. Élénk még a tegnap emléke, nem csak a lüktető agyakban, hanem a lábak vízhólyagjaiban is. Pedig semmi emlékezetes nem történt, legalábbis a memóriák szerint. Az este nyolc táján beinduló koncertek végigrángatták a mindenre felkészült embert az éjszakán, mint valami marionett bábút. A gitárhúrok közé becsúszott az ördög.
A kő marad. Gábor egy hét múlva kimondja azt az igent, aminek tökéletes, méltó és életre szóló kimondására szerintem kölyökkora óta készül. Úgy nézzük sikerül neki. Az első ifitalikon még azt hittük, mindenkinél van egy lépcsőn hagyott cipő, ami egyvalaki lábára illik. Aztán kiábrándultunk. Most meg már eljött a kor, amikor újra kezdünk bízni benne.
“Nem érzem magam jobban komám”
A szervezők, mint eddig mindig, idén is a városi önkormányzat támogatására számíthattak nagy részben, ám most több cég, vállalkozó is elzárkózott a segítségtől. Válságba fordult az idő, Piroskát eladták táncosnőnek Kijevbe, az ólomkatona másik lábát ellopták a fémtolvajok. Mese nincs. –„Segítőnk és szponzorunk is kevesebb akadt, nekik viszont nagyon hálásak lehetünk, hiszen most még fontosabb volt a kinyújtott kezük.” – mond valami ilyesmit Csaba.
A kő marad. Ott van mindenki Őrije. A bolondos zenész- és mesemondó géniusz huszadik századi, vidéki megfelelője. Urban legend (vagy Flóri) a kifejezés jó és egyben rossz értelmében, ami elválaszthatatlan; már annak, aki ismeri a célszemélyt. Egy találkozó sem telt el anélkül, hogy a csontig, velőig fekete, kazalhajú jelenség, akinek egy nemzetközi tudóscsoport szerint basszushúr nőt a hangszálai helyén, ne tett, mondott volna valamit, a metál és a rock and roll jegyében, amitől a nagyerdő környékén meddők lettek a nyulak. Az előbb, a büfé előtt, majdnem zsinóros mentében a nomád íjászatról mesélt. Meg arról, hogy kéne egy nő, aki szülne neki vagy nyolc gyereket. Amiből persze hat lovas íjász lesz, a több meg lány. A nyúlszaporulatnak újra viszlát.
A kő marad. Hogy értsék, miről van szó: A szombati eső után ébredezik a fesztivál. Sötétlő árnyak gubbasztanak a fedett sörpadoknál, mint ázott fecskék a dróton. A színpadon két apró lurkó csillogó szemekkel áll, ül, fekszik, lebeg a dobfelszerelés körül. Anya és apa nézik őket. Büszkén és meg sem lepődve. – „Megígértem nekik, hogy kihozom őket dobolni” – mondja Gazsi, aki amúgy már az Apu megszólításra is hallgat. Nemrég – kitalálják? igen! -, a korai években még ő volt csillogó szemű kölyök, aki ütötte a dobokat. Még megvan egy sárguló csoportkép az első találkozóról. Maroknyi jánossomorjai siheder, köztük Apa.
Ahogy sokan mások a felsorolt társaságból, én is ott állok. Nincs pocakom, tokám, és sportkocsim. Mondjuk ez utóbbi most sincs.
“Meglépek innen, nem nyugszom bele”
Az idővel sna-sna-snapszerarccal kártyázunk, blöffölve. Nem fújjuk le a fesztivált. Szombat kora este azonban már majd kétszáz embert számoltak meg a szervezők. Azért ennyit, mert megunták, vagy nem volt több ujjuk. A bizalom erőt ad, az esti koncerteken már csak a még kicsit csípős idő emlékeztetett a… mire is? Mindegy, fesztivál van!
A kő marad? Minden változik. Változunk. Felnőttünk, úgy hogy szinte észre sem vettük, átlebbentünk a férfikorba, olyan észrevétlenül, ahogy lombos óriássá nő a körtefa a ház oldalában. De az ifjúsági találkozó közben megmaradt. Velünk cseperedett, kezdett borotválkozni és lett fiúból apa. Új fiatalok jelentek meg és illeszkedtek bele a fesztivál családias légkörébe. Esküszöm, ha nem a buli és a koncertek lennének a közös nevező, hanem mondjuk a pénz, már parlamenti párt lennénk. Vagy maffia. Így meg van egy Ifjúsági Találkozónk.
“Defektet kapott Somorján a Ladám”
A szerényebb kínálat a látogatottságon is érezteti a hatását, de azért péntek este nagyjából négyesszázan nem máshol időznek. Béke, nyugalom, semmi botrány. Igaz, ha reinkarnáció van, kétszázezer léleknek nem volt hosszú távú befektetés a szúnyog lét. Bánatunk, hogy Nagyfödémesről idén nem érkeztek a barátok, nem kaptak buszt, így csak pár önkéntes fanatikus jelentkezett, de őket is hazamosta a vihar szombatra. De azért, ahogy egyikük mondta nekem péntek este, ízes és már rég kedves tájszólással: –„Tudod, éz á lényege a tástvérkapcsolatnak. Hogy mink most itten vagyunk.”
– „Jánossomorja _urva jó hely – mondja egy őszintére spiccesedett srác Mosonmagyaróvárról – mert itt lakik a nagymamám. Most voltam Volton, ezer, sőt tízezer ember, …de nem kapom meg azt, amit itt, az Ifjúsági Találkozón. Tök egyedi az egész. Mindenki ismer mindenkit, a haverok is azt mondják, hogy ezt nem lehet kihagyni, olyan mint egy baromi nagy család. Persze idén a sátorral megküzdöttünk, hogy ne vigye el a vihar, de végül is győztünk, földre vittük.
“A magyar gárda lenyúlta a babám.”
A kő marad. „We are family”. Nyálas, elcsépelt és ösztönösen topogom rá a ritmust, de nem tudom máshogy mondani. Senki sem idegen. A bizonyíték pedig, hogy Önök, akik olvassák a cikket, már évek óta inkább Ti, akik olvassátok. Mindenki tudja, kikről szól. Rólunk. Mindenki tudja, miről beszéltem, ezért nem is volna szükség ennyi sorra.
