Az elmúlt évek legszebb ünnepi műsorával emlékezett Jánossomorja az 1956-os forradalom és szabadságharc eseményeire. A kiválóan szerkesztett és előadott, tartalmas est után hagyományos fáklyás menet indult a Szabadság-emlékoszlophoz, ahol a város szervezetei helyezték el koszorúikat.

Már a laza hangulatú próbákba belesve is éreztem. Ahogy a rizs kiömlik a papírzacskóból, lassan végigborsódzott a hátam. Remélem, sokak kapták meg még ezt az érzést a város ’56-os ünnepségén csütörtök este, a művelődési házban. Bár a program a plakátok alapján a hagyományos helyett inkább már a megszokottnak ígérkezett, a különleges műsor megmutatta, hogy életet lehet lehelni a – már bocsánat, de – kissé már rutinból letudott helyi megemlékezésekbe.

„…a béketűrés népe
Fellázadt és maga ment
A sorsának elébe.”

Idén a Klafszky Katalin tagiskola szakított a diákokat szerepeltető műsorszerkezettel és helyi tehetségeket hívott a színpadra. A Prátser Krisztián, a Körzeti Általános Iskola tanára rendezte műsorban egy külön ez alkalomra összeállított zenekar játszott (Prátser Krisztián, Iván-Varga Veronika, Nemes Csaba, Nemes Rita, Bella Kristóf, Szennik Gábor, Lőrinczné Karácsony Hajnal) a forradalom és szabadságharc fejezeteiről beszélő dalokat Ákostól, az East zenekartól, illetve Koncz Zsuzsától. A hangszerek és az énekek, mint a tea és a méz.

„Magyarország népe elég vérrel adózott, hogy megmutassa a világnak a szabadsághoz és igazsághoz való ragaszkodását. Most a világ hatalmain a sor…”

A színpadon megjelent Bibó István – Herman Antal történelemtanár tolmácsolásában -, és hallhattuk november negyedikén, Nagy Imre elfogása után, a vég kezdetén kiadott nyilatkozatát. A nyugat lelkiismeretére bízta a harcok sorsát. Nikházi Árpáda bíróság előtt álló Nagy Imre – megrázó elevenségét ezzel az azonosítással tudom leírni pontosan. A szavak súlya már-már az ember vállát nyomja, a csend fekete és kondul.

„Csak az az egy… csak az tölt el undorral, hogy egyszer majd azok fognak rehabilitálni, akik most felakasztanak.”

Katona Dóra és Harasztos Emese, két, az ugróiskolás gyerekkorból csak nemrég lánnyá érő ember. Tizenévesek haláláról beszélnek. Titokban a közönségre pillantok: Egy idős pár egymásra néz, talán róluk lehetett volna szó. Pár fiatal diák egymásra néz, talán róluk is lehetne szó. Sok könnyet fel tudnék szárítani azzal a levegővel, ami a szerdai, iskolások számára tartott előadáson maradt bent a még kacarászva betóduló lurkók tüdejében akkor.

“A Bakáts tér mögött, a Knézits utcai kórházban fekszik Muki. Az apja egy kéziszekéren most húzza az ebédlőasztalból készült koporsót, hogy beletegye s külön sírba temethesse el. És nem lehet neki elmondani, hogy Mukit nem kell külön sírba temetnie, Muki belénk van eltemetve.”

Herman Antal most a hallgatóságnak felelős pedagógust alakít: Önmagát. Beszéde bár csapongó, mégis merész. Kimondott általában ilyenkor diplomatikusan került igazságokat is. Sőt, véleménye volt, aminek egy részével magam, hallgatóként is kellemes vitába szálltam volna egy pohár bor mellett, más részében pedig csodáltam a kimondás bátorságát. Talán ez a lényege. Hogy gondolatokat ébresszen, hogy beszélgetéseket szüljön, hogy kifakadjon ez a régi, forrongó, de már betokosodott kelés: 1956.

„A tévé kékes bársonyával
Kibélelt világ
Nem érti, hogy miért kéne
Emlékezzen rád.”


Érdekes az ellentét. Amikor fiatalok tartottak beszédet korábban, valahogy nem értették napjaink vitáit, kibékíthetetlenségét. Az idősebbek az elszámoltatás nélküli békét nem tudják felfogni. Valahol mindenkinek igaza van. A korunk talaja felett gomolygó füst ötvenhat mély tőzegéből izzik fel. Felejteni nem szabad, de kezelni nem tudjuk a sorsunkat. Szomorú, de talán ez az ország akkor tud csak tiszta lapot nyitni, ha felnőnek, akiknek ötvenhat már csak a hasonló ünnepségekből sejlik. Ne így legyen, Ámen.

A tanár úr – már szokásosan – a kor humorával sem maradt adós: „Megegyeztünk az oroszokkal. Ők maradnak, mi megyünk.; Budapest vérfürdőváros, növekvő idegenforgalommal.; A Sztálin-szobor helyére öt kicsit állítanak. Egy Rákosit – Mi atyánk. Egy Rakjot – ki vagy a mennyekben. Egy Mindszentyt – szenteltessék meg a te neved. Egy Eisenhowert – jöjjön el a te országod. És egy Nagy Imrét – legyen meg a te akaratod.”

„Szabadság, szerelem
e kettő kell nekem!”
Van-e más, amiben hiszel,
ha már nem maradt semmi sem.”

A fúvószenekar hangulatalapozó zenével indította az estét, és most a fákylás menet vezényletét is átvette. Talán csak számomra a kelleténél vidámabb marsokkal vezetik a lángot szorongatókat. Talán épp a kicsik arcán lévő mosoly kell most már. A szentpéteri Szabadság-emlékoszlopnál a város és egyesületei, civil szervezetei hajtottak fejet ’56 helyi és országos, kicsi és nagy hősei előtt. Én másokra is gondolok: az eltévedt repeszek által megöltekre, a meglincselt kiskatonákra, a kimenekültekre, az itt maradottakra, akinek megállt az idő, a változás után jogtalanul megugatottakra és a joggal elítélt bűnösökre is. Az egész, végigvonszolt, megszaggatott, magyar történelemre. Remélem, más is akad így vele. Mert talán erről szól az egész. Akkor talán sikerül fehérrel befoltozni azt a zászló közepén tátongó, sokat mondó lyukat.

Hauptmann Tamás

-hirdetés- -hirdetés-