Gondoltunk egy merészet négyen -csak a teljesség kedvéért: Winkler kolléga,Tóth Kristóf; az alispán és persze jómagam- és ezúttal Ausztrián át Ceskĕ Budejovice érintésével érkeztünk Plzenbe. Sógorainknál a meglepő módon létező osztrák tanyavilág képe döbbentett meg először, majd ezt még überelte egy ,,céges” retriver az egyik benzinkúton, aki emberi ügyességgel használta a fotocellás ajtót.
E rövid kitérőt követően autóba pattantunk és irány a mérkőzés színhelye, utunk mindenféle erdőkön, kis falvakon vezetett át,… vesztünkre. Történt ugyanis, hogy a derék cseh rendőrök észrevettek, s már állítottak is megfelé, hajtási, papírok, satöbbi. A lényeg azonban az -és itt tanulhatnak valamit magyar kollégáik-, nem igazán értettük, hogy mi alapján határozták meg a sebességünket, de rövidesen fény derült az okosságra. Ahogy a nyolcvanas évekbeli Bujtor filmekben lenni szokott, a harmadik policija ott lapult a bokorban álcázva, persze akkor nevetni nem volt kedvünk, a paparazzi fotók is csak Winkler kolléga elhivatottságát jelzik.
Így tehát hiába siettünk a sörgyár múzeumába, a tárlatvezetést lekéstük, de azért jó mélyet szippantottunk a mindent átjáró illatból és persze csatlakoztunk egy nyelet erejéig az ott helyet foglaló Zala megyei drukkerhadhoz. Közös életünk hamar szétvált, mivel sejthetően nem egy órája ittak, és mint kiderült, nem csak keleti szomszédunkkal, hanem több közel-keleti állammal szemben is vannak területi követeléseik. S mivel az indulásnál kiderült, még olvasójegy is volt nálunk, így mocskosul intelligens szurkolóknak éreztük magunkat, nem kívántunk velük azonosulni.
A stadionhoz érve régi ismerősökkel találkoztunk, többen is jöttek Jánossomorjáról. A magyar szövetség ingyen jeggyel és ajándék emlékpólókkal kedveskedett, igaz nem kellett sorban állnunk, mivel az utcán kezünkbe nyomta a jegyeket egy vadidegen, hogy mi volt ebben a tuti neki, azt nem sejtem. A mérkőzést még hazai pályán is szokatlan háromezer torokból dübörgő hangorkán kísérte végig, persze nem maradhatott ki az ,,otthon vagyunk” rigmus. Ekkor sokan helyezték sóvárgó tekintetüket a szemben lévő sörgyár tornyára, s miután elmorzsoltak egy könnycseppet, emígy sóhajtottak: be szép is volna.
A mérkőzést jól kezdtük, Nikházi Márkkal ellentétben -ő végig a padon ült-, már az első percekben megszerezhettük volna a vezetést, de kimaradt. Ahogy aztán az első félidőben minden, pedig uraltuk, mit uraltuk, lefociztuk a digókat. Hatalmas fölényben, tudatosan szépen játszottunk de hiába. Igaz, a norvég játékvezető gyakran tévedett a kárunkra, ilyenkor sajnálom igazán, hogy nincs vízilabda csapatuk, amin revánsot vehetnénk. Egy lelkes, vagy inkább ittas drukker azért megpróbálta nagyjából 70 méterről egy sörös dobozzal eltalálni a bírót. A kísérlet kudarcot vallott, pedig én megelőlegeztem volna neki egy Pekingi szabadkártyát. A szünetben természetesen összefutottunk Pici bával -Márk édesapjával- aki kifejtette, hogy itt ma győzni kell. Őszintén szólva a szünetben mi is már azt taglaltuk, hogy melyik napon kellene kijönni, és hol aludjunk. Aztán persze minden másként lett, az olaszok egyetlen helyzetüket berúgták, míg mi szétlőttük a kapust és az utolsó pillanatokban a kaput is. Felcsendült a hármas sípszó és kész, vége, nincs tovább. Bár sokkal jobbak voltunk, ma szinte semmi sem sikerült, így bár tegnap még fájt, ma már tudnunk kell örülni a bronznak is.
A lefújás után sokáig éltettük a fiúkat, ezúttal talán nem túlzás, hogy “van csapatunk”, majd lementünk a kordonok mögé, hátha esetleg lopva -akreditáció hiányában- mikrofonvégre kaphatjuk falunk szülöttét. Végül az UEFA nagylelkűségének köszönhetően, bemehettünk a „nagyok” közé, a felvételt híradónkban láthatják. Eddig tartott tehát a nagy kaland, folytatása jövőre Egyiptomban az U-20-as világbajnokságon lesz. Reményeink szerint velünk együtt.
