"Azzal, hogy a társadalom nem segíti, sõt visszatartja a gyászt, meggátolja, hogy igazán fel tudjuk dolgozni a halálesetet, és ne maradjon bennünk elnyomott fájdalom, ami az egész életre kihathat." - mondta munkatársunknak adott interjújában Polcz Alaine pszichológus, thanatológus írónõ, a magyar hospice mozgalom alapítója.

- Manapság ritkán járunk temetõbe, mivel túlságosan el vagyunk foglalva. Nem úgy fordulunk a halottaink felé, ahogyan kellene, és megpróbáljuk ezt halottak napján pótolni. A régi, õszintébb kultúrát a halottak napjával kapcsolatban is elvesztettük. Régebben az ember maga nevelte a virágokat, vagy legalábbis maga vásárolta és válogatta össze a koszorúnak valót, ma pedig kész koszorúkat veszünk. A felkészüléshez hozzá tartozik a sír elõzõ rendbetétele, díszítése is, ma sokszor ez is elmarad. A nagyvárosokban nem tud mindenki egyszerre kimenni, de vidéken általában egyszerre látogatnak a temetõbe a falu lakói, és így közös ünneppé változik a halottak napja.

Kolozsváron például, a házsongárdi temetõben halottak napján több helyrõl is fölhangzik a zene, az együtt mondott hangos ima, egy-egy sírnál cigány húzza az elhunyt kedvenc nótáját, és az egész temetõ fényben úszik. Együtt emlékeznek, és együtt ünneplik a halottaikat. Keleten is sokkal élõbbek ezek a szokások, például az ortodoxoknál, a görög-katolikusoknál, de már a románok is átvették, hogy a temetõbe ennivalót visznek ki ezen a napon. Ez nagyon szép szokás, gyakran én is viszek ki gyümölcsöt a temetõbe. Igazából valahogy vissza kellene találnunk a halál régi, igazabb kultúrájához.

-Talán mindkettõ. A rítusok, a szokások is elkoptak: Régebben arra törekedtünk, hogy adjuk meg a halálnak és a holttestnek is a maga méltóságát, ugye otthon ravataloztak, öltöztettek, sirattak, de a temetés is a család, a barátok összefogásával zajlott le. Megvolt az intimitása. Ma mindezeket valamilyen vállalkozás végzi, aztán vagy megadják a holttest méltóságát, vagy nem. Sajnos nagyon sokszor inkább az utóbbi.

- Ez lényegesebb probléma, mint hinnénk. A halál valóban tabuvá vált az elmúlt negyven-ötven évben. Nem illik gyászolni, nem is ismerjük ma már a régi gyászkellékeket, szokásokat sem. Kívülállóként sem tudjuk, hogyan viszonyuljunk a gyászolókhoz. A mai világban elfogadott, sõt elvárt viselkedés, hogy ne sírjunk, ne panaszkodjunk, hanem hõsiesen végezzük tovább a munkánkat, mintha semmi komolyabb bánat, tragédia nem ért volna minket. Pedig a gyásznak megvan a maga ideje és helye. Azzal, hogy a társadalom nem segíti, sõt visszatartja a gyászt, meggátolja, hogy igazán fel tudjuk dolgozni a halálesetet, és ne maradjon bennünk elnyomott fájdalom, ami az egész életre kihathat. Mai felmérések és kutatások is bizonyítják, hogy nagyon gyakran az elmebaj mögött is egy fel nem dolgozott gyermekkori gyász áll.

A viszonyunk a halálhoz azzal, hogy eltávolítjuk, és nem foglalkozunk vele, nagyon ambivalensé vált. Félelmessé, fenyegetõvé vált a halál ténye, és mi nem tudjuk kezelni mindezt.

- Ennek szerencsére mára már nagy irodalma alakult ki, és jól mûködik a 14 éve indított Hospice mozgalom is hazánkban. A válasz lényege az, hogy a halált az élet természetes, szerves résznek kell tekintenünk, ahogy évszázadokon át tekintettek rá, amikor még otthon haltak meg az emberek, nem egy kórház elfekvõ osztályán, sokszor méltatlan körülmények között. A Hospice nemzetközi mozgalom megpróbálja elfogadtatni, fölismertetni azt, hogy a halálra fel kel készíteni nem csak a felnõtteket, de már a gyermekeket is.

Ha tudomást veszek a halálról, akkor másként viszonyulok majd a szerelmemhez, a gyermekemhez, a pénzhez, magához az élethez, ami így sokkal méltóságteljesebbé, értékesebbé válik, mert tudom, hogy milyen múlandó. A halállal érezhetõbbé válik, hogy mi az életem a célja.

Tudni kell elfogadni a halált, társadalmilag ugyanúgy, mint az egyén szintjén, és segítenünk kell visszaadni annak az igazságát, méltóságát. Ma mind közelebb kerülünk a halál megértéséhez. Mivel sok ezer ember esett át már halálközeli élményen, az ezzel foglalkozó intézményeknek mára komoly tapasztalataik vannak. Fontos, hogy egy halálközeli élmény során, bár már nincs agymûködés, nincs érzékelés, mégis lát, hall, érzékel az ember, a tudat tovább mûködik. Tehát ebbõl következik, hogy a psziché a testtõl függetlenül is képes mûködni. Ezzel egyeztethetõ a különbözõ vallások felfogása, hogy a halálon túl van az életnek valamilyen formája.

- A vallások alapvetõen nem riogatnak, ám érdekes, hogy az idõk során a rítusokban kialakult egy hasonló távolságtartás a halállal kapcsolatban. Valószínûleg egyre jobban beférkõzött a rítusokba az ember ösztönös félelme, rettenete a haláltól. De mindez a kultúrától is függ valamennyire. Mexikóban például örömünnepnek tartják a halottak napját, a lakásban kiteszik az elhunyt képét, és a kedvenc süteményeit teszik a sarokba. Az élet örömét próbálják kimutatni a halállal kapcsolatban is. Magam is láttam New Orleans-ban, ahogy a temetésen a feketék táncolnak. Azt mondják, a lélek szabadult meg a test börtönébõl, miért kell akkor ezen megrendülni? A vallások alapvetõ tanításaiban ez a hozzáállás van benne, valljuk is ezeket, de mégsem így élünk. Fontosabb a kocsi, a pénz, és a voltaképpen fontosabb dolgok elhalványulnak. Marad a félelem.

A középkorban a kereszténység sem tekintette a halált szörnyûségnek. Elfogadták. Az újkorral, a tudomány századával kezdõdött az a tendencia, ami a tabuvá váláshoz vezetett. A tudomány csodálatos eredményei felélesztették a túlélhetõség reményét. Megszoktuk, hogy a tudósok mindenre megoldást tudnak elõbb-utóbb találni. Amire pedig nem, arról igyekszünk nem tudomást venni, besöpörni a szõnyeg alá.

- Fontos, hogy hogyan élünk, és hogy fogadjuk a halált. Az erõsen anyagias világban nehezen tudnak fölkészülni az öregek. Minden média, minden hirdetés azt mutatja, hogy mi módon tudod megvédeni, megtartani a tested fiatalságát. Hogy öltözz jól, hogy egyél egészségesen, folyton errõl van szó. Minden azt sugalmazza, hogy igen az öregséggel is rugalmasnak lehet maradni. Lehet is, de a szellemiek terén, nem az energia terén. A létet szellemi, vagy spirituális szinten tekintõ oldal ugyanakkor háttérben van. Nem annyira a lélekkel foglalkozunk, inkább a testtel.

Az az élet rendje, hogy az öregedéssel közeledik a halál. Segítségre szorulnak az öregek, hogy együtt tudjanak élni az öregedéssel, föl tudjanak készülni a halálra. Ehhez kell a társadalom segítsége és kell a média is. Minél többet kellene beszélnünk ezekrõl a dolgokról a változáshoz.

- Itt lényeges, hogy a médiában a hallálhír az a bûntény, a baleset, a kataklizmák, és a háborúk kapcsán jelenik meg, amik pedig ömlenek - kivédhetetlenül - gyermekekre, felnõttekre egyaránt. Elrettentõ, megdöbbentõ, félelemkeltõ hatással jelenik meg ezekben a halál. A televízióban is csak az akciófilmek erõszakos halálaival találkozunk De a tény után már nem foglalkozunk a feldolgozásával, azzal, hogy mit jelent az a környezetnek. Tobzódunk a halálnak a naturális megjelenítésében, és nem törõdünk a lényegével. Szó sincs soha arról, hogy mi történik a lélekkel.

Pedig a halál a természetes közegünkhöz tartozik, ahogy a születés is, még akkor is, ha valaki tragikus körülmények között hal meg. A lényegrõl, hogy mit jelent a halál, mit jelent meghalni, mi zajlik le a haldoklóban a haldoklás alatt és után, arról kevés szó esik. Ha ennyire körülveszi mindennapjainkat a halál jelensége, akkor még jobban kellene ismernünk, elfogadnunk, és felkészülnünk rá.
 

- Az lenne a normális, ha a saját halálunkkal is foglalkoznánk, nem csak mások halálával. Ugyanakkor halottainkkal nem csak halottak napján törõdnénk, hanem fõként akkor, amikor még élnek, hogy megadjuk nekik azt, amire szükségük van; amit kell, és amit lehet. Tudjunk velük beszélni a halálról, ha kérik. Márpedig szükségük van rá, csak mi nem tudunk velünk beszélni errõl, mert nem tudjuk elfogadni a halált. Mert mi félünk tõle igazán.

Készítette:
Hauptmann Tamás