A tüntetők a Szózatot énekelték, amikor megszólaltak a fegyverek. Mi, az utókor helyettük is befejezzük a mondatot: „Hazádnak rendületlenűl / Légy híve, oh magyar”. Ezt mondta a mosonmagyaróvári Gyásztéren tartott beszédében Áder János köztársasági elnök. Az ünnepségen a jánossomorjai áldozatokra, sebesültekre is emlékeztek a bécsi „Europa”-Club tagjai, akik közül sokan Pusztasomorján át menekültek el.

A laktanya előtt elesettek testébe fúródó golyók a szabadságszerető magyar nép testébe, belénk is fúródtak akkor, mondta Áder János köztársasági elnök október 26-án, a volt laktanya előtti Gyásztéren. 56 évvel ezelőtt a laktanya elé érkező, és a bejáratot énekelve megközelítő, békés tüntetőket két sortűz fogadta. Anyakönyvi adatok szerint 55-en haltak meg és 83-an megsebesültek. Köztük volt a jánossomorjai Kelemen Rezső is, de több, a mai Jánossomorjáról származó fiatal, többségükben a gyárakból kiszólított munkások, ipari tanulók is megsebesült akkor. (Az eseményről bővebben lásd írásunkat cikkünk végén!)

 

Bennünket sebeztek meg

 

A gyásztérre péntek este hagyományosan a 56 évvel ezelőtti tüntetők útvonalát bejárva érkezett meg a közönség nagy része. A megemlékezést Áder János államfő, választókerületünk korábbi országgyűlési képviselője kezdte meg. Elmondta, a felvonulók mély felháborodásukat akarták kifejezni Gerő Ernő hírhedt október 23-i rádióbeszédével szemben, amiben csőcseléknek, Horthy-fasisztáknak bélyegezte a tüntetőket, kiállt a szovjetrendszer mellett, és jelezte, a hatalom semmit nem értett, vagy nem akart érteni a békés, a totalitárius, terroron alapuló rendszert felszámolni kívánó követelésekből.

– „Egy nép legyőzhetetlen lelki erejét jelenti, hogy a Recsken, vagy az Andrássy út 60-ban történtekre; a kitelepítések és a munkatáborok kegyetlenségeire; az ÁVO-s pribékek, besúgók terrorjára a magyar nemzet tagjai nem fegyverrel kívántak válaszolni. Békésen vonultak utcára az emberek, mint 1848-ban.” Soha nem vérontást akartunk, hanem szabadságot, ez joggal jelenthet büszkeséget nemzetünknek, hangsúlyozta Áder János. Folytatva az események taglalását elmondta: A tüntetésre készülő egyetemistákat egy belső információkat tudó egyetemi oktató figyelmeztette, hogy ne tüntessenek, mert fegyveres válasz várható. A 26-án felvonuló és az épületeken álló vörös csillagok eltávolítását követelő fiatalok, egyetemisták menetéhez sokan csatlakoztak, városi és környékbeli polgárok, a gyárak dolgozói, tanulói. A tömeg egy része a laktanya felé indult a Kossuth-nótát, a Hymnust, a Szózatot énekelve, azonban itt frissen telepített géppuskaállások fogadták őket. Csatlakozásra akarták felszólítani a katonákat és a vörös csillagot akarták levetetni… néhány tiszt eléjük ment, amikor már csak tíz méterre voltak. A Szózat hangjait ekkor puskaropogás törte ketté. Az első sorozat másfél percig tartott, majd jött a következő és a kézigránátok. Újabb másfél perc telt el, amíg újra kiürültek a tárak. – „A lövedékek szabadságszerető nemzetünket sebezték meg.” – mondta. Hangsúlyozta, emlékeznünk kell az áldozatokra, hogy ők mi vagyunk. Tudnunk kell, hogy ők nem haltak meg hiába, velünk vannak, amikor a Kossuth-nótát, a Himnuszt, a Szózatot énekeljük, és helyettük is befejezzük a mondatot, amit akkor beléjük folytattok: Hazádnak rendületlenül légy híve, oh magyar!

 

A mieinkre is emlékeztek

 

Az áldozatok között esett el Kelemen Rezső ipari tanuló, több pusztasomorjai, szentjánosi, szentpéteri lakos is megsebesült. A bécsi magyar „Europa”-Club delegációja, ahogy 23-án Jánossomorján, úgy itt is koszorúzott. (A népes koszorúzó szervezetek között Jánossomorja nevében egy szervezet sem emlékezett meg a gyásztéren.) Az ’56-ban Pusztasomorjáról elmenekült Smuk András elnök elmondta, kétszeresen is kötelesség számára az itteni megemlékezés, egyrészt, mint ’56-os menekült, másrészt, mint Kelemen Rezső távoli rokona. Elmondta azt is, hogy azokban a napokban otthon káosz, felháborodás uralkodott, sokan mentek a kórházba látogatni, vagy a halottakat hazahozni. Megdöbbentette az embereket, hogy a magyarok magyarokba lőnek, akkor ezt gyerekként is átérezték. A menekültek legtöbbje már csak kint, Ausztriában járhatott utána annak, hogy pontosan mi is történt itthon.

 

Pusztasomorján át menekültek

 

A megemlékezők között többekkel sikerült beszélnünk, akik Pusztasomorján lépték át a határt. A Münchenben élő Mészáros József túlélte a sortüzet. – „Szerencsés túlélő voltam, mindjárt elfeküdtem a lövések hallatán. Mellettem Nagy Árpád szobatársam állva maradt, halálos lövés érte. Varga Erzsébet barátnőmet, osztálytársamat még sebesülten tettük fel egy teherautóra, de a kórház folyosóján elvérzett. Én a tömeg a szélén álltam, a laktanyával szemben jobbról. Három katona kijött elénk, vissza akartak tartani bennünket, mondták, hogy nagy tragédia lesz, de abban a pillanatban jött a sorozat. Talán még az ő árnyékukban voltam, ez menthetett meg. Münchenben élek azóta, de amióta lehet, mindig itt vagyok a megemlékezésen, …mindig azt mondom, hogy itt születtem még egyszer.”

Mészáros Józsefnek településünkről is vannak emlékei: – „November 9-én Pusztasomorján hagytam el a Hazát. Busszal érkeztünk, a lakosok mutatták meg, merre van a határ. Egy faluszéli istállóhoz irányítottak, Gábor bácsi istállójához, ám amikor odaérve páran bementünk, egy falhoz támasztott határőr géppisztolyt láttunk, a határőr pedig ott beszélgetett Gábor bácsival. Megkérdezte, mit akarunk, mi meg mondtuk, hogy amit a többiek, kimenni.
Kijött velünk az épületből, erre a tömeg szétszaladt. Aztán utána megmutatta, merre induljunk. Akartak pénzt adni neki, de azt mondta, mit csináljon vele, holnap megy ő is…  30-40-en lehettünk, sikeresen kiértünk.” Mészáros József kint folytatta tanulmányait, megvalósította gyerekkori álmait. – „De ide visszajönni mindig különös érzés, közel jönnek az események. A kötél, ami ide köt, csak nyúlt, de nem szakadt el.”

Hauptmann Tamás

 

’56 Mosonmagyaróváron – a sortűz története

(2008. októberi cikkünk)

 

Mi is történt?

 

A forradalmi események a városban 25-én kezdődtek, a budapesti híreket követően. Másnap szimpátiatüntetést szerveztek. (Október 25-én Győrött a börtön előtt az ÁVH már belelőtt a tüntető tömegbe.) A menet kora délelőtt indult meg helyi munkások, akadémisták, középiskolások – és a szakirodalom szerint még óvodások – részvételével is. Körbejárva a várost, leszedték a különböző épületekről a vörös csillagokat, a járási bíróságról kiszabadították a rabokat, majd az Ipartelepre, a gyárakhoz vonultak. Így jutottak el a közelben álló határőr laktanyához – két irányból.

 

Két sorozat – három perc

 

A fegyvertelen oda érkezőket egy parolijától, rangjelzésétől, vörös csillagtól a sapkáján megfosztott katona figyelmeztette, hogy lőni fognak rájuk a laktanyából – a hatalom utólagos állásfogalása szerint ők hivatalos követek voltak, akik figyelmeztették a laktanya ellen vonulókat, hogy válaszolni fognak a támadásra. Miközben a tömeg különböző részein hol a Kossuth-nótát, hol a Himnuszt, hol a Szózatot énekelték, valamivel tíz óra után, eldördült a sortűz. A halottak és sebesültek száma máig nem tisztázott – egyesek szerint 106, mások szerint 103 illetve 50 körül volt. Anyakönyvi adatok szerint 55-en haltak meg és 83-an megsebesültek. Köztük volt a jánossomorjai Kelemen Rezső is.

 

Az operaítv terv a fontos!

 

Dudás István százados, a laktanya parancsnoka hírszerző tisztjeitől folyamatosan kapta az információkat a tömegről. Ezeket fenyegetőnek vélvén szervezhette meg a laktanya védelmét. Győrtől, a határőrség kerületi parancsnokától kértek utasításokat, és azt a parancsot kapták, hogy a laktanyát mindenképpen védjék meg, vagy ha nem megy, robbantsák fel, mert több vagon lőszer és robbanóanyag is van a raktárakban, továbbá ott a nyugati határ biztosítását részletesen taglaló operatív anyag is, ami nem juthat a tömeg kezére.

Hogy volt-e tűzparancs, és ki is adhatta ki: máig tisztázatlan. Valószínűsíthető csak, hogy a lövetésre két, lent álló tisztnek nyílhatott alkalma, Dudásnak nem. A laktanyában az események után vita alakult ki a tisztek között, Dudásék még egy „figyelmeztető” sortűzzel készültek a várható újabb tömeg szétoszlatására, míg páran ezt ellenezték, vitatkoztak a parancsnokkal. Dudás ekkor átadta a parancsnokságot, és Csehszlovákiába távozott.

 

Lincselt a nép

 

A sortűz után a városi hangosbemondó közölte a mosonmagyaróváriakkal, hogy csőcselék támadta meg a laktanyát, és erre a határőrök tűzzel válaszoltak. Ez a közlés még fokozta az emberek döbbent elkeseredését.

Mindezek után a városban létrejött a forradalmi irányítás. A sortűz hírére Győrből az Ideiglenes Nemzeti Tanács nevében képviselő érkezett, hogy az események élére álljon, és  megakadályozza a további vérontást. Földes Gábor egymaga indult be a demoralizálódott, harcolni nem akaró laktanyába tárgyalni, de nyomában betódult a tömeg. A végzetes pillanat az volt, hogy az egyik kazalban megtaláltak elrejtve egy előző nap elesett fiú holttestét. Megkezdődött a lincselés. A sortűz idején a géppuskáknál tartózkodó főhadnagyot agyonverték, két másik, feltehetően ártatlan tisztet félig agyonvert, vérző állapotban szállították a Tanácsházára. A szekrényeket feltörték, az operatív anyagot – a vezetés félelmeivel ellentétben -megtaposták, széjjeltépték. A két összevert tiszt egyike a tárgyalás során kiugrott az ablakon, ahol a tömeg brutálisan meglincselte. Másikukat, aki amúgy valószínűleg Dudás ellen érvelt a második lövetés vitájában, 27-én hordágyon kihozták a kórházból, az evangelikus templomnál letették, ahol a tömeg összeverte és felakasztotta.

 

Hallgatni kell

 

A szabadságharc bukása után perek következtek az eseményekben főbb szerepeket játszók ellen, a sortűzről egészen a rendszerváltás előtti évekig hallani sem lehetett. 1991. október 26-án Göncz Árpád köztársasági elnök avatta fel a gyásztéri emlékművet a helyszínen. Azóta itt tartják megemlékezéseket a mosonmagyaróváriak. Később a laktanyaparancsnok ellen indult per Dudás István 2002. június 28-i halála miatt nem járt konkrét ítélettel, bár a fellebbezés előtt a bíróság elítélte Dudást, emberiség ellen, több emberen elkövetett bűntettben.

A források alapján közel 350 ember esett áldozatul a forradalom alatt lezajlott sortüzeknek az országban. Szakértők legalább hetven-nyolcvanra teszik az 1956-os forradalom idején, illetve az azt követően, fegyvertelen tüntetőkre eldördült sortüzek számát. A korabeli anyakönyvi kivonatokban sokszor természetes halálesetnek tüntették fel a harcok vagy a sortüzek áldozatait.

 
Összeállította: Hauptmann Tamás

-hirdetés- -hirdetés-