700 ezer forintot adományozott Jánossomorja Város Önkormányzata egy felsőzsolcai árvízkárosult családnak, akik a kapott összegből sokat tehetnek azért, hogy szeptemberre ismét beköltözhessenek családi házukba. A pénzt szerdán adta át Felsőzsolcán egy helyi küldöttség, amit stábunk is elkísért. Olvassa el helyszíni riportunkat.

Takaros kis házak siklanak el az autónk mellett. Tárt ablakok mindenhol. Mintha csak nagytakarítást tartanának, de dunyhák nincsenek az ablakban. A szobák bent üresek, bútorok sehol… A piros cserepekről az ereszbe folyik a sárga napfény. Sok tetőről kopácsolás hallatszik. Itt-ott bordákként tűnnek elő a csupasz gerendák, kendős ácsok dolgoznak odafent, és le sem néznek az idegenekre… Virágok a kertekben, virágok a nénikék otthonkáin, de a padok üresek, mindenki siet valahova… Kutya fekszik az udvaron, bundájában izzik a meleg. Liheg, de alatta nem poros a föld… Minden képen megtalálom a hibát, mint egy rejtvényújságban.



Csíkok a házfalon

Felsőzsolca június 5-én esett el, cselvetéstől. A Sajóba futó kis Boldva patak, ami szinte csak a fű közül csillog elő néha, most tengerré duzzadt. A folyó ostromától jól védték a várost, ám a Boldvába visszajutó víz nem várt irányból zúdult a városra. Nem talált utat a szabad földek felé, elzárta azt a nemrég épült úthálózat töltése. A bevásárlóközpontok miatt feltöltött ártér sem nyelte el. Mint a karámhoz szorított bika, arra szökött hát, amerre utat talált. Neki a településnek. Azt beszélik, akkor öreg szakik letérdeltek a hivatalban, hogy négy helyen vágják át az út töltését. Hiába.



Első pillantásra semmi nyoma annak, hogy nemrég ezeken az utcákon csónakkal közlekedtek. Aztán feltűnnek az apró jelek. A házakon másfél méter magasan húzódó vizes csíkokat figyelem. Szinte fel sem tűnik, hogy közöttük üres telek sikít az elbontott ház után. Majdnem minden utcában akad magába roskadt épület. Hiába láttam sokszor az elöntött utcák sokkoló híradós felvételeit, mégis az rendít meg, ahogy az autóból kiszállva megérzem azt a szagot. Dohos, vizes pinceszag mindenhol.

Az élet viszont pezseg, mintha minden ösztönével újjá akarná teremteni magát a hétezer fős, Miskolc melletti kisváros. Az emberek dolgoznak, vagy dolguk után sietnek, a Máltai Szeretetszolgálat irodája előtt a szokásos sor áll. A városházán is kavarog a tömeg, ki ezt, ki azt intéz. Az adományokat hozó csoportok nem szokatlanok, mi jövünk zavarba, olyan ünnepélyességtől mentes rutinnal, de kedvesen és örömmel fogadnak. Környékünk vegyes küldöttségét máris köszönti a polgármester, még ha meg is várat ezzel egy állami illetékest. Jánossomorja hétszázezer forintot ajánlott fel egy zsolcai árvízkárosult családnak, ezt mondja el Winkler László önkormányzati képviselő. De a karaván többszereplős, Winkler László és testvére, Winkler Károly vállalkozók közösen közel két és félmillió forintnyi építőanyagot hoztak ide. A pótkocsis kamion után csak kicsit néztek a helyiek az utcákon, a rakomány nem szokatlan, de a mennyisége igen. De ott toporog még a mosonmagyaróvári és a győri ipartestület csoportja is, vastag borítékokkal a kezükben. Van helye a pénznek.

Száradás

Hosszú tornácos, öreg ház, vakolata fél méter magasan felverve. Szárad. Ide vezet minket Fehér Attila polgármester. Egy kétgyerekes, fiatal párt javasolt a támogatásra, akiknek az a pénz fedezné házuk helyreállítási költségének nagy részét. A szavak el is vesztek valahol, csak a képek maradtak meg, ahogy Winkler László, mosolygós komolysággal mondja el, mi járatban is vagyunk. A fiatal pár nem tudta, miért érkezik hozzájuk egy csoport, csak annyit mondtak neki, haza kellene sietni a munkából egy kicsit. Csak baj ne jöjjön megint. Most pedig itt állnak, vizes tekintettel, és bámulják, ahogy a kilátástalanság és esélytelenség sötétjébe bevilágít a kis pénzes borítékból kiszüremlő fény. Ezek a könnyek most szárítják a vizes falakat. - „Hálásak vagyunk, jól esett Jánossomorja segítsége, és a fiatal pár elérzékenyülése minden elmondott. Úgy tűnt, hogy egy perc alatt megoldottabbnak láthatják életük folytatását a két pici gyerek mellett, és ez nagy dolog.” – mondja a polgármester.



A városban esett kárt jelenleg nagyjából öt milliárd körülire becsülik. Kétszáz ház dőlt össze vagy ítéltetett lebontásra, de még kifejezőbb, hogy ezerhatszáz sérült meg a vízben. Hétezer lakos… Szerencsére összefogott az ország, és mondhatnánk, a világ is, érkeznek az adományok, felajánlások, rengetegről még nem is tudnak helyben. Eddig csak a ruhaneműt, élelmiszereket, takarítószereket osztották ki, az építési időszak most kezdődik. Száradnak a házak, ami hosszan tarthat, azután jöhetnek csak a munkák, a bútorok… A segélyek felhasználásról október végéig el kell számolni az állam felé, ami rövid idő a házak újjáépítéséhez. De Zsolcán remélik, karácsonyra már mindenkinek lesz fedél a feje felett. Most sokan barátoknál, rokonoknál élnek, onnan járnak vissza naponta javítgatni a házakon, munka után.

Ide nem jön fel

Aleva Vince Mátyás fiatal srác, a szemei viszont olyan mélyek, mint a sokat látott háborús veteránoké lehetett. Körbekalauzol minket az udvaron és a házon, a csatamezőn beszélve a harcról. Hosszú kertje mögött áll lesben most is a Boldva. A növényeken a sár és víz rozsdabarna nyomai. A kert közepén fehér homokzsákok sora. – „Egy barátom is segített nekünk a védekezésben, mi védtük a két szomszéd házat is, ahol két idős lakik. Átjött a víz, hát építettük feljebb, a ház végénél megint… Amikor ott is átjött, menekültünk. De nem volt hiába, ezek a gátak mentették meg a házat az összedőléstől, mert nem mindegy milyen sebességgel megy neki a falnak az ár.” A településen akadnak emeletes, új építésű házak is, amik összedőltek, tévhit, tehát, hogy csak a muglik roskadtak össze. Aminek nekizúdulhatott a nagy erejű víz, az megroggyant, megrepedt, összedőlt. A vályogháznál számít, hogy milyen erővel érkezik az ár, meddig áll vízben, és hogy hogy szárad. A sárfal ugyanis, ha megszívja magát vízzel, szétterül, lefolyik. „Nekem szerencsém van, mert betontalapzatú az épület, és a védekezés is sokat tett.” – mondja Vince. A szembeszomszédok már nem ilyen szerencsések, ott beomlott a ház. A szobaablakon átlátunk a hátsó udvarba.



Bent Aleváék lakásban egymásra dobálva minden, száradnak a bútorok, ruhák… A gyerekek táborban vannak, a házba kisgyereket behozni még most sem lehet a fertőzésveszély miatt. –„ Június 3 és 5 között, két órát aludtam. Csütörtöktől szombatig egyfolytában védekeztünk, nem volt idő menteni a tárgyakat. Egyszerre csak jött értünk a teherautó, mondták, hogy menjünk, mert itt a Boldva, nem lehet mit tenni.” A kutyán és a macskán kívül szinte minden itt hagytak.



Aleváné Szilasi Magdolna apró, búzaszőke hajú, kedves asszony. - „A kertben egyre feljebb jött a víz, mi meg csak raktuk a zsákokat. Az egyik ismerősünk hozott szivattyút is, de aztán ő is azt mondta, hogy ennek értelme nincs, mert már a pincében, és nem csak hátul, hanem előröl, az utca felől is egyre jött az ár. Csak a menekülés maradt. Amíg a házban nem volt bent a víz, a gyerekeknek szedtünk össze ruhát, el is vittük őket, majd utána bezártuk a házat, zsákokat tettünk az ajtóhoz és elmentünk.”

- „Átmentünk a szomszéd néniért - folytatja Vince -, aki 93 évét itt élte le. Nem hitte el, hogy ideért a víz, azt mondta, olyan itt még nem fordult elő, és nem is fog. Aztán amikor kilépett az ajtón, toccsant a lába a vízben. Megfordult, és gyorsan pakolni kezdett.”

Újult erővel

Magdolna elutazott a gyerekekkel, míg Vince maradt. Gumicsónakkal járt vissza a házhoz, megtette, amit tehetett. Magdolna csak a víz elvonulása után jött vissza. - „Amikor először megláttam, mi maradt itt… Legelőször a szag, ami megfogott bennünket, most is lehet még érezni… Nem tudtunk mit mondani, kellett egy pár hét, míg az ember feldolgozta.”
A régi paraszti ház telis tele családi ereklyékkel, sárgult, évszázados fotók a falakon, a nagyapák, dédanyák tárgyai… Vincéék öt éve vehették meg maguknak a régi szülői házat. „Leírhatatlan milyen volt, mikor hozzájutottunk, meg mikor elvesztettük… Amikor válogatjuk a dolgaink közül, hogy mi használható és mi nem, az nagyon rossz érzés. De van két fiunk, őket kell felnevelnünk, nem szabad elkeseredni. Most új erővel próbálunk nekiindulni.” Magdolna mosolyog, amikor arról kérdezem, honnan ez a céltudatosság, optimizmus. –„Elég kár ért bennünket ezzel a vízzel, előre kell nézni. Attól sem félünk, hogy újra jön a víz. Sokat tanultunk, de félni nem félünk.



A szegényebb családoknak nem könnyű az elindulás. A hitelintézetek sem türelmesek, a biztosító a javítás számlái után fizet, de ha nincs miből javíttatni, számla sincs. – „Kapunk különböző adományokat, és ez az önkormányzati támogatás is esélyt ad arra, hogy újjá tudjuk építeni az életünket.”- mondja Vince. Csak a kőművesmunkák több mint egy millió forintra rúgnak majd, és akkor még nem beszéltünk a bútorok, a víz miatt elromlott háztartási kisgépek cseréjéről… De Aleváék szeretnék, hogy szeptembertől már innen induljanak iskolába a gyerekek.

Apró történetek

- „Utcánkat, a Nagyszilvást a környékbeliek az árvíz óta leginkább Nagy szívás utcának nevezik.” - mondja Vince, aki kocsiba rak és körbe is visz minket a településen. Már percek óta forgolódunk az utcák között, és még mindig ott dörögnek a házak falain a vizes sávok… Itt még fenn volt a víz. – „Mikor mentünk anyámékhoz, láttuk, hogy az utcában egy néni lapáttal merte ki a vizet az udvarából… Mondtuk neki, hogy hagyja abba, mert hiába…” Zsolcának csupán pár, magasan fekvő utcája maradt szárazon. Vince szülei itt laknak, ők is ide menekültek. – „Amonnan - mutat egy összedőlt házra - mi hoztunk ki csónakkal egy négy éves gyereket.” A települést csak egy, a szántóföldek között húzódó földúton lehetett megközelíteni azokban a napokban. Kettes sebesség, hátul két cementes zsák, és nem szabad megállni, mert akkor semmi sem szed ki onnan, mondja sofőrünk. Már ezt az utat is ostromolta a víz, gátakkal védték a lakosok. Ha ez sem marad, akkor jön a kitelepítés. Vince súlyosan beteg édesapja ezekben a napokban halt meg. Elvitték a kórházba, hogy ne itthon haljon meg, egy víztől körülzárt házban… Ránk ül valami furcsa csodálat, ami nem csak Aleváéknak, nem csak a zsolcaiak javának szól, hanem talán az emberi fajnak, ami az élet legkritikusabb pillanataiban bizonyítja be, hogy miért is jutott el idáig. Mert minden szomorú hangsúlyt egy vállrándítás, vagy egy vidám nevetés követ.  – „Ahogy megyek le az utcánk végében álló telepre homokzsákokért -  mondja Vince -, látom, hogy Diósgyőr szurkolók érkeztek csapatostól Miskolcról, hogy segítenek. Mindjárt hozhatták is hozzám a zsákokat. Úgy jöttek utánam sorban az utcán a combig érő vízben, hogy mindegyik hozott két zsákot, és közben indulókat énekeltek.”

Margóra

Búcsúzó, őszinte kézszorítás, pár pillanatkép, ahogy keserű arcú emberek boldogan veszik át a kiosztott építőanyagot, aztán elindulunk haza. Ahogy kiérünk az útra, ami talán az egyik oka volt, hogy nem menekültek a házak, még visszanézünk a városkára. Egykor ezeken a most sárgálló földeken özönlött végig a közeli Muhi puszta felől erre vonuló tatár, vagy 1849-ben a magyar szabadságharcra erről támadó orosz hadsereg. Nemrég ugyanúgy áradt végig itt a víz. Most pedig talán a felelőskeresés hullámai fognak összecsapni a zsolcai tetők fölött. Mégis, minket ide talán nem adni és látni vezényelt az Isten, hanem tanulni. Kitartást, reményt, küzdeni tudást és élni akarást.



Hauptmann Tamás