M4 Sherman motort különleges szolgálatban, illetve pár olyan pusztasomorjai háborús fénykép, ami joggal nevezhető történelmi ritkaságnak. Nemrég több helyi és hadtörténelmi érdekesség is felszínre került Jánossomorján.
Öreg háborús veterán áll ellen a hanságliget melletti szivattyúházban, igaz, már csak az időnek. A ’80-as évek végéig dolgozott, de talán még ma is bírná a munkát. Az egyik öreg szivattyúról van szó, amelyben egy harckocsi motorja élt és dolgozott tovább. Orbán János gátőr úgy tudja, az 1945 március végi harcok után a szivattyúház akkori gépésze egy kilőtt Sherman harckocsi motorját és egy német lövegvontató féllánctalpas alvázát, esetleg egy teherszállító jármű alvázát építette egybe.
Így egy Detroitban gyártott harckocsi-dízelmotor váltotta le a gőzgépeket és dolgozott az árvízvédelmen egészen 1986-os nyugdíjazásáig. A modellszáma alapján valóban a szakértők számára is Sherman konstrukciónak tűnő motor egyedüli olyan az országban, amely ebben az új beosztásban szolgált a háború után. Kis javítás után talán még ma is bepöccenthető lenne, mondja a gátőr a régi jegyzőkönyvekben böngészve. A harcok végeztével a gépész kinézhette magának az akkori ínségben különösen nagy értéknek számító, nagy teljesítményű motort, amely épségben megmaradt a harcjárműben. Hogy megúszta-e a jármű kilövését, vagy esetleg a csapatok által magára hagyott roncsról lehetett szó, nem tudni. Ahogy azt sem, hogy hol is állt a tank, Bősárkány és Hanságliget között valahol, vagy a mai helyszínén, a hanságligeti szivattyúház környékén, a csatorna hídjainak közelében. Pontos szakértői vizsgálatok híján azt sem tudjuk biztosan, milyen harcjárművet vontattatott még ide a szerelőmester, hogy alvázat biztosítson a motornak. Az emlékek szerint német féllánctalpas lehetett, de akár szovjet járműről is lehet szó.
Hogy hogy kerül egy detroiti harckocsi a Hanságba? A történet valóban csavaros. A második világháborúban a szovjetek rendkívül sok hadianyagot, fegyvert kaptak az Egyesület Államokból, többek között rengeteg M4A2 Sherman harckocsit. A General Motor gyárából egy hajókonvojjal a Szovjetunióba, onnan már sorozatos harcokkal egészen Magyarországig, Hanságligetig jutott a tank. De a történet itt sem ér véget. Erre mutatott rá Számvéber Norbert neves hadtörténész, aki március végén a zsúfolásig megtelt helyi könyvtárban tartott előadást a környéken folyó harcokról, bemutatva erről szóló új könyvét.
Kiemelte, az itt folyó harcokban ilyen harckocsikat a szovjetek nem használtak. Azonban a németek igen. Az itt visszavonuló 2. német SS páncélos hadosztály ugyanis alig egy hónappal korábbi harcai során az akkor szemben álló szovjet egységektől zsákmányolt két Shermant. Ezek közül egyet visszaküldhettek, ahol a hadosztálya utolérte, vagy itt használták, vagy itt hagyták.
Számvéber Norbert, aki a Dunántúli páncélos ütközeteket dolgozta fel könyvében, az itt folyó harcokat is bemutatta. Az akkori Jánossomorját érintő támadás közel 8 órán át tartott, a szovjetek a mai 86-os főút mentén támadtak. A németek Ausztria felé vonultak vissza. A harcokban német résztől vadászpáncélosok és harckocsik, a másik oldalról a szovjet 3. harckocsidandár és a 1443. önjáró tüzér ezred vett részt a harcokban.
A hadtörténész örült annak, hogy sokakat érdekel a téma, köztük sok iskolást is, különösen azért, mert a helytörténeti kutatások fontos kiegészítői lehetnek a történeti, hadtörténelmi vizsgálatoknak, és a sok vendég azt is jelenti, hogy ezek az eredmények be tudnak épülni akár az iskolai oktatásba is.
Kivételesen ritka háborús fotók Jánossomorjáról
A németek március utolsó napjaiban vonultak ki, Pusztasomorján át, kisebb utóvédharcokkal. Több ekkor, nálunk készült képről is szót ejtett a kutató előadásában, amelyek igazi ritkaságnak számítanak. Jánossomorjai helytörténet-kutatóktól kapta meg Számvéber Norbert a német kivonulás napjaiban Pusztasomorján készült fotósorozatot -Takács Ferenc ugyanis kivételes képeket készített a német kivonulásról. A képeket testvére, Papp Sándorné őrizte meg az utókor számára, és adta át szeretettel a kutatóknak. Fáni néni az előadáson is megjelent és tapsot is kapott a közönségtől.
Számvéber Norbert két képet is kiemelt a sorból, az egyiken a Tarcsai utcában a határ felé vonuló harcjárművek láthatók, a másikon egy ugyancsak arra siető felderítő páncélkocsi. – „Én azért tartom ezt szenzációs fényképnek, mert egyáltalán, itt március 31-e magasságában a kivonuló vadászpáncélosokat valaki lefényképezte. A második világháború magyarországi harcainak ebben a szakaszában készült, hiteles fénykép a fehér hollónál is ritkább. …ha pedig ezt még lehet fokozni, a német felderítő SdKfz 234/1-es nehéz-páncél-gépkocsiról ez az egyetlen hiteles magyarországi fénykép. Nagyjából harminc lehetett Magyarországon, de én hiteles magyarországi fotót csak innen, Jánossomorjáról ismerek.”
Számvéber Norbert könyvét a városi könyvtárban is megtalálhatjuk.
JTV – Hauptmann Tamás
Emlékek a frontátvonulásról
Papp Sándorné Takács Franciska 1945 tavaszán 12, pusztasomorjai éves fiatal, kinek bátyja értékes fotókat hagyott rá a front átvonulását megelőző hetekből és arról a napról is, amikor kivonultak a német csapatok, Pusztasomorján át Andauba, Ausztriába. Ezekről a fotókról beszélgettünk vele. (A történelmi hitelesség érdekében a beszélgetést igyekszünk szó szerinti hűséggel visszaadni…)
Ahogy közeledett a front, hallottuk mindig az ágyúlövéseket Csorna felől, meg a repülőket… Nagyon féltünk. Estefelé a repülők jöttek, és egyre csak dobták lefelé ezeket a sztalingyertyákat… egy szegény asszony a kislányával ott futkozott a faluban előlük, aztán bekéretőzött, az is ott volt velünk a pincében. Bolthajtásos pincénk volt az utolsó házaknál, oda ment le a család, de még sokan mások is, ismerősök, rokonok, ott sokan összejöttünk.
Mellettünk állt egy tank, a házak között, német tank volt, és ahogyan lőtt a tank, úgy remegett az egész pince. És azt keresték állandóan (a szovjet gránátok), bátyjaim, mert négy bátyám volt, mindig kifutkoztak, szegény édesanyám nem győzött felni. Mert ahogy állt a házunk, jobbról-balról estek a gránátok. Úgy hiszem, a templomtornyot akarták lelőni, meg ezt a tankot keresték.
Akkorra már mindegyik bátyám otthon volt. Édesanyám Szent Józsefnek egy szobrot ígért, ha mind a négy bátyám hazajön, és mire jött a front, itthon voltak. Ez egy csoda volt. A szobrot a mai napig őrzöm. Nagy dolog volt akkoriban, hogy mindenki megmenekült valahogy. Legifjabb testvéremet, mint somorjai leventét is el akarták vinni korábban. Ők kimentek ugyan a vasútra, Szentjánosra egy éjjel, mert az volt a parancs, hogy indulnak Németországba, de aztán hiába vártak, nem érkezett vezetőjük, úgyhogy hazajöttek. Hát úgy örültünk! Emlékszem, indulása előtt egy rokonunkat kerestük meg, hogy egy valami bőrdarabból varrjon neki egy bakancsot, az meg egy éjjel meg is csinálta, hogy legyen mit a lábára húznia. Egy éjjel egy bakancsot!
Szóval elmentek a németek. A visszavonulás alatt készült pár kép. A tankok órákon át mentek, meg is repedt a pusztasomorjai kanyarban az út. Talán délutántól tíz óráig is lestük este… Olyan szép holdvilág volt, szép jó idő, és az egész falu kint állt, gondoltuk, már vége lesz a háborúnak.
Az a tank, ami mellettünk lőtt, az elment. De egyet kilőttek, Ausztria felé a gödörnél, a mai bányatónál, mi azt mondtuk, a lapba. Később is ott játszottunk, libákat őriztünk, ott soká ott volt az út szélén egy tank.
Volt valami harc, inkább ágyúzás. Az Árpád utcába bevágott egy akna, ott meg is halt egy helyi férfi. Úgy emlékszem, el is temettek katonát. A templomtoronyban volt egy német katona, ott állandóan ment a géppisztoly, hogy ratatatata, vagy feltartóztatta az oroszokat, vagy adta a jelzéseket a többieknek, ugye ott már mindenki menekült, mindig csak mentek, mentek tovább. Aztán a templomtoronynak az ablaknál az egyik felét ellőtték, emlékszem, az volt az első a háború után, amit megcsinált a falu.
Az oroszok bejöveteléről én nagyobb szörnyűségeket nem értem meg. Ahogy bejöttek az oroszok, mindig kérdezték, hogy nincs-e „nemeckij”, vagy hogy is mondták. Németeket keresték. Sütött édesanyám kalácsot, az orosz a hóna alá vágta, más úgy nem volt. Az éjjel mi lent aludtunk a pincében, a fiúk ment fent a szobában. Mesélték, hogy hozzájuk is bejöttek, leakasztott lámpa fényénél végiglesték őket, de nem szóltak semmit.
Ami kellett, persze mindent elvittek. Lovat elvittek… Mondjuk tőlünk azt épp nem. Szegény édesapámnak korábban két kedves lovát be kellett szolgáltatnia, így aztán vett egyet Csornán. Az meg fölágaskodott neki mindig, nehéz volt bírni vele. Na, azt nem vitték el az oroszok, pedig nem bántuk volna, ha elviszik…
A frontátvonulás napjait megelőzően már az egész falu hosszán ott álltak a tankok, teherautók. A csapatok nem voltak szokatlanok, sokan voltak azokban az időkben elszállásolva a házakban. Szinte minden házban laktak… Mi a húgommal nem féltünk, mindig kötött össze egy kis ennivalót, és jártunk közöttük, mi meg ketten, hogy, na, melyik katonának adjunk. Kivált, ha munkaszolgálatos volt, annak odaadtuk, voltak közöttük magyar munkaszolgálatosok is. Az istállónkban is aludt egy Papp László nevű erdélyi, meg egy román is, aki nem tudott magyarul. Sok munkaszolgálatos volt, teli volt az egész falu, valahova mindig dolgozni kellett menniük. De jöttek menekültek is. A Franck-gyár pesti embereit is oda menekítették, hozzánk, a faluba. Volt köztük egy katona, egy híres énekes, a templomban mindig énekelte, hogy „Miatyánk, úristen”…, a jegyző lakásba laktak sokáig az egész családjával.
Egy menekültre úgy emlékszem, egy sánta ember volt, a lányával. Amikor indult tovább a menetük, jött a lány, hogy ő nem találta az apját, … már tavasszal történt, jó idő volt… A többiek elmentek. Ő aztán megtalálta az apját hátul, elaludt a kukoricaszáron, hát azt mondta, majd a következő menettel mennek. Ezt akkor el sem tudtak gondolni, hogy csak így a következő menettel indulnak tovább.
Aztán emlékszem, arra is, hogy itt állt egy autó, a ház előtt. A bátyám lefényképezte. Egy amolyan páncélos felderítőkocsi. Ezt az autót nem az átvonuláskor, hanem még jóval előbb hagyták itt. Csak ott állt, Isten nevében, mi gyerekek meg ebben üldögéltünk.
A házban, ami előtt állt, annak pajtájában a németek berendeztek egy műhelyt, mert az ott lakó asszony tudott németül. A ház felső részében meg két német katona lakott, tisztek, akik a javításokat irányították. Ott állt az autó talán már ’44 telén is, gazdátlanul. Valakik talán menekültek vele, talán otthagyták és menekültek tovább Ausztriába. Nyitva is volt. Először nem mertünk bemenni, de aztán, mint afféle gyerekek, beültünk, tetszett nekünk az autó.
Olyan szép bőr ülése volt, ami értékes dolog volt akkortájt. Aztán, ahogy telt az idő, egyszer csak valaki kivágta a bőröket. Mindig arról beszélgettünk, hogy milyen élelmes volt, aki kivágta, mert milyen jó lett volna az a bőr, csizmának vagy valaminek, de mi nem mertünk hozzányúlni semmihez sem.
Sőt, még az udvarunkon is állt egy hatalmas autó, ami mindenféle katonai szajréval meg volt rakva, de ahhoz nem mertünk hozzányúlni. Aztán a front áthaladtával valakik elpucolták.
Lejegyezte: Hauptmann Tamás
A témáról bővebben a Jánossomorjai Füzetek 2012/1-es számában, Veres Dávid – Katonasírok nyomában című tanulmányában olvashat.
