A legnépszerűbb magyar rockopera dalait énekelhettük közösen a Moson-Szél egyesülettel a Gödörben. A társulat az István a királyt mutatta be a szabadtéri színpadon. Az előadás igazi közösségi élmény volt – nemcsak a nézőtéren, de a színpadon is sok helyi szervezet, előadó működött közre.

A jól ismert dalokat együtt énekelte több száz néző a társulat tagjaival a Gödörben, augusztus 12-én, szombaton. Az István a király rockoperát vitte színre idén nyáron a Moson-Szél Egyesület tagsága Jégh Dáviddal a címszerepben és a rendezői székben. Az előadás háttérmunkájának, menedzselésének oroszlánrészét pedig az egyesület vezetője, Nikházi Árpád vitte a vállán, de maga a társulat is rengeteg munkát fordított arra, hogy minden feltétel adott legyen az előadáshoz.

 

 

Az István a király rockopera nemcsak nézőként mozgatta meg a várost. Helyi és környékbeli énekesek alkották a gárda magját, de a fellépőkhöz rengetegen csatlakoztak városunkból. A társulat tánckarában ismerős arcokat fedezhettünk fel: számos jánossomorjai diák, fiatal statisztált a jelenetekben, néptánc-elemekkel díszítette a műsort a helyi Tititá néptánccsoport. A nyugdíjas klub Búzavirág Népdal-és Néptánc Köre is közreműködött, Szalay Dórát, a soproni színház jánossomorjai művészét is láthattuk az előadás egyik szerepében, de a segítők sora jóval hosszabbra nyúlt. A támogatók is nagy tábort jelentettek, akik mind-mind tapsot kaptak. A rendezvény fő támogatója Jánossomorja Város Önkormányzata volt.

 

 

Az augusztus 20-a előtti hétvégén előadott rockopera sokakban mozgatta meg a közösségi és a nemzeti érzést egyaránt. Láthattunk és hallhattunk kiváló egyéni és közös produkciókat is, ahogy sutaságokat is. De egy lelkes kisvárosi amatőr színtársulat és az előadáshoz csatlakozó segítők összefogása jelentette varázslatos közegben a darab színházi-szakmai hiányosságai más lapra tartoznak. A közreműködők nagy száma és a szeretteikkel együtt éneklő közönség megmutatta, az összességében egységes, élményt adó előadás legnagyobb ereje a közösségi összefogás volt. Egy összetartó jánossomorjai egyesület jánossomorjai csoportok és lakók; fiatalok és idősek segítségével színpadra állította a jánossomorjaiaknak az István a királyt – ezt pedig kevés magyar város tudja elmondani magáról.

 

 

A társulat már több nagyszabású darabot vitt színre szabadtéren az elmúlt években. Láthattuk már tőlük a Szép nyári napot és a Rómeó és Júliát is. Az István a király zenéjét Szörényi Levente, szövegét Bródy János írta Boldizsár Miklós Ezredforduló című drámája alapján, első előadása 1983-ban volt, és azóta is számos nagyszabású feldolgozást ért meg. A rockopera helyi színpadra állítása régi vágya volt a Moson-Szél társulatának.

 

 

HT – JTV

 

 

 

 

 

 

 

A másik lap – kritikai bekezdés

– Vélemény – 

Mert egy igazán komolyan vett előadás nem is hagyható kritikai írás nélkül. De fontos mérlegelni, hogy amikor az ember kritikát ír, mihez is méri a górcső alá vett darabot.  Jelen esetben nem védeni a mundér becsületét, a mi kutyánk kölykét, sőt, igyekezve határozottnak maradni bizonyos alapvető értékekben… Így kellene. De egy kisváros saját produkciójáról szólva mégsem mellőzhetjük legfőbb érdemként kiemelni azt, hogy tágabb értelemben véve közülünk való, a miénk, „mi” készítettük, „mi” adtuk elő, „mi” énekeltük végig a nézőtérről, „mi” tapsoltunk hosszan. Mert a közösségi érték néha a legnagyobb esztétikai/művészeti alapvetéseket is felülírja.

A monumentális darab értékelésénél sokszor magunknak is meg kell jegyeznünk, hogy egy amatőr, de szívvel dolgozó társulat előadásáról van szó, akik munkájuk mellett, szabadidejükből áldoztak rengeteget, hogy elkészítsék az előadást, kedves közönségük szórakoztatására és persze a maguk céljai miatt. Ez a magunkhoz térítés pedig már eleve egy óriási elismerés, hiszen annyira magas szintű lett, hogy sok pillanatra el is tudták ezt velünk feledtetni! De mégis, semmi esetre sem mérhetjük a darabot a professzionális színházak mércéjéhez, sem képzettséget, sem az elkészítésre ráfordítható időt, energiát, anyagiakat tekintve. Nem eshetünk ebbe a hibába! Mert ezek hiánya, vagy szűkössége még talán emeli is az előadás értékét, hiszen mindezek ellenére, mindezen akadályokat leküzdve sikerült a nagy mű.

Amiket azonban meg kell látni, azok pontosan azok az értékek, amik nem függenek a fent említett tényezőktől, a pénztől, a profi háttértől, hivatásszerűségtől. Ezek pedig a tehetség, az alázat, a belefektetett munka, az alaposság. Ezeket a szempontokat pedig éles szikével kell ilyenkor feltárni, megmutatni, kiemelni, hogy látjátok, ott van – vagy nincs ott. Pont azért, mert a közösségi érték nem halványíthatja el a kiváló teljesítményeket, tehetségeket, és mert nem fedhet le egyes hiányjeleket, javítandó területeket jótékonyan. Pontosan a társulat segítése, a jó irányokban való megerősítése érdekében.

Bonyolult viszonyrendszer.

Mert valóban, aki színházkritikusi szemmel nézi, kétségtelenül kimondhatja, hogy a szabadidejükből áldozó, és rengeteget dolgozó társulat a felkészülés során láthatóan jórészt a dalok előadására koncentrálhatott. Ezért többször szinte még megúszható átvezető játékot, mozgásokat, koreográfiákat vonultatott fel az előadás, ami néha egyformává tette a látottakat. Igazán csak egy-két alkalommal adhatott többletjelentést a nagy odaadással előadott mozgás a darabnak, inkább olyannak tűnt, mint amit gyorsan meg kellett oldani, ki kellett tölteni a dalok közötti vagy az énekhangok körüli űrt. Oldották ezt a néptáncok, de láthatóan díszítőelemekként kerültek a kész elképzelésbe, így nem sok jelentéshordozó, jelentésbővítő szereppel bírtak. A fények erőteljes játéka is inkább eltakart, mint kiemelt. A darab talán legszebb képe a táncolók között a zenével óriási lüktetésű összhangban felvonuló Réka képe volt, ilyenből rengeteget láttunk volna még szívesen. 

Néha már-már egysíkúvá vált volna a darab, ha nem zökkent ki minket ebből az, hogy helyi, igazán kedvvel és nagy szívvel játszó mieink adják elő nekünk, saját közönségüknek, akiknek örülünk, és akiknek szurkolunk. Pont azért szükséges ezt így összevetnünk, hogy kiemeljük azt a sok kiváló eredményt, amit láthattunk. Mert nem mondjuk a Szegedi Szabadtéri Játékokra fizettünk be, hogy az ország által elismert és ebben a szakmában eltartott legnagyobbak mutassák meg nekünk a hazai csúcsokat – akik nem maguk ácsolják a színpadot, nem maguk állítják a sátrakat, mielőtt színpadra mennek, mint a mieink. Nem. De nem is erre volt szükségünk. Nem azért jöttünk ide. Hanem épp a mieinkért.

Ezeket tehát legyalulva a lényegről emelhetjük ki kritikaként, hogy a jánossomorjai István a király rendezése nem tett hozzá az eredeti darabhoz. Ötlettelenül, vagy túlságos tisztelettel nyúlt hozzá – amivel egyébként számos “profi” rendezés is van így az országban. Összességében sok helyről hiányoztak az akár mozgásban, akár rendezésben beleszórt pluszok, játékok, egy-egy kellékkel, alakítással, mozdulattal, mozgással életre keltett jelenetek, amik igazán fűszerei lehettek volna az előadásnak.

A díszletek, jelmezek között mértékadó, de totálisan mellé ment kompozíciókat egyaránt láthattunk. A sámán alakjának felépítéséhez, külsejéhez, viselkedéséhez például érdemes lett volna az ősmagyar nomád sámánokról szóló szakirodalomra jobban támaszkodnia a kitalálóknak, hogy ne egy nemzet- és tájidegen alak közegbe helyezésével küzdjön az igazán minden odaadását elismerendően beletevő előadó és a néző is. A színpadi alakformálásban az amatőr szinten is itt-ott szűkös színészi eszközkészlet észrevehető volt, az énekesek egy része a két vagy egy kar felemelésére szorítkozhatott. Akadtak túlburjánzások is, amiknek lefaragásához is idő kellett volna. Ám több olyan lelkes és átélt nagyobb és kisebb alakítást is megtapsolhattunk, amikért élmény volt a nézőtérre ülni. Átható karakterek szögezték padra a nézőt és feledtették el a máshol kikacsintó, naiv játékot. Ugyanakkor a társulat erejét mutatja például, hogy óriási lélekjelenléttel és színpadi rutinnal megoldott rögtönzéseket is láthattunk – csak nem biztos, hogy mind észrevettünk. Egy leesett mikroport-adóért úgy hajolt le István és adta fel társának, hogy mi egy összeomló, de hálás király kézszorítását láthattuk.

Az énekesek között volt, aki hallhatóan, de becsülettel küzdött a rá osztott énekekkel, de sok kiemelkedő és nagyon kellemes hangot, átható és sok munkát, tehetséget jelző előadást is hallhattunk. A könnyű és nehéz dalokat egyaránt felvonultató mű mindezekkel együtt is egységes és élvezhető egészet képzett a Gödör színpadán.

Lecsordult a deszkákról az az öröm is, amivel az előadók eljátszották az egyes szerepeket, végigfolyt a padok között, el egészen a ritmust topogó lábak gyökeréig és onnan fel az erekbe. Ezt az örömöt pedig a közönség is visszasugározta, visszatapsolta az előadóknak. 

Jánossomorja hallhatta végre kultikus, több generációt meghatározó rockoperáját, gyerekei, szülei, nagyszülei, rokonai, testvérei, barátai előadásában a színpadon. Együtt énekelhetett velük, és szívből tapsolhatott a tőlük kapott, szintén szívből jövő, minőségi ajándéknak. Az sem utolsó dolog, hogy azok a kisgyerekek, akik talán most hallhatták először ezt a remekművet, nem úgy dúdolják egy hete az utcán a dalokat, ahogy az idősebb generációk: tudatukba ivódva a százszor bekapott szalagú, másolt magnókazetták surrogásával, bakelitlemezek sercegésével. Hanem úgy, hogy közben saját közösségük tagjait látják és hallják valahol legbelül, olyannak, amilyen volt.
A miénknek. 

Hauptmann Tamás

 

 

 

 

-hirdetés- -hirdetés-